Gulliver utolsó utazása

Kevesen tudják, hogy Gullivernek eddig ismert útjain túl volt egy utolsó kalandja is. Mint annyiszor, seborvosi állást vállalt egy ócska szkúneren, sajnos a hajó a Horn-fokot elhagyva tájfunba került és elsüllyedt. Gulliver a hajótörést egyedül élte túl.

Hosszú hányódás után a jogászok országában vetődött partra.

E vidék urai túlsúlyos, zsinóros talárban pálinkázgató fiskálisok voltak, hatalmukat piperkőc, Audi dzsipeken cserkelő mamelukok serege biztosította. E fölső szint alatt helyezkedett el a lakosság: nyűtt, egymással perlekedő polgárok, és alattuk is volt valamennyi elem: ezeket kisebbségnek nevezték és püfölőzsáknak használták.

A fiskálisok igen megörültek Gullivernek, akinek angol nyelvtudása adott volt. Egy jogi üzemben kínáltak neki állást. Itt azon túl, hogy állandó éjszakás volt, valamint a “miatt” szó helyett folyton a borzalmas “okán” kifejezést kellett használnia, sorsa tűrhető volt. Jogszabálypuhítóként dolgozott: ugyanis amikor a lakosság pénzét egy-egy új “törvény” segítségével a fiskálisok zsebébe csoportosították, e jogszabályokat a külföld irányába puhítani kellett. Ezen túl követnie kellett a világsajtót, és ha talált egy genderügyi színeskét, azon a mamelukok hetekig verték a hisztit.

Egy éjjel azt a mondatot kellett lefordítania: “Sarkalatos törvény tiltja a joggal való visszaélést.” Gulliver nem értette a kifejezést. Poros fóliánsokba temetkezett, míg megtudta, azokat az eseteket nevezik így, amikor egy jogszabályt társadalmi rendeltetésével ellentétes célra használnak (különös tekintettel “a nemzetgazdaság megkárosítására”, “egyes személyek törvényes érdekeinek csorbítására” vagy “illetéktelen előnyök szerzésére”).

Kérdéssel fordult a munkavezető mamelukhoz. Az hidegen csak rátekintett, és annyit sziszegett: “Hazaáruló!”

Gulliverer elbizonytalanodott, hiszen hazájától több ezer mérföldre, idegen földön tartózkodott. Békítőleg a helyi alaptörvényt idézte: “Mindenkinek joga van a gondolat szabadságához.”

A Boss-zakós mameluk erre már rákiáltott: “Bolsevik!!”

Gulliver, hogy tovább csitítsa, megint idézett: “Senki tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására.”

A mameluk addigra már ordított: “Ballib brüsszeli zsoldos!!!” Nyakán kidagadt az ér.

Különös diskurzus alakult ki: amikor Gulliver azt mondta, “Jogállamról beszélünk, ha egy országot értelmes törvények szabályoznak, és azok mindenkire, egyformán érvényesek”, a mameluk azt bömbölte: “Soros!!!!”

GULLIVER: “Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül intézzék.”

MAMELUK: “Dzsurcsani-báb!!!!!”

GULLIVER: “Aki mást tartósan tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ebből haszna származik, bűncselekményt valósít meg.”

MAMELUK: “MIGRÁNS!!!!!!”

Sajátos licit keletkezett, mely, ha ultiról lett volna szó, hirschkontra után talán Fedák Sáriig is elvezethetett volna, de Gulliver nem tudott ultizni. Bíróság elé állították: az nagylelkűen megkimélte életét, és megelégedett azzal, hogy kitolatja a szemeit.

Hosszan idézhetnénk még a kalandokból, melyek során Gulliver elkerülte a szemkitolást, de szerző ettől hely híján most eltekint. Annyit szögez csak le, hogy Gulliver végül hazajutott; holtáig szórakoztatta egy bristoli kocsma közönségét hihetetlen történeteivel, melyek közül azonban hallgatósága ez utolsót tartotta a leghihetetlenebbnek.

A látogató

 

Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).

Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.

A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben, de egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett.

Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.

A gyászruhás asszony megkérdezte, mi történt.

- Minden rendben van - felelte lakonikusan Bibó István.

- És nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában, talán a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.

Szenvedélyes szónoklat hallatszott.

- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.

Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.

“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.

- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.

- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.

“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott a nylon aljáról. “Ostromolják Magyarországot.”

- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.

- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.

- Tehát kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.

- Igen. Most más megszállók vannak.

Az asszony szája késpengévé vékonyodott.

- A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat - mormogta.

“A baloldaliak rárontottak a nemzetre 1956-ban, és rá akarnak rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek. “

Bibó nagyot nyelt.

Csöpögve eleredt az eső. Körben a temető nyirkosnak és kietlennek tűnt, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.

- Anno másképp gondoltam… - töprengett félhangosan Bibó. - Nem fog megázni? - kérdezte hirtelen.

- Ugyan - felelte az asszony.

“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi most ezen a téren”, hallatszott a szatyor mélyéről. 

Bibó, aki korábban szerette az esőt, egyszerre dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről szenvtelen pergett a víz.

- Jól értem, hogy tényleg megcsinálták a Duna-menti föderációt?

Az asszony a szája szélébe harapott.

- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle.

Újra szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt 56 óta semmi jó?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta a nő. – Úgy hallom, megnyertük az államadósság elleni harcot. A gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.

Hallgattak.

A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy zenész fölépüléséért.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.

“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.

Bibó nem várt többet, elköszönt.

- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit föltétlen az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című könyve végére kell még illeszteni.

A síremlék visszazárult.

- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?

- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

A kis trafikoslány esete

 

Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, vattaszerű pelyhek szűrték meg az éjszakai villamosok zaját.

Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta. Lábujjait idegesen mozgatva öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, amely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól, török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. Polett nem érezte magát otthon a boltban, de a pult mögött nem látni, és voltaképp alig volt már forgalom Karácsony este. Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyócker alakok, cigiért, sörért vagy a magányt kiválóan oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be, meg az a pár szingli. Ennyi.

A papucsot még Anya hordta, míg el nem vitte a mellrák. Apa nyolc trafikot üzemeltetett, de valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról. A munka összetartja az embert, hajtogatta egyhangúan: Boss zakós, őszülő ember; ült a Költő utcai villában és havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, meg néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő korábbi trafikossal.

Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon, hogy az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkész csevegést imitálva az ötméteres fa alatt.

A falra mindenfelé “Elfüstölt esélyek” kampányplakátokat ragasztottak. Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában találhatna vigaszt. Ezis  Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen, igaz, eleinte Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is állami plakátarcként kezdte.

Polett elfintorodott. Apa rengeteg energiát fektetett az ügybe: meccsekre járt meg csápolni végtelen gyűlésekre, de végül ennyi lett belőle: egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva pár ezer barna, plasztikkal elsötétített boltocska falára. Más nem történt. És most már valószínűleg nem is fog, gondolta Polett szokatlanul tárgyilagosan.

Kilépett az utcára. Mostanában ritkán látni havat. A hideg levegőn reszketni kezdett, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó cukormázként vonta be a várost, rideg csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.

Egy idő után visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.

Visszaült a pult mögé. Kihúzta az egyik fiókot. Öngyújtók akadtak a kezébe; előkotorta az egyiket, és meggyújtotta.

Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg, Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Ha behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…

Az öngyújtó váratlanul megadta magát: kilobbant a láng. Eltűnt a kandalló, a vaskályha, Polett ott ült megint a fénytelen sírban.

Másik öngyújtót keresett, majd még egyet, meggyújtotta és egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, és olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.

Egy helyen átmenet nélkül átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg. Polett beláthatott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, s láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, de határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula, bár furcsamód semmit nem vett el az ajándékozás öröméből.

Ebben a pillanatban a két öngyújtó egyszerre azt mondta, “Kaputt”. Megint sötét támadt.

Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.

A lány új meg új öngyújtókat gyújtott, most már egyszerre hármat. A vajsárga fényben újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója éppen halálra keresteti (még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta; Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén elviselhetetlen viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett s haláláig férgek nyüzsögtek benne - és ezen az állapoton már sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).

Polett elnézte a kisdedet. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek átmenet nélkül színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta volna a kezét, hogy megérintse őket, de mind túl távol volt tőle.

Egy lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett; lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.

Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya, az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt, szóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem támad üresség a helyén, csak új lélek áll Isten színe elé.”

Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja föllobbant, és roppant világosság támadt a boltban. 

Polettnek megint össze kellett szorítania a szemét.

Amikor kinyitotta, a tiszta fényben Anya állt előtte, teljes valójában, és szelíden annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Hívogatóan nézett rá, amitől a lány megriadt.

Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.

Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itt hagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!

Remegő kézzel kotorászni kezdett a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat gyújtani, de Anya megfogta a kezét. Polett megérezte az ujjait; minden erejével megragadta a csontokat, hogy marassza Anyát, amikor egyszerre megérezte körmeinek nyomását saját bőrén.

Odanézett: tenyere csurom vér volt.

Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha a nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős. Átölelte Polettet, mint egy barátnő, és odasúgta:

“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”

Karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és sajátságos csend.

Ahogy fölértek, lemutatott.

“Látod, mindenki ott járja a maga útját, külön-külön, mind egyedül, de a magasból nézve, látod? - mégis mind együtt halad.”

Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából. Másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy aki akar, leülhessen.

Polett kipirult, égett, kigyúlt az arca. Sejtette, mennyi szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte; mintha néhány évek óta cipelt kétség megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.

Hosszan feküdt a kényelmetlen kanapén, lustán. Élvezte, mint sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók, mellettük fölborult a kormos üvegpohár. 

Polett egyszerre megint átlátott a falon: körülötte emberek hevertek mozdulatlanul, forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok mind, alapvetően mindegyik más: csupa sodródó gyufaszál.

“Néha melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe. Pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá, bár ha kérdezik, nem sok szót talált volna az élményeire. Amire emlékezett, hogy mennyi gyönyörűségben volt része az este; hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.

Mi másra lenne még bárkinek szüksége?

Rovancs

 

Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet. A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak rotangpálmák tetejét súrolva (innen sejthető, Afrikában járunk).

Olyan színük volt, mint az öreg pávián fenekének.

A miniszterelnök idegesen turkált a papírtömegben.

- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten meg találtam egy csókát is, nem tudta megszámolni, hány cége van egy panel garzonban. Na!? Én is csak két kézzel.

- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.

- Ez az enyém!

- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel a bankelnök, aki anyagi ügyekben a legkevésbé sem ismert tréfát.

Hirtelen a zsebére csapott.

- Nem viszed onnan a kezed!!

A miniszterelnök szégyellős mosollyal húzódott vissza. Hosszú ujjai voltak, mint egy hegedűművésznek.

- Nem bírok a véremmel.

Röhögtek.

– Na, akkor az új vasút az enyém.

- Igen, de én meg kérem a nagytér díszburkolatát!

- Nem, tiéd a stadion. Ott van, sifrírozva!

Végtelen sorban következtek a tételek. A csillár fénylő rombuszokat vetített a falra.

Egy váratlan szélrohamtól megcsörrentek az ablaktáblák, víz csapott az üvegre. Mintha Isten lucskos szivaccsal törölgetne odakint.

Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, tenyerébe támasztotta állát. Elgondolkodva bámult ki az ablakon.

- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha mondjuk egyszer nem leszünk itt…

- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van errefelé, mint a barlangi mohának… Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam! Stólában árult virágot az aluljáróban.

Cingár sajtómunkás lépett be, megköszörülte a torkát.

- Igaza van, interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy forrongó világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét, az adók csökkennek, a fizetések nőnek. A kórházi hullák száma is szépen emelkedik.

Johnny a sajtómunkás arcát figyelte. Annak vonása sem rezzent.

- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni, és ennek a magatartásnak eljött végre a nemzetközi lehetősége.

Sajtós szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját övvel fogta össze. A feltűnő, aranyozott csat megvillant az égők fényében.

Katonák rohantak utána, riadtan kituszkolták.

- Hol tartottam? Ja. Egy identitás nélküli elit politikai rendszere alakult ki, pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki. Hogy én nem engedem, hogy ellopják a pénzt! A cikkben kurziválja.

Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött.

Villámok szabdalták az eget.

- Bennem mégis támadt kevés aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Biztos azért nyilatkozom annyit.

Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.

- Hülyeség. Mit gondolsz, minek annyi reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.

Vihogtak.

A miniszterelnök övcsattal kezdett játszadozni az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda. Bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.

Díjeső

Terjedelmes közleményben mondott köszönetet a Nagy Szent István Napi Szuperterjesztő Esemény alkalmából a Kovid Operatív Főtörzsparancsnokság. “Hisszük, hogy a nemzeti értékeket vallva, a mai kor eszközeivel felvértezve az előttünk tornyosuló kérdésekre sorban választ tudunk adni. Prioritásnak tekintjük azon feltételek megteremtését, melyek törzseink jelen és jövő időben való terjesztését szolgálják. E Szent István nap, közép-európai barátainkkal együttműködve célkitűzéseinket nagymértékben elősegítette.” A közleményt az elegáns tüskepalástot viselő Vírusterjedésért Felelős Tárca Nélküli Miniszter Asszony ismertette sajtótájékoztatóján, melyet a Szent János Kórház egyik alagsori mosdójában tartott. Mint kifejtette, kabinetje elkötelezett a kovid-variánsok innovációs potenciáljának erősítésében, akciótervük középpontjában a versenyképesség erősítése, a lankadatlan újító szemlélet áll. Az ünnep alkalmából néhány érdemérmet is átadott. 

Kimagasló szellemi alkotásokat létrehozó, új megoldásokkal operáló tevékenységéért több magyar politikust is “Letojom Luis Pasteurt” díjjal jutalmazott, példás együttműködésüket kiemelve. Emlékplakettet adományozott ezen túl az Andrássy úti felvonulás ízléses, mély történelmi párhuzamokat rejtő megrendezéséért a felvonulás művészeti vezetőjének, valamint producerének. A zenekar tust húzott, amikor átadta a fődíjat, a Koronás Jövő Johan Béla Nagykeresztjét. 

(E kitüntetés a vírusközösség szolgálatában, a biológiai sokszínűség értékeinek előmozdításában végzett kimagasló munka elismerésére szolgál.) 

Az idei díjazott rendkívül értékes tudományos pályafutása, kultúrákon átívelő, szakrális tárgyú esszéi és orvosi esküjéhez való makacs ragaszkodása elismeréseként részesült a jutalomban.

Az idősödő hölgy meghatottan köszönte meg az elismerést.

A Szent István-i mű lényege az idők élén járni, fejtette ki válaszbeszédében. Állhatatosan védeni a nemzet egészségét, ez a feladat évszázadok óta. Minden magyar országépítő a saját helyén: fontos tanulság, hogy megalkuvás nélkül kell megvalósítani e bonyolult küldetést. Remélem, mint kitüntetett, ennek mindvégig sikerült érvényt szereznem.

Végezetül a fiatalos tüsifrizurát hordó miniszter asszony a Kovid Főtörzsparancsnokság laudációját is fölolvasta. “Szent Istvánról sok mindent el lehet mondani: állam- és egyházszervező, zseniális hadvezér, nagy diplomata, valamint szent király volt. Az tény, hogy a magyarokon nem fognak a századok; ez sokak szerint annak köszönhető, hogy felajánlotta országát a Szűzanyának. A ma átadott díjak ezért különösen fontosak. Jelentősek azoknak, akik kapják, és annak is, aki adta; egy nemzet pedig csak akkor tud megmaradni, ha büszke lehet tagjaira, márpedig nincs még egy kis nemzet, amely annyi tudományos ideát adott volna a világnak, mint a magyar. Vállvetve végzett munkánk ennek fényében kiváltképp értékes.” A laudációt a Kovid Operatív Törzs nevében a Törzsfőnök Támogató Helyettese: Lambda Lukullusz vezérőrnagy, valamint Rosszcsont Romulusz vezénylőzászlós, variáns írták alá.       

Hozott anyag

 

Pirkadt, amikor az ifjú újdondász kinyitotta a redakció ajtaját. Először bíztak rá Zummer Fülöp véleménycikket, izgult.

Bekapcsolta a gépet. Megpofozgatta arcát, és belekezdett.

“Mostantól kezdve már így lesz, Manfred Weber lett a mi Bucigyurink. Egy szélhámos, akinek semmi köze nincs konzervativizmushoz és kereszténységhez; egy haramia, akit főként a legnagyobb bűnök, a kevélység, a mohóság, a harag, sőt mondjuk ki, a bujálkodás jellemez.”

Hátradőlt, végigolvasta a bekezdést.

“A helyzetet az a honatya világította meg a legjobban, aki, látván a járványkezelés ciklikus fiaskóit kimondta: a király meztelen. Nem lehet elfogadni, hogy a magyar embereket így lenézzék. Ma a járvánnyal szembeni védekezéssel kell foglalkozni, semmilyen szánalmas játékban nem veszünk részt. Nem asszisztálunk ahhoz, hogy válsághelyzetben bárki arra vesztegesse az idejét, hogy kiszorítósdit játsszon: egyetemeket, színházakat kebelezzen be, teljes városokra rontson rá.”

Érezte, amint szövege a billentyűk alatt valósággal szárnyra kel.

„Szóval az a helyzet, hogy Manfred Weber a hülye verseit olvassa fel nekünk liberalizmusról, nyitott Európáról, befogadásról, és mi szóltunk, hogy ezek a versek hülyék. Erre mind ütnek-vágnak bennünket. Jelentem, eljött a pillanat: végre szabad levegőt szívhatunk!”

Kopogott a klaviatúra.

“A kórházak falai mögött emberek ezrei fuldokolnak. Ilyenkor a normális ember összefog, hogy megakadályozza a romlást, a végső romlást, amit a nővérek nélkül maradt kórházak, becsődölt önkormányzatok, elszegényedő honfitársaink százezrei testesítenek meg. De ezt csak úgy lehet meggátolni, ha egyként azt kiáltjuk: kifelé, de azonnal ebből a mocsárból!”

Megint lekevert magának egyet. Fújtatott.

“Megáll az ember esze! Azt írja a nyomorult, az a Weber, hogy még beszélni akart Orbánnal. Beszéljen vele a bojtos farkú ördög! Az országban naponta százak halnak meg, az embereknek oltásra és tömeges tesztelésre volna szükségük, és ebben a helyzetben a parlament vezető ereje mivel töltötte az idejét? Nos, az egészségügy katonai rendbe kényszerítését szervezte, és az ehhez szükséges bürokratikus trükkökön agyalt!

Föl kell tenni a kérdést: a frakció havonta sok millió forintot kereső tagjai hány munkaórát töltöttek az oltás megszervezésével? A választ látjuk. Az egész bagázs szégyellje magát!

A hálózat kitartó munkával teljesítette küldetését, és hála a Soros- és Gyurcsány-félék, Brüsszel és a migránsok aknamunkájának a párt ott tart, hogy lassan Mussolinit is jobbról előzi. Tükörbe kellene nézni.

Őszintén: kik vagytok ti egyáltalán?

A Soros- és Brüsszel-fóbián túl, ami az egyetlen, összetartó kovászotok, hol vannak az elvek, a kivehető szándék? Csak a hatalmi téboly látszik, az ön- és közveszélyes harácsolás, meg néha valami pánikszerű improvizáció! Pár valóságtól elszakadt elme hagymázait visszakérdezés nélkül, harminc ezüstért kiszolgáljátok. Politikatörténeti értelemben kártékony, elvtelen senkik lettetek. Szelavi.”

Az újdondász elbizonytalanodott, kellően illeszkedik-e szövege a vonalra, de már közelgett a lapzárta. Legyintett.

Viszont egy jó kis csattanó még kell.

“IDE FIGYELJ MANFRED WEBER, TUDD MEG, HOGY TE VAGY A LÚZER!”, írta, és válla mögött gyorsan hármat hátra köpött, mert úgy emlékezett, az szerencsét hoz.

Normális egészségügy 4 és fél lépésben

Miközben egy még mindig csak félig értett járvány hullámai zajlanak, kormánykörökben fölmerült, hogy az egészségüggyel csinálni kellene valamit. A Belügyminisztérium e célból még tavaly tanulmányt rendelt meg, amit 10 évre titkosítottak, majd ősszel a parlament elfogadott egy jelentős orvosi béremelést tartalmazó, egyébként kínosan életszerűtlen törvényjavaslatot. Azóta is részletek szivárognak ki egyeztetés nélküli tervekről, melyek a foszlányok alapján a Gyurcsány-kormány hajdani koncepciójának egyes elemeit ötvözik olykor a perverzióig szakszerűtlen, félkatonai elképzelésekkel.

A rendszer közben a lassú szétesés jeleit mutatja. Tavasszal, a harmadik hullám csúcsán millió főre vetítve másfélszer annyi kovid-beteget ápoltak itthon kórházban, mint a legrosszabb időkben Lombardiában. Szekszárdnyi polgár halt meg, egy részük feleslegesen. A szakma ezekben a napokban írta alá, hogy tagjaival a jövőben bármit meg lehet csinálni; a dolgozók mára demoralizálódtak, veszekednek vagy csak fortyognak, sokan hivatásuk elhagyásáról álmodoznak. A kormányzat szeme előtt a Horthy-idők tisztiorvosi rendszerének 100 éves ideája lebeg, de az ellenzék közzétett programja is csak általánosságokat sorol, az érdemi kérdéseket a politika résztvevői, mint a forró krumplit, dobálják egymásnak.

Alábbi írás ebben a helyzetben igyekszik néhány gyakorlatias, minden résztvevő észszerű magatartása esetén működő lépésre javaslatot tenni.

A helyzet megértéséhez azonban indokoltnak tűnik a kérdést tágabb összefüggéseibe is helyezni.

A ma ismert betegségek 10 ezer éve, az első emberi települések megjelenése óta léteznek. Korábbi, vadászó-gyűjtögető, „paleolit” elődeinkre manapság divat nosztalgiával tekinteni: ők kétségkívül kis csoportokban éltek, háziállataik sem voltak, a mai betegségek jó részét nem ismerték. Sajnos átlag-élettartamuk 30 év körül volt, s rövid életük egyetlen ijedt, éhezéssel, fájdalmakkal és menekülésekkel tarkított túlélő gyakorlat lehetett.

Amióta az ember megtanult földet művelni és állatot tartani, fokról fokra megismerhette a semmittevés és bőség luxusát. A kényelemért sajnos új betegségek tömegével kell fizetnie: magas vérnyomás, cukorbetegség, a daganatos és mentális kórképek jó része a „városi” életmód következménye.

Az állattenyésztéssel ragályok tömegét is felvállaltuk. Addig állatokon élő kórokozók ugrották meg sorban az evolúciós szakadékot: a himlőt és TBC-t szarvasmarháktól kaptuk, sertések és kacsák adták az influenzavírust, vagy például a kanyarót a kutyák. A korábbi nagy járványok higiénés intézkedéseknek (csatornázás, tiszta ivóvíz, mocsarak lecsapolása, vakcináció) köszönhetően Európában visszaszorultak, de a világ sok részén ma is tízmilliók életét oltják ki.

Az új járványokat most tanuljuk.

Ahol pedig betegség üti föl a fejét, megjelennek a gyógyítók. A sámánokat és füvesasszonyokat először Mezopotámiában váltotta föl hivatásos gyógyító kaszt, a káldeusok. Minden vallási köntöstől mentes, „tudományos” orvoslás görög földön alakult ki: a hippokratészi medicina 2300 éven keresztül fejlődött, változott, miközben alapja szilárd maradt: az orvos a beteg bölcs barátja, aki a maga – csekély! - eszközeivel minden körülmények között a betegágy mellett áll.

A görögök sajnos kevés élettani ismerettel rendelkeztek. A női méhet önálló élőlénynek, az például pedig fölösleges szervnek tekintették. A beteg akkoriban az orvostól főleg együttérzést várt, nem csodát. Az ipari forradalom 300 éve gyökeres változásokat indított el: a sztetoszkóp, a hőmérő, a mikroszkóp feltalálása, a műtéti altatás lehetősége, az antibiotikumok fölfedezése korbban elképzelhetetlen távlatokat nyitott.

Az orvosi tevékenység minden korábbinál hatékonyabbá vált.

Minden változásnak azonban ára van. A szakmai köntösben végzett emberbaráti tevékenység helyén mára elképesztően drága iparág született. Egy CT vagy MR készülék százmilliókba, egyetlen beteg sürgősségi ellátása tízezrekbe kerül. Az orvosi attitűd is változott, a gyógyítók szakmai lehetőségeik birtokában felhagytak azzal, hogy minden áron betegeik kedvében járjanak, a „nil nocere” hagyományos elvét állandó kockázat/haszon elemzés váltotta föl. A helyzet sok páciensben kételyt ébreszt, vajon a rengeteg műszeres beavatkozás közben orvosuk valóban törődik-e velük; egyre több beteg keresi az alternatív medicina keretei közt a gyógyulást. Megjelent a „jobb életkörülmények, rosszabb közérzet” szindróma is, pszichoszomatikus betegek tömege szabadulna tüneteitől, melyekre a modern orvoslás jellegénél fogva nem talál megoldást.

A „tisztán organikus” állapotok kezelése sem problémamentes. A szolgáltatás tárgya maga az ember, teli elképesztően bonyolult, máig csak részben értett folyamattal, kiszámíthatatlan egyéni reakciókkal, a szakma a legmagasabb színvonalon űzve sem képes 100%-os eredményt garantálni.

A klasszikus medicina korában az orvosok jórészt vándoroltak, tehetősebb beteget vagy járványokat keresve, de az idő múlásával felszerelésük nem vette fel a versenyt a szaporodó kórházak kínálatával. A szakma bonyolódott. Megjelentek a specialisták, szakágak tömege vált le; létrejöttek az intenzív egységek, lélegeztető gépek és monitorok seregével, félig halott betegek hónapokig való életben tartásának képességével. Az ellátás központjává a XX. század végére egyértelműen a kórház vált: ma úgyszólván mindenki, minden bajával e high-tech intézményekhez fordul, a lakosok erre szakosodott osztályokon születnek, ide szállítják őket betegségeikkel, hogy végül egy speciális osztályon vagy az elfekvőben haljanak meg.

Lépésről lépésre külön vált az akut (tehát sürgős ellátást igénylő) és a krónikus betegségek kezelése. A szakma mind több múló, de potenciálisan életveszélyes klinikai állapotot is felismert. Az akut betegek gyors fogadására az angolszász kórházakban sürgősségi osztályok alakultak, a világ más részein az ellátás sokáig inkább a helyi hagyományokat követte.

Kórházi ágyak és ellátó orvosok számában a fejlett világ ma is hatalmas különbségeket mutat. 1000 lakosra Japánban 10, Németországban 8, Hollandiában vagy Norvégiában 4, az USA-ban és Angliában 3 kórházi ágy jut. Egy-egy ilyen ágy fenntartása mára elképesztően drága (ezért, ahol lehetséges, az ellátást az egész világon próbálják járóbeteg formába terelni).

A mai, modern kórházüzemben az orvosok akaratlanul is hatalmas összegek felett diszponálnak, így egy jól képzett szakember hatalmas kincs. Ezer lakosra Monacóban 8 orvos jut, Németországban és Ausztriában 5, Svédországban 4. Angliában vagy az USA-ban a szám 3 alatt van (Zimbabwében 0.2.)

Egy nagy értékű, életmentő beavatkozás után minőségi ápolás nélkül elvész a beteg: az ápolói szakma is fölértékelődött. Ezer lakosra ma Angliában 7, Németországban és Svédországban 13, Finnországban 15, Monacóban 20 nővér jut.

Az utolsó évtizedekben a kórházi felvételek „egykapussá” tétele világtendenciává vált, sürgősségi osztályok alakultak mindenütt. Ezek fenntartása sajnos drága, túlterheltek, ráadásul az ellátott betegek maximum fele valódi „sürgős eset”, sokakat csak szorongása vagy kivizsgálásának lassúsága (vö. a járóbeteg rendelések szűk keresztmetszete) terel a sürgősségire. A zsúfoltság, várakozás és a kényszerű kapkodásból eredő hibák elkerülhetetlenek.

Magyarországon 1000 főre 7 kórházi ágy, 6 nővér és átlagosan 3,5 orvos esik. A számok az európai átlagnak jórészt megfelelnek, mégis már a kovid előtti időkben érezhető volt az egészségügyi rendszer romlása. A háttérben a finanszírozást szokás emlegetni, és nem ok nélkül: a visegrádi országok közül 2006 és 2018 között a csehek 36, a szlovákok 44, a lengyelek 77 százalékkal növelték az egy főre jutó egészségügyi kiadásokat.

Itthon a bővülés a járvány előtt 3% volt.

A leszakadást mutatta az „elkerülhető halálozások” alakulása is, e mutatóban 1993-ban 10%-kal voltunk a csehek mögött, 2016-ban a lemaradás 60% volt. Csak 2011 és 2016 között 285 ezer, tehát másfél miskolcnyi 75 évesnél fiatalabb magyar ember halt meg megelőzhető halálok miatt.

A járvány alatti, elképesztően magas halálozás a képet csak sötétebbé festi.

A finanszírozás növelésétől való vonakodást részben magyarázza, hogy a jelenleg is fennálló rendszer réseiben a pénz jórészt elszivárog. A struktúra hallatlan pazarló. Érdemes például csupán abba belegondolni, hány kórházi ágyat foglalt el a „pre-covid időkben” olyan beteg, akinek esete járóbetegként is megoldható lett volna.

De mi a teendő, ha 30 kilométer sugarú körön belül 3 azonos profilú, évtizedek óta sürgősségi ellátást végző kórházi osztály vegetál? El lehet várni, hogy a kapacitást egyetlen, megfelelő feltételekkel ellátott helyszínen egyesítsék? De melyik legyen az?

Vagy hány fölösleges képalkotó vagy labor vizsgálat történik ma évente puszta rutinból, esetleg csak a beteg szubjektív igénye miatt? Azonban megkövetelhető egy kizsigerelt orvostól, hogy pillantását állandóan a – folyton változó - szakmai ajánlásokra függessze? A rendszer nyújt segítséget a számára? Vannak központi protokollok? Rendszeres, objektív visszajelzés egy orvos munkájáról?

Vagy elvárható-e egy ágytól ágyig rohangáló nővértől, hogy a kézhigiéné bonyolult szabályait aggályosan betartva a – csak vagyonokért kezelhető - kórházi fertőzések kialakulását megelőzze?  Van az osztályon elég bőrbarát kézfertőtlenítő? Naprakész számok a menedzsment részéről a multirezisztens fertőzések alakulásáról? Egyáltalán a vezetés figyeli a kórházat jellemző szakmai indikátorokat, vagy csak mameluk, akit a székén túl más nem nagyon érdekel?

Esetleg kirendelt egyenruhás, aki legföljebb a konyha működéséhez tud hozzászólni? Egyáltalán, van még az osztályon nővér?

Egyedül a hálapénz-rendszer tízmilliárdokat húz (húzott?) ki havonta a járulékfizetők zsebéből. Az arany Rolexet viselő beteg mégsem került okvetlen előnybe: gyakrabban rendelte vissza orvosa, tovább maradt kórházban, fölösleges vizsgálatokon/műtéteken eshetett át. De elvárható volt egy alulfizetett sebésztől, hogy műtéte indikációja során kizárólag szakmai szempontok vezessék (tehát eltekintsen a hálapénz várható nagyságától)? Naponta hány ilyen, relatív indikációjú műtét történt a kovid előtt Magyarországon? Hány műtét lett volna elvégezhető egynapos sebészet keretében is, csak csekélyebb hálapénzért?

A paraszolvencia a betegutakat torzítva hatalmas költségeket generált. Ráadásul tönkretette a következő nemzedék képzését is: a fiatalok nem jutottak beteghez, elvesztették a kellő gyakorlat megszerzésének esélyét.

Az orvostanhallgatók fele ma külföldön tervezi jövőjét.

A rendszer reformjára korábban történt néhány - észszerűnek szánt - kísérlet, ezek sorban látványos kudarcot szenvedtek. A diskurzust álszent, irracionális szóhasználat uralta el. A politikai kockázatot a pillanatnyi kormányzat sokáig nem vállalta fel, majd a járvány idején most odasózott egyet.

Napjainkra azonban két körülmény megváltozott: a kovid az egészségügyre tereli a figyelmet, és a magyar orvosok kamarája is aktívabbá vált. A bevezetett „szolgálati jogviszony” végeláthatatlan anomáliái a kérdést csak még aktuálisabbá teszik.

Az írás címében említett „4.5 pont” e fenti kérdéseket járná körbe.

Első pont: Jogállási törvény

A „szolgálati jogállás” intézménye a XXI. század elején nem nevezhető másnak, mint dzsenti fejekből kipattant atavizmusnak. Eddig csak problémát generált. Az orvos nem katona, amint nem is kőfaragó vagy balerina (ráadásul – vélhetően - nincs is olyan kormányzati szándék, ami közalkalmazotti jogviszonyból ne volna levezényelhető).

Érdemi munkát alulfizetett, kiégett dolgozókkal kétségkívül nem lehet végeztetni. A jelentős - orvosi - béremelés elkerülhetetlen volt. A törvény 2023-ra, tehát 3 lépcsőben a rezidenseknek 5-900 ezer, a szakorvosoknak 1-2,4 milliós bruttó alapbért ígér, de a szakma többi szereplőjét az intézkedésekből kifelejtették. Ráadásul főleg (mára bizonytalan -??) EU pénzekből tervezik. Jelen formájában a szakma tagjai között számtalan feszültséget is generál.

(Orvosi körökben ma divatos narratíva, hogy az egész béremelés-cirkusz főleg azt a célt szolgálta, hogy az elbaltázott járványkezelés felelősségét a „kőgazdag”, „kényeskedő” orvostársadalomra hárítsa. Másik olvasat szerint a kormány az állami ellátást akarja lebontani, hogy a dolgozókat - valamint a betegeket - a saját elit által birtokolt magánellátásba terelje.)

A béremelés sajnos recessziós környezetben indult, kiszámíthatatlan pénzromlás mellett. Jelen verzió helyett inflációkövető szisztémát kellene kialkudni: jó példa a képviselői alapbér, mely a mindenkori előző évi átlagbér 3-szorosa. Alternatívaként szóba jöhet egy lobbierős csoport bérviszonyainak átvétele: a bírói bértábla például (jelenleg havi 450 ezer és 2 millió forint között „húz”) nemcsak alliterál, hanem bevezetése az orvosok számára előnyös, társadalmilag pedig valószínűleg elfogadható volna. A nővérek és asszisztensek jövedelmét azonban – a jogszolgáltatásból ismert módon, méltányos szorzókkal - illeszteni kell. Egymás munkájára támaszkodó, együtt dolgozó kollégákról van szó.

„Másfeledik” pont: A béremelés ütemezése

Jelen gondolatmenet egyik pillére az emelés időbeli „tagolása”. 3 vagy több részre szabdalni a folyamatot értelmetlen. Másfelől a bérnövekmény kétségkívül nem juthat el egyetlen lépcsőben a résztvevőkhöz: a finanszírozó jogos igénye, hogy nagyobb összeg észszerűbb gazdálkodási keretbe érkezzen.

A növekmény első részét lehet csak rögtön, teljes körben az érdekeltekhez eljuttatni (amint ez az orvosoknál lényegében megtörtént); a második felét csak egy észszerű struktúraváltás után. E kétlépcsős emelés dolgozói nyomást biztosíthatna a változások végigviteléhez, és a finanszírozó számára is garantálná ugyanezt: egy megújult, dolgozóit becsülő, az ellátás színvonalát pedig javító rendszer kikényszerítését.

„Két és feledik” pont: A struktúra észszerű átalakítása

E bonyolult kérdéskör tulajdonképpen pár triviális elvre lecsupaszítható. Egyik fundamentuma, hogy fekvőbeteg ellátásban lehetőleg mozgásában gátolt (tehát fekvő) beteg részesüljön.

A szakma fejlődése mára az esetek jó részében a sürgős betegek „lábon” való kivizsgálását lehetővé teszi. Ez az elv semmiképp nem jelenthet kórházbezárást: jelen ágyakra rehabilitációs, ápolási és/vagy hospice profillal szükség van.

Abban azonban egyetértésre kell jutni, hogy ennyi akut kiskórházat, sürgősségi ügyeleti sort a Brunei Szultánság sem bírna el.

Szerencsés adottság, hogy ezek az - általában orvoshiányban szenvedő - kiskórházak diagnosztikai szempontból kielégítően felszereltek (CT, ultrahang, endoszkópok, stb.). Nagy tapasztalatú, idősebb kollégák tömege dolgozik itt. A mai felvételes osztályok helyén a jelenlegi szakmákból – kardiológia, gasztroenterológia, „kis traumatológia”, „kis (tehát gyakorlatilag egynapos) sebészet”, urológia, neurológia, stb., a skála a helyi adottságok függvényében tetszés szerint bővíthető - „rapid ambulanciák” rendszerét kellene kialakítani. E rendelések 24 órán belül, előjegyzés nélkül (de háziorvosi beutalóval) fogadnák a betegeket.

A helyben maradó kollégák egyetlen nappali műszakban, a jelenlegi diagnosztikát használva a lakosság jelentős részét el tudnák látni. Lábon érkező „kétes” és „félsürgős” esetek sokaságát tudnák kivizsgálni a mostani alternatíva (több hónapos szakrendelői várakozás vagy egy zsúfolt sürgősségi osztály előterében való végtelen ücsörgés) helyett.

A tapasztalt kollégák korábbi praxisukat természetesen tovább vihetnék. A rugalmasabb fiatalok (rezidensek és fiatal szakorvosok) azonban ebben a struktúrában nagy esetszámú akut betegellátó központokba kerülnének: együttműködésükért cserébe európai jövedelemhez, hatalmas szakmai tapasztalathoz és igény szerint tudományos lehetőséghez jutnának.

E fölvetések egy része a – vélhető - kormányzati tervekben is fölsejlik, sajnos reflexszerű, heves ellenkezést kiváltva. Kár volna az ésszerűséget politikai okokból kukába dobni, egyáltalán, ideje volna a politikai vonzalmakat kirekeszteni a szakma jövőjéről szóló diskurzusból.

A párbeszéd időszaka semmiképp nem megkerülhető. E nagy esetszámú kórházakat például hírek szerint a megyei kórházak rendszerében kívánják megszervezni. Azonban a XXI. század számos aranyáron mért eljárását - akut szív- és agyi infarktusok ellátása, drága onkológiai kezelések, égéssebészet, idegsebészet, stb. - nem érdemes 1-3 milliós populáció alatt megszervezni. E tény megyei rendszer helyett (a magyar megyék lakossága 200 és 600 ezer fő között húz) regionális gondolkodást is igényel(ne). Ilyen változások tömegéhez viszont elkerülhetetlen a helyi adottságok ismerete. Lokális egyeztetések sorára, tervezésre, helyi alkuk tömegére lenne szükség.

Politikusokból és érintett szakmai vezetőkből tárgyaló munkacsoportok alakulhatnának (akár Nemzeti Regionális Egyeztető Tanácsoknak is nevezhetnénk őket). A területi szervezetekkel, helyismerettel és szakismerettel rendelkező orvosi kamara bevonása is elkerülhetetlen.

Egyetlen központból a feladat, fájdalom, levezényelhetetlen. Kérdés, központosítási szenvedélyétől fűtve a pillanatnyi állami vezetés képes-e intellektuális horizontját a belügyi-katonai szervezeti megoldásokon túlra emelni.

Enélkül viszont csak a sárdagasztás folytatódik.

„Három és feledik” pont: Hálapénz

A paraszolvencia évtizedes, tűrt hagyományból mára az üzemszerű működést erodáló, maró anyaggá vált. A múltat azonban nem könnyű egy csapásra eltörölni (ennek kísérlete napjainkban zajlik). Ráadásul egyre világosabb, hogy a „hálapénz-rendszernek” voltak kétségtelen pozitívumai is (a többletmunka ösztönzése, vagy a betegekkel kiépített, tartósan jó kapcsolat). Nem látható, ezeket egy új rend hogyan pótolja. Érdemes volna szemügyre venni talán egyes, nálunk hatékonyabban rendszert váltó országok (pl. Csehország) példáját.

Nyílvánvalóan a paraszolvencia minden kezelés előtt vagy közben adódó formáját vasszigorral szankcionálni kell. Viszont, hogy egy zárójelentés átadása után mi történik, valószínűleg lehetetlen szabályozni. A hála természetes érzés, kifejezésének valamilyen formája a világ összes egészségügyi rendszerében ismert; orvosokra vadászó TEK-brigádok helyett valószínűleg okosabb megoldás is létezik.

Utolsó pont: Nemzeti Egészségügyi Hozzájárulás

Egy ország egészségügyével okosan gazdálkodni lehetetlen a lakosság segítsége nélkül. Egészségi állapotunkat nem kis részben életmódunk határozza meg. Szerencsés volna arra ösztönözni az embereket, hogy jobban ügyeljenek saját egészségükre. Ehelyütt érdemes a keresztény alaptételt is fölidézni, miszerint az ember gyarló - például amihez ingyen jut, kevésbé becsüli meg.

A vizitdíj intézménye Magyarországon megbukott, a szó maga obszcénné vált, diskurzus róla nem folytatható. Azon azonban érdemes elgondolkodni, miért alkalmazza mégis valamilyen formáját az EU tagországainak többsége (ráadásul 2018-ban a 15 legjobb ellátást nyújtó ország mindegyike ilyen volt).

A kérdés irodalmát föllapozva a hajdani magyar vizitdíj sokszorosa esetén 1% körül marad azok aránya, akik a díjfizetés miatt nem jutnak indokolt ellátáshoz. A mai magyar narratíva álszentségét jellemzi, hogy pillanatnyilag a világ 5 azon nemzete közé tartozunk, ahol a legmagasabb a lakosság zsebből való egészségügyi hozzájárulása - csak épp az hálapénz és/vagy magánorvos igénybevétele formájában történik.

Nincs ésszerű érv egyfajta Nemzeti Egészségügyi Hozzájárulás bevezetése ellen. A rendszernek természetesen emberségesnek kell maradnia, s csak szimbolikus összeget társíthat egy-egy orvos-beteg találkozáshoz. 400 forint vizitenként, a kevésbé módosakra tekintettel 4000 forintos havi és 10 ezer Ft éves plafonnal - mentes volna minden mentővel beszállított beteg, a gyerekek 18 éves korukig és a kismamák. A kisnyugdíjasok karácsony előtt visszakaphatnák évi befizetésüket.

Az adminisztráció az EESZT révén minimális lenne.

A befolyt összeg kizárólag a kórházi étkezés javítására és a kiemelkedő nővérek jutalmazására volna fordítható, kivétel a háziorvosi ellátás, ahol az összeget a praxisok önállóan használnák fel; cserébe talán az ellátatlan háziorvosi körzetek száma némileg csökkenne.

Egyetlen kérdés marad nyitva: hogy van-e még Magyarországon esély érdemi, politikai elfogultságokon túllépő vitára.

Beiktatás

 

Az elegáns étterem VIP-asztalát egyetlen nemzet tagjai ülték körül. A miniszterelnök a kivetítőt bámulta, a sámán a levegőbe rajzolgatott. Minisztere bosszúsan a körmét piszkálta.

Ott lebzselt a külügy vezetője is.

A kamerák Bruce Springsteent mutatták, amint gitárja húrjaiba csap.

- Vér tapad ehhez a beiktatáshoz – morogta a sámánügyi miniszter. –  Vér és káosz.

 - A legdurvább támadás a szólásszabadság ellen Goebbels óta – kontrázott a külügyér is.  Ingerülten 

turkálta Kék Homár Kóstolóját.

- Legfőbb ideje volt az öreget trotty hullarablónak aposztrofálni – borzolt minisztere hajába a 

kormányfő. – Stratégiai megérzéseink működnek.

Derűsen megigazította sztreccsnadrágját.

Szervírozták a lazactatárt.

- A nemzet Nimródtól eredeztethető küldetése, hogy fényt árasszon a világban. Nem nézhetjük bénán, ahogy megnyomorítják a jobboldali gondolatot – hördült föl a sámán. Ujjával dühös köröket húzgált egy osztriga köré.

Elhessentett egy arra ődöngő, kövér legyet.

- Én szívesen kiutazom, és konszolidálom a helyzetet. A Miniszterelnök Úr Fia segítségével egy katonai művelet sem esélytelen – vetette fel a külügyér.

A kormányfő szeme felcsillant.

- Kerecsenszárnyat látok. Kedvező jel – bólintott a sámán.

A miniszterelnök borzalmas erővel az asztalra csapott. A dagadt légy zúgva fölröppent.

- Régen az ilyet… Mindegy.

Kihozták a flambírozott angolnát. Amint emelte halkését, a kormányfő csuklóján pár elegáns óra 

csillant meg.

- Ez a kis népek fátuma, a szakadatlan küzdelem.

Elemi erővel csapott a sámánügyi miniszter fejére. Fekete zúgás jelezte, hogy a potrohos légy megint megmenekült

- Nincs jelentősége. - A miniszter bánatosan leemelta fejéről a halkés nyelét díszítő smaragdot.

– Irracionális támadásokat indítanak, csak hogy megtörjék szuverenitásunk.

- Igen. Nézd, ott van a J. Lo is… Beteges.

A kormányfő újra óriásit paskolt, ezúttal az ablaküvegre. A golyóálló tábla meg sem rezdült. 

A szőrös vénség dongva kapott szárnyra.

Nürnbergi meglepetés-kolbászkákat szervíroztak, a miniszterelnök alig fért leggingjébe örömében.

– Sok csatát megvívtam már, de ilyen szupit régen ettem.

A wasabiért nyúlt. Alkarján az óragyűjtemény megcsördült.

- Mindenki a mi szuverenitásunk piszkálja.

Ölébe ejtette az asztalkendőt, és átmenet nélkül irgalmatlan pofont kent le a tigrisrákját tunkoló sámánnak. - Megvagy, gazfickó! – kiáltott velőtrázó hangon.

Leengedte kezét. pohos légytetem hullott a szőnyegpadlóra.

- Rossz ómen. A téli légy elpusztult, sötét árny jő a bőség korszakára – masszírozta arcát a sámán.

- Ne prézsmitálj már. - A miniszterelnök vállat vont. - Nincs kímélet. A hatalom művészete ezt 

diktálja. Barát vagy ellenség, nincs más.

Gondterhelt pillantást vetett a kivetítőre, szerencsére a lányok megérkeztek a harmadik fogással: 

mangalicaszusi közelgett ponzuszószszal, és kelyhekben szakéval öntözött szarvasgomba. 

Egy őrnagynő tapintatosan levette a hangot az agg elnök intoleráns szónoklatáról. Csönd támadt, csak az őrlőfogak finom csikorgását lehetett hallani.