ARCHÍV (Ady mosolyog - 2008; Mese a vödör alján mutatkozó lyukról - 2016)

Most, hogy az egészségügyben valami mozgás látszik, megint felhozom. Az első szöveg 2008 tavaszán keletkezett. Egy napilap közölte, visszhang nélkül.


Ady mosolyog

"Az idő többnyire közömbösen lép túl azon, amit mi addig megváltoztathatatlannak hittünk. Magyarország sokak számára évtizedekig a gyakorlatias, találékony ország mintája volt, a polgárok többsége idegenkedve figyelte a túlbuzgókat és a handabandázókat; az ország lakosai szóba álltak egymással, és még a legnehezebb körülmények közt is sikerült fenntartani az ésszerűség és egyfajta sajátos kedély bensőséges köreit.

A rendszerváltás a többséget váratlanul érte, ennek ellenére tény, hogy a régi rendszer felmentése általános jóváhagyással történt. Az ország arca fokozatosan változott, és egy – tagadhatatlanul zűrzavaros - időszakot követően Magyarország érezhetően hatékonyabbá, másfelől kíméletlenebbé és új igazságtalanságokkal terhessé vált. Ady Endre Kompországa mindenesetre - látszólag végleg - kikötött az európai parton.

Talán egyetlen területe maradt az országnak, melyet érintetlenül hagytak a változások: az egészségügy. A tradícionális (jórészt a múlt század ötvenes éveiben kialakult) struktúra minimális változásokkal vészelte át ezeket az éveket, beleértve infrastruktúrát, szervezeti felépítést, valamint az ágazat véleményformáló elitjének jó részét.

Az egyre inkább idegen testként működő rendszer azonban törvényszerűen reakciót gerjesztett maga körül (lásd szaporodó műhibaperek, növekvő „orvosellenes hangulat”, stb.). Mindezt a szakma képtelen volt kezelni, alkalmatlannak bizonyult válaszolni a változó világból érkező visszajelzésekre, önvizsgálat helyett egyfajta sérelmi attitüd uralta el, miközben mind szakmai, mind morális szempontból (ezt belülről tisztán lehetett érezni) egyre lejjebb csúszott. Kamarája szerepet tévesztve az orvosok (valós) érdekeit negligáló politikai szabadcsapattá vált, melynek intellektuális horizontja a költségvetési források követelésén túl nem terjed. Az orvosi elit (szakmai kollégiumok, egyetemek, stb.) nem kis mértékben egymással is állóháborút folytató lövészárok-harcosok indulatos gyülekezetévé vált. A folyamatos szakmai/financiális krízisekből eredő következtetéseket a rendszer egyik szereplője sem volt hajlandó levonni.

Ebben a helyzetben kezdték meg (részben a kormányzati felelősség súlyát felismerve - lásd a vezető kormánypárt ún. „őszödi tanácskozásának” jegyzőkönyvét), másrészt költségvetési kényszerek által hajtva a 2006-ban mandátumhoz jutott kormánypártok az ágazat „reformját”. A sürgető pénzügyi „raconalizálás” másfél év leforgása alatt financiális szempontból látható eredményeket hozott. 
Kérdés azonban, hogy egy ágazat működése leírható-e csupán pénzügyi mutatók egyenlegeként; a válasz nyilvánvalóan nem.

Az – akkori – kormányzat fő célja ezért a változatlanul szembetűnő működési zavarok – várakozásaik szerint népszerűségnövelő - korrekciója volt. Ennek egyik kézenfekvő eszköze lehetett volna a magánszféra működőképes mechanizmusainak integrálása az ágazatba (minőség-ellenőrzés, kontrolling, kliens-orientáltság, stb.). E törekvés megvalósításának legegyszerűbb módja a magántőke mindennapi működésbe való bevonása (amint az az EU tagállamainak mára mindegyikében megfigyelhető).

Nem kizárt, hogy a dolog működött volna. A vonatkozó konkrét törvény elfogadásának pillanatában azonban ebbe a bonyolult mezőbe belevágódott a „népszavazás” kézigránátja. A voksolás során a magyar állampolgárok meggyőző számban és nagy eréllyel az európai modellel szemben szavaztak; kinyilvánították, hogy egészségi problémáik esetén nincs szükségük a cseh, a német, svéd vagy belga egészségügy megoldásaira. Ők az albán, észak-koreai, esetleg a Fehér-oroszországban honos szisztémára tartanak igényt. 

A helyzet abszurd. A magyar szavazó ingerült és irracionális választásával mondhatni harakirit követett el, mely aktust azóta is triumfálva ünnepli a politikai ellenzék. A kormányoldal megzavarodott, frusztrált pártjai egymásnak estek. Az egyik megoldási verzió, miszerint a bűnbaknak tekinthető „magánszférát” kiiktatjuk a rendszerből, kétségkívül kilúgozza az egész elképzelést; a partnerpárt gondolkodásmódja szerint azonban a követendő magatartás az, ha változatlan eréllyel törünk előre, függetlenül attól, hogy a terelni kívánt báránykák már rég lemaradtak, s most dühösen és elégedetlenül keringenek körbe-körbe (miközben – ha ez anatómiailag lehetséges – öklüket rázzák az előttük távolodókra).

Ady Endre 100 éve így fogalmazott: „Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott Európa idegen isteneinek: az elveszett. Azt besüllyesztik a mélységes, örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant.” Igaz, hozzátette: „De a halál előtt hallgass meg bennünket, Hunyadi János fia.”

A népszavazásnak a konkrét válaszokon túl van egy azokon túlmutató, szimbolikus jelentése is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar választópolgár egy ideje megfeledkezett a racionális megfontolásokról, és korábbi hagyományaival ellentétben az agresszív-teátrális politikai stílust részesíti előnyben. Kompország oldani kívánja Európához rögzítő kötelékeit.

A helyzet nem túl rózsás: bármely megalakuló kormány érvelése várhatóan racionális marad/lesz, miközben az ellentábor az abszurd-szimbolikus közegben vívja csatáját. A magyar szavazópolgár szemlátomást nem kívánja visszaterelni a küzdő feleket a realitás mezejére, nem koppint rá a handabandázók orrára, maximum a közöny és fanyalgás fegyverével él.

Közben az ország lassan egy kutyaól megépítésére is alkalmatlanná válik: legyen szó bármely konkrét objektumról (útról, hídról, uszodáról, radarról, tetszőleges épületről, egy megreparálandó struktúráról már szót sem ejtve), a módszer sikerét megtapasztalva a mindenkori ellenzék teljes testtel a tervek útjába fekszik (miközben hangosan szitkozódik, hogy az ország érthetetlen mód nem épül, helyette statisztikai adatokkal is szemléltethető módon egyhelyben topog).

Mit tegyen ebben a helyzetben egy orvos? Természetesen végezze a dolgát. Azonban ne tápláljon reményeket, hogy körülményei belátható időn belül áttekinthetőbbek lesznek. Élje a baksis-medicina begyakorolt hétköznapjait.

S hogy mit tegyen a részletekben járatlan átlagpolgár? Legbölcsebb, ha egészséges marad; ha van kertje is, békében metszhet és permetezhet. De ne legyen túl optimista: a tetőket Ady ázsiai esője veri, és jó időbe telik majd, hogy amit a kezünkből figyelmetlenül kiengedtünk, a jó szerencse visszasodorja." 



És az 2016-os bejegyzés: 

Mese a vödör alján mutatkozó lyukról

Most, hogy az egészségügyben valami mozgás látszik, az embernek (főállású, tapasztalt klinikus) mégis hiányérzete támad.

Az érem egyik oldala világos, mint a nap. A magyar kormány a bruttó hazai össztermék (GDP) körülbelül 4%-át fordítja egészségügyi kiadásokra. A visegrádi országok átlaga: 6,5%, Ausztriáé: 11%, USA: 16%.

Még szerencse, hogy „a kormány számára kiemelten fontos a betegellátás színvonalának és az egészségügyi ágazatban dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítása, valamint az egészségügyi ellátórendszer fejlesztése”. Ennek érdekében, Istennek hála, „2016-ban is újabb lépéseket terveznek”.

A lankadatlan erőfeszítések ellenére az orvos- és nővértársadalom mozgolódik. Szaporodnak a tiltakozó akciók a szociális médiában, új érdekvédelmi szervezetek alakultak. Mind többen jelentik be igényüket az „élhető, fenntartható és a betegbiztonságot garantálni tudó egészségügy megteremtéséhez szükséges finanszírozási feltételek megvitatására”.

Tehát több pénzt szeretnénk. Joggal.

Azonban ezen a ponton mintha megfeledkeznénk az érem másik oldaláról. Arról a tényről, milyen irdatlan mennyiségű pénz folyik el a jelenlegi ellátó rendszer hézagaiban.

Ehelyütt nem a langyos februárban maximumra állított radiátorszelepek, vagy a mellékhelységekben csörgedező vécétartályok esetét szeretném taglalni. Csupán, abszolút laikusként (leszámítva ugye a kórházi gyakorlat) időnként önkínzóan megpróbálom elképzelni, hány kórházi ágyat foglal el adott pillanatban olyan beteg, akinek ellátása járóbetegként is megoldható lenne. Persze, a szervült automatizmusok működnek.

Azonban elvárható-e egy kórházi orvostól, hogy mesterségesen alacsonyan tartott bére mellett lemondjon a beteg felvételével együtt járó hálapénzről? 
Aki saját közvetlen érdeke ellen cselekszik, bolond.

Másfelől hány fölösleges vizsgálat történik ilyenkor - puszta rutinból, esetleg az orvos (vagy a beteg) tájékozatlansága miatt? Viszont elvárható-e egy végsőkig kizsigerelt kórházi orvostól, hogy a folyton változó szakmai szempontokat naprakészen ismerje? Ugyan mi motiválja, hogy szem előtt tartsa őket, sőt adott esetben betegének is türelmesen elmagyarázza?

A rendszer milyen támaszt nyújt számára? Vannak-e világos diagnosztikai/terápiás protokollok? Esetleg az intézményi vezetés figyeli-e naprakészen a kórház működését jellemző indikátorokat? De mi van, ha a kórház igazgatója csak a szokásos politikai mameluk, akit a saját fizetésébe való kapaszkodáson túl semmi más nem érdekel?

Más. Vajon elvárható-e egy manuális szakmát űző orvostól, hogy műtétei indikációja során kizárólag szakmai szempontok vezessék (tehát eltekintsen a hálapénz várható nagyságától)? Hogy becsukja a szemét, ha a beteg csuklóján arany Rolex karórát figyel meg? 
Vajon naponta hány ilyen, relatív indikációjú műtét történik Magyarországon? És hány olyan műtétet végeznek, melyek ambuláns/egynapos sebészet keretében (tehát olcsóbban) is elvégezhetők lennének; másik oldalról viszont az orvost a hálapénz esélyétől megfosztanák?

 (Az érdeklődő e ponton, ha van kedve, üsse be a keresőbe a „hernia” és „clinic” kifejezéseket. Számtalan európai nagyvárosban nézhet utána az ellátási szokásoknak.)

És vajon indul-e valaha értelmes diskurzus azokról az életük utolsó napjait pergető magyar emberekről, akik intenzív osztályon, életfolyamataikat már csupán high-tech gépezetek által fenntartva hetekig-hónapokig vegetálnak, szenvedésükkel másfelől mérhetetlen erőforrást emésztve, pusztán mert az ellátó rendszer nem vesz tudomást az Európában ilyenkor felmerülő, humánus opciókról? Vagy elvárható-e egy végletekig kizsigerelt nővértől ugyanezen az intenzíven, hogy a kézhygiéné szabályait aggályosan betartva az ún. kórházi fertőzések kialakulását megelőzze? Egyáltalán, van-e az osztályon elég bőrbarát kézfertőtlenítő? Rendszeres visszajelzés a menedzsment részéről a multirezisztens fertőzésekről?

Egyáltalán, van az osztályon még nővér?

Vagy a vödör víz egy másik cseppje. Vajon elvárható-e egy körorvostól, hogy betegének az esedékes labor-beutalót kiadva ne a teljes panelt kérje, hanem csak a szükséges vizsgálatokat bogarássza ki a gépen? De ki állapítja meg, mik ezek a vizsgálatok? Vannak az alapellátás számára készült protokollok?

Egyáltalán, van a körzetben háziorvos?

És a legnehezebb kérdés: mi a teendő, ha egy 20 kilométer sugarú körön belül 3 azonos profilú kórházi osztály vegetál? El lehet várni a dolgozóktól, hogy erőiket egyetlen, megfelelő tárgyi és személyi feltételekkel ellátott helyszínen egyesítsék? És melyik telephely legyen az? Józan ésszel számíthat-e valaki arra, hogy a végsőkig kizsigerelt orvos/nővér rugalmas marad, és nyitott szívvel fogadja majd a – legyen mégoly racionális - változtatásokat?

És vajon alkalmas-e a változások levezénylésére az a kormányzat, amelyik a momentán hatályos, mára valószínűleg csupán Kubában és Észak-Koreában honos "állami" szisztémát bevezette? Vagy értelmes közreműködővé tud-e válni az orvosok (kötelező) kamarája, a tagság 5%-a által legitimálva; ez a hosszú évek óta légüres térben lebegő politikai szabadcsapat, melynek intellektuális horizontja egy pillanatig nem terjedt messzebb a „több forrás” követelésénél? Ugyanakkor képes-e a szakma spontán együttműködésre, értelmes önszerveződésre? Tudunk-e még józanul, az álszentséget félretéve a valódi problémákról diskurálni?

A mára kialakult, érzelem- és politikavezérelt vircsaftban valószínűleg lehetetlen. A dologhoz ráadásul esetleg be kellene látnunk: lehetséges, hogy egyes, korábban ledarált kormányzatok egyes, korábban megfontolni javasolt technikái között történetesen, persze csak munkahipotézisként felvetve, de akadhattak ésszerűek is?

Szerző szíve szerint ehelyütt valami olyasmit írna: „Nyitott, csak a józan észre és tapasztalatra támaszkodó, közös gondolkodásra van szükség. Mindenkivel.” Vagy a „politikát” ki kellene rekeszteni a diskurzusból? 
Nyilvánvalóan valószínűtlen opció.

Így viszont marad a hosszadalmas, egyre gyászosabb tusakodás.

(A szöveg végére egy frappáns Széchenyi vagy Semmelweis idézetet szántam, de elképzelhető, Széchenyi vagy Semmelweis korában nem fajultak volna idáig a dolgok.)



(És végül egy megjegyzés már innen, 2019-ből,  a változatlanul kizsigerelt arcokat, a nyomasztó apátiát elnézve: Semmiből nem lesz semmi.)

Vaktöltény-játék

Johnny N’Dvad, M’wabai miniszterelnöke alkatilag kedvelte a konfliktusokat. Már az óvodában kitépett lábú hőscincéreket (Heroic waiter) uszított egymásra, és egyetemistaként is az impulzívabb hallgatók közé tartozott. Egy-egy kevésbé sikerült vizsga után órákon át rugdosta az egyetem udvarának élő fáit, majd elszaladt.

Miniszterelnöki tevékenységét anno katonás szigorral kezdte. A kormány ülésein belépését haptákban állva, hangos „Erőt, egészséget!” kiáltással kellett fogadni, s szenvedélyesebb parlamenti vitanapokat követően kötelező éjszakai számháborúzással vezette le csapata feszültségét. Mégis gyakorta úgy érezte, kormányzása nélkülözi a valódi harcértéket. Nem pusztíthat árvíz minden évben, s a hívei összetartására havonta megnevezett bűnbakokkal szemben is gálánsan tartózkodott az élőerő bevetésétől.

A szomáliai menekültáradatban rejlő lehetőségeket azonban minden politikustársánál korábban érezte meg. A függetlenségét huszonöt éve visszanyert országot addigra miszklikre szaggatta a lakosság megosztottsága és a hadurak marakodása. Mogadishu, Afrika Szarvának hajdani drágaköve romokban hevert. A bevásárlóutcákat fölperzselték, a szétlőtt McDonald’s táblák alatt szemetet és elavult bankjegyeket sodort a szél. A füvön és szapora bogarakon élő lakosság utolsó tartalékai is kimerültek. A gyerekek bordái kiluggatták ingecskéik anyagát, minduntalan stoppolásra késztetve éhségtől kóválygó szüleiket.
 Ezen a tavaszon kialvatlanságtól vörös szemű férfiak, égő szemű, gyermekeiket mellükre szorító nők és pattogó hangú anyósaik tömegei döntöttek úgy, hogy vándorútra kelnek Afrika boldogabb tájai felé. Johnny N’Dvad csillogó szemmel figyelte a M’wabai felé botorkáló sokaságot. Azonnal törzset állított föl a parlament büféjében, a határőrségnél vörös riasztást adtak ki, a védállásokat megerősítették. A belügyi állományt a kritikus határszakaszokra diszponálták.

Johnny arcán kisfiús mosollyal vezényelte a hadműveleteket.

A lakossági támogatást erősítendő az autópályák mentén óriásplakátokat állítottak föl, „MOSDATLAN MIGRÁNS, EL A MANCSOKAT MUNKAHELYEINKRŐL!” felirattal. Az arra poroszkáló vándorok csak fásult pillantást vetettek az ismeretlen betűkkel írt, rejtélyes hirdetményre, mindannyian a gazdag Nigerbe igyekeztek. Johnny azonban a zsigereiben érezte, az ágrólszakadt tömeg nagyszerű eszközt adott kezébe. Már zöldfülűként megtanulta, ha szorul a kerék, a politikus konfliktust kreál. Egy ilyen mű-ellenségnél jobban semmi sem tartja magasabb lángon a nemzeti érzést.

Kiváló kapcsolatai révén kínai zsilettpenge-szalagot húzott ki a határ teljes hosszában, a sáncot délen nyúlfogó hálókkal is megerősítette. - Afrika határait meg kell védeni -, szögezte le . Ha némelyek szóba hozták, hogy a replika-pengék sérüléseket okozhatnak a bolyongókban (nem beszélve a környék boldogtalan rágcsálóiról), csak legyintett. – Gyagyások. A szemüktől nem látnak. Hát nem érzékelik az özönlő muszlim harcosokat?!!

- A sanda kritikák csak erősítenek. Öregségemre Afrika végvári kapitányává kellett lennem -, zsörtölődött e forró novemberi estén vejének, miközben lepihenni készült. Nehéz napja volt, a frissen páncélozott Limpopo-parti határátkelő avató ünnepségén vett részt. Pár perce sikerült csak egy külső horoggal (kosoto gari) földre küldenie egy meghökkentően szívós, korábban nyugdíjas teremőrként tevékenykedő terroristanőt. 
Izmaiban jóleső ernyedtség bujkált.

- Fogadok, a manipulált nemzetközi sajtó már photoshopolt képek sokaságát röpítette világgá rólam is. Guantánamói módszerekkel igyekeznek megalázni a nemzetet. Pedig a kontinenst meg kell védeni -, folytatta. 
A trópusi nap gyorsan hanyatlott alá a horizonton. 
Tikkadt pálmalevelek remegtek az esti szélben. Hazafelé poroszkáló tulok-csordák dobogása hallatszott a távolból. A monoton zajt időnként figyelmeztető lövések ropogása törte meg.

– Tényleg mennyi terrorista – jegyezte meg terítés közben An’koe asszony.

– Ugyan. Csak a tulkokat terelik a híradósok.

- Már miért terelnének fegyverrel tulkokat? – horkant föl asszonya.

- Nono. Ezek csak vaktöltények. – A miniszterelnök csitítólag magához vonta hitvesét. – A tulkok szerencsére képtelenek megkülönböztetni a valódi információt a kormányzati puffogtatástól, és így a legegyszerűbb. Lényeg, hogy jó irányba menjenek.

- Miért nem építünk a terroristák ellen rendes kerítést? – kotnyeleskedett közbe a miniszterelnök veje. – A zöldhatáron változatlanul ezrével ömlenek. Pár mezítlábas ágrólszakadt két perc alatt szilánkokra rugdosta a nagy garral átadott Limpopo Gate-et.

- Na, ennek sem százas égő ontja odabent a fényt – morogta idegesen Kid Sz’too, a külügyminiszter, és kifordult mustárért a konyhába. Felkapcsolta a frissen közbeszerzett LED konyhai rendszert. 
Az égők erőtlenül pislákoltak.

A miniszter ingerülten csörömpölt a sötétben. De Johnny szokatlanul békés passzban volt aznap.

– Mert iszonyú drága volna, fiam. És mert tényleg mérsékelné a problémát, ahelyett, hogy fenntartaná. – A miniszterelnököt szemlátomást megenyhítette egy nyársra húzott varánuszkolbász lefegyverző illata.

Nagyot húzott rotang-mintás butykosából.

- A megfelelő tenziónál nincs fontosabb. - Eredetinek tűnő Mont Blanc golyóstollal játszogatott, egy terrorista zsebéből esett ki a kapu körüli tülekedés kapcsán; vagy ő emelte ki reflexből egy rongyos Versace zakó zsebéből…? Nem emlékezett már.

- Így viszont változatlanul napi több ezer migráns folyik át az országon – okvetetlenkedett tovább a konok vej.

Johnny most már megemelte a hangját.

– Ez a lényeg. Hadd vesződjenek a problémával a nigeriek! Ráadásul egy hatékony határzár fenntartása valódi együttműködést igényelne, aminek én ugye napi rendszerességgel fekszem keresztbe. Így most joggal átkozom az Afrikai Unió működésképtelenségét.

- Tegnap egyetlen lélegzettel idiótáztam le Algéria, Angola, Benin, Bissau-Guinea, Botswana, Burkina Faso, Burundi és Csád miniszterelnökét – dicsekedett a torzonborz külügyér. Már visszatért a konyhából, a félhomályban is sikerült feltalálnia a mustáros üveget. Szégyellős mosollyal tunkolta egy varacskos-disznó marjának maradványait.

- Látod, ő érti. Azok meg cserébe M’wabait ekézik, ami fölszítja a nemzet büszkeségét… Nézd csak meg a friss közvéleménykutatásokat.

- De közben a hadsereget teljes fegyverzetben a határra kellett vezényelni – szólt közbe a folyton aggodalmaskodó Fatty L’ui, tányérjába csüngő bajszát rágcsálta idegesen. – A Mali-M’wabai-Malawi hármashatárra. Ami csak az utolsó 100 évben 17 nagyobb öldöklés terepe volt! A Wikipedia röviden „Afrika puskaporos hordójának” nevezi.

- Nyugi, Fatty. Katonáink is csak vaktölténnyel vannak felszerelve.

- A Malawi államfőt tegnapelőtt idiótáztam le – tódított Kid Sz’too. – Teljesen detronizáltam szegényt. – Röhögött.

- De mi van, ha ők másféle játékot játszanak? Vagy esetleg hagyományőrzésből éleset használnak?

A pálmák koronájában bólogatómajmok rázták pofás fejüket.

Johnny megvakarta domború köldökét.

– Minél nagyobb a zűrzavar, annál jobban nyomni kell a pedált. Ez alapszabály. - Időközben besötétedett, a magasból kafferbaglyok huhogása hallatszott. A folyóparton a tulkok minduntalan összeakaszkodtak, prüszkölés, tülekedés zaja vegyült a patadobogásba. 
A felhőtlen égen apró, közömbös ékszerekként szikráztak a csillagok.

A zűrzavar éve. OV évértékelője 2015 februárjában

Egy véletlen kapcsán a postaládámba került Orbán Viktor évértékelő beszéde, melyet 2015. február 27-én, a Várkert Bazárban mondott el. A rengeteg bealvó tudósító sajnos összevissza interpretálta.

„Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim! Szokásos tisztelettel köszöntöm Dalma asszonyt, püspök uraknak is köszönöm a társaságot. Engedjék meg, hogy afeletti örömömnek is hangot adjak, hogy a nemzeti oldal színe-java változatlanul itt van velünk. Üdvözlöm Mészáros, Vajna és Habony urakat, látom a Tiborcz Pista borzas üstökét is; gratulálok a belföldi vendéglátásban elért eredményeihez!

(Taps.)

Engedjék meg, hogy rögtön azzal kezdjem, ahová a szónokok többnyire beszédük végén érnek el, vagyis mondandóm lényegével. Látom Balog Zoli szemében az aggodalmat, de nyugodjon meg. Nézem, mindannyian azt figyelik, ki nincsen itt; ami engem illett, én örülök a pohos pojáca távollétének. Az az ember mindenféle váladéknak nevezett, csupán mert mostantól más zsebébe csoportosítom, ami addig a polgárok zsebéből neki vetettem. Érthetetlen!

(Sajnálkozó moraj.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az a tény, hogy most ismét együtt lehetünk, fölébreszti az emberben a gondolatot, hogy minket nem fog se a golyó, se a vas. A szabadságszerető magyar nép látható megértéssel fogadja ésszerű javaslatainkat. Emelkednek a bérek, a családok anyagi biztonsága nő. A magyarok jó okkal bíznak a jövőben.

A mi országvezetési filozófiánk egyébként is három szóban foglalható össze: bizalom, lehetőség és kötelesség.

Ne nevetgéljenek!

Véderőműveket állítottunk föl a gazdasági bevándorlás feltartóztatására. A nemzet naponta bizonyítja, szilárd talapzaton áll. A magam részéről eltökélt vagyok eme egység fenntartásában. Devizahitelesek százezreit mentettük meg. Biztonságba helyezzük a bankbetéteket!

Már megint ásítoznak. Kétségtelen, csak benyomok hátul egy gombot, és beindul a szlogenofon.

Mégis, ha hideg fejjel szemezgetünk az adatok között, kevesen tagadhatjuk, az elmúlt időszakban Magyarország sajátos helyzetbe került. A gazdaság a hisztérikusan lehívott uniós források segítségével nominálisan felpörgött, de közben a szegénység nőtt. A demográfiai hanyatlás változatlan. Az emberek is egyre izgágábbak. Ott vannak a rebellis veszprémiek! Plusz a folyamatos külső impulzusok. Lényegében az az érzése a kormánypolitikusnak, hogy folyamatos tűz alatt vagyunk.

Ezer helyen kifejtettem már, Magyarország eltökélt a német-magyar barátság mellett. Ugyanakkor nehogy már egy nagydarab sváb bige mondja meg, merre hány centi! Ott a példaképem, az kicsit alacsonyabb nálam, de fizikailag nagyon erős. Rossz hír, hogy gonosz nyelvek szerint pontosan tizennégy hónap múlva omlik be gazdaságilag.

 (Sóhajtozás.)

Nos, innen érdemes ránéznünk arra, ami pillanatnyilag zajlik az országban.

Valaki folyton a zakómat huzigálja. 

(Székrecsegés.)

És ez csak a dolog egyik része.

Ne fészkelődjenek! Megszokhatták, szavaim rendszerint fordítva kell érteni. Gondoljanak Leonardo tükörírására!

Akkor sorolom az eredményeket. Üstökösszerűen növekedünk. Egyre több az ingyenes szakasz az útdíjak logikus rendszerében. Végre a talpára állítjuk az egészségügyet. Erősítjük a nemzeti tőkét, ez mindenképpen szuverenitásunk záloga.

(Csibészes mosoly.)

Hölgyeim és Uraim! Talán emlékeznek rá, tavaly, az önkormányzati választások estéjén egy egészséges lelkű, roppant sikeres nép képét rajzoltam föl képzeletük vásznára. A tavalyi három győzelem a magyar embereké volt, a Fidesz csupán megtestesítette az ország akaratát.

(Ütemes taps.)

Nem nosztalgiából hoztam föl ezt az emlékemet, hanem azért, mert e három, csupán részleges támogatottsággal megszerzett kétharmad következményei tagadhatatlanul máig benne vannak a levegőben. Érzékelem mindenütt, amerre megfordulok. Az emberek morgolódnak, összevissza huzigálják az ikszeket. Aztán csodálkoznak, ha felére csökken egy város költségvetése! És közben nem átallják azt állítani, hogy a politika betört a hétköznapjaikba. Pardon, vasárnapjaikba.

Fél évvel az önkormányzati választások után ezért az engem jellemző szerénységnek és alázatnak a jegyében ehelyütt megerősítem Önöknek: Magyarország győzött! Izzadtságszagú minden igyekezet, amellyel megpróbálják kisebbíteni eredményeinket. Külpolitikánk hasít. A nemzet látványosan összezárt a hátunk mögött. Áramvonalasítottuk, felfrissítettük, a legjobb európai példákkal újítottuk meg az állam teljes rendszerét. Ezt csak az nem látja, akinek bibircsók takarja a szemét.

(Derű.)

Hölgyeim és uraim!

Visszatérő kérdés , mi magyarázza mégis a Fidesz – Kereszténydemokrata Néppártnak a politikai küzdelemben elért sikereit. Nézetem szerint leginkább egy sajátos politikai architektúra gyümölcseit látjuk. Politikai gépezetünk a legkorszerűbb vállalatszervezési elvek szerint üzemel: klasszikus multi-level hálózat, szigorú hierarchiával. Akik itt ülnek, egytől egyig tanúsíthatják, pontosan fizetjük az osztalékot. Retorikánk nemzeti, gyakorlatunk kissé balos, de a cég rendületlenül teljesíti küldetését: tízmillió polgár zsebéből minél többet saját bukszába csoportosítani.

Megint bökdösnek. Utoljára mondom: gondoljanak Leonardo tükörírására!

(Moraj.)

Számtalan helyen elmondtam már, nekünk elegünk volt a kudarcokból, a „kicsi, szerencsétlen ország” életérzéséből. Nem tűrjük Brüsszel basáskodását! Magyarországnak végre nemzeti kormánya van, tisztességes, szakszerű és szerethető. A munka dandárját elvégeztük, már csak a finomhangolás időszaka van hátra.

(Felszisszenések.)

Jól van, sajnos néha már én is belealszom saját szlogenjeimbe. Mint a nők, nagyjából két problémával küzdök: nincs mit felvennem, és nincs elegendő helyem, ahol ezt a semmit tárolhatom.

Ezt most fordítsák le ésszerű koncepcióra.

Személy szerint mégis bizakodással és elszántan tekintek előre. Vegyék észre: Magyarország Európa édenkertjévé vált! Az emberek keményen dolgoznak, adórendszerünk praktikus és igazságos. Törvénykezésünk pártatlan és kiszámítható. Például annyi év után fölszámoltuk a korrupciót.

(Felhördülés.)

Ne zsibongjanak már! Most mit nem értenek ezen?

Tudják mit? Mondom másként. Jöttem a Várkertbe a páncélozott kisbusszal, és ahogy hajolt lefelé a nap, a Vérmező mellett elhaladva a félelmetes, végtelen puszta látványa egyszerre arra figyelmeztetett, a természet rettenetes erőivel kell megmérkőznünk.

Hölgyeim és uraim! Leteszem a papírt. Ne izegjenek már! Én sohasem fogok olyan szót kimondani, hogy elbaltáztuk, legalábbis nem lesz a közelben mikrofon. Úgy fogok fogalmazni, „korrigáljuk a próbaüzem gépházzaját”. Fürge naszádunk már gyakorolja az ehhez szükséges mondatokat. 

Önök most joggal kérdezik: akkor most mi van? Most akkor keletről vagy nyugatról fúj a szél! És mi lesz a kórházainkkal? Az iskolákkal? Egyáltalán: mi van, ha kipukkad a nemzeti luftballon?

Kérek egy pohár vizet.

Manapság mindenki azzal jön, hogy így meg úgy, változtatni kellene. Egyesek nem átallanak repedéseket vizionálni. E helyről üzenem ezért a magyar embereknek: Magyarország sínen van! Állítom, hogy vannak kitörési pontok, például Magyarországhídfőszerepet játszik az azeri-EU fogászati együttműködésben.

Kérek még egy pohár vizet.

(Zsibongás.)

Ha szokásommal ellentétben őszinte akarok lenni, ki kell mondanom, Európában nincs még egy ország, amelynek a polgárai annyi mindent kiálltak volna, amennyit a magyarok fognak a közeljövőben. Ez van. Ma már én is úgy látom, a kétharmadot nem zavaros kinyilatkozásokra meg családi seftelésre, hanem mélyreható kormányzati intézkedések sorára kellett volna fölhasználni.

Sajnos nem mindig politikusból lesz a legjobb szakács. Nem hinném például, hogy egy fasírtnak világítania kellene a sötétben.

(Somolygás.)

A fő kérdés azonban az, hogyan jutottunk el idáig. Mert ha igaz, hogy minden magyar felelős minden magyarért, akkor kellett lennie egy pontnak, ahol valami rossz irányba fordult. És akkor ezúttal nekem kell kárhoztatnom a nemzetet.

Engedjék meg, hogy most én vádoljam önöket, mégpedig a következetlenség és a szellemi restség legmélyebb vádjaival.

J’accuse!

Vádolom önöket, mert hagyták, hogy hosszú éveken át annyi esztelenséget harsogjak. És minél nagyobb elánnal mondtam a magamét, önök annál lelkesebben tapsoltak. Most hiába fortyognak! Hozzájárultak, hogy újra megszerezzük a mandátumok kétharmadát. Ezer éves történelmi tapasztalattal!

Juszt is én vádolom önöket.

Engem Önök kreáltak!

Most mit nem értenek ezen? Azt hiszik, a múló időt ki lehet radírozni egy ország életéből?! Mi 2002 és 2010 között mindent elgáncsoltunk, amit a kormányzat csinált, válogatás nélkül szapultuk a szakramentumot. Egy kutyaólat nem lehetett felhúzni obstrukció nélkül. Állítom, az ország egészen máshol tartana, személy szerint mindannyian, ha önök éberebbek. Jó, a mamelukok nem volnának állásban.

A magyar mára rosszhiszemű, gyanakvó, Európa talán együttműködésre legkevésbé képes nemzete. Erre én nagy garral meghirdettem a nemzeti együttműködés korszakát. A Habony már csak hab a tortán.

Hogyan hihettük, hogy nem üt vissza az a nyolc év?

Ciklusokon keresztül sulykoltuk, hogy nincsen változásokra szükség, aki mást mond, hátba döfi a nemzetet. Az egészségügy úgy jó, ahogy van. Aki megszüntet egy szárnyvonalat, melyen heteken át csak a kalauz és a masiniszta utazik, nemzetáruló. Ebben hajlíthatatlanok voltunk.

És a társadalom szép lassan bevette.

Gratulálok! A magyar nép elbóbiskolt, mint egy ittas traktoros.

Mára az egész világ fölkavarodott. Nem látni, mit hoz a holnap. Hiába miénk a jogszolgáltatás, a nagyszerű kétharmad, láthatták, a Kubatov-listákat is meghekkelték. Kész vagyunk! Csak evickélünk egyik ramazuritól a másikig

(Csönd.)

Sajnos a Fidesz mai derékhadát alkotó parlamenti képviselők egy bizonytalan eszmeiségű, zavaros programú pártba ültek be, a folyamatot csak fölerősítette a személyi kultusz, a pártban eluralkodó irracionalitás fojtó légköre. És akkor jött ez az üzemszervezési izé, na, a cégszerű mutyigyár az apparátusával. Még az a néhány, eredetileg elismerésre méltó kvalitású fideszes is, aki korábban magát kreatív elmének tekintette, mára politikai erőként megszűnt. Maradtak a mamelukok, a gengszterek és az amorális automaták.

Politikai értelemben nem maradt kreatív szárny a Fideszen belül.

Mit lehet kezdeni egy ilyen párttal, pupákok?

(Borongás.)

Összességében ki kell jelentenem, hölgyeim és uraim, az itt ücsörgő társaság egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog visszajönni Magyarországra. Kétségtelen, minket már sokszor temettek, na jó. Még három év… Mit számit? Csupa Werbőczyt és Döbrögit látok ülni velem szemben. Eh!

(Heves tiltakozás.)

Sajnos be kell látni, én egy olyan politikai közösség nevében szólok itt Önökhöz, amely kormányzásra immár krónikusan alkalmatlannak bizonyult. Kétségtelen, Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat lerombolta nemzetközi renoméját, mint részeg Hökös a gólyatáborban. De ne aggódjanak, a problémák itt maradtak: a nyugdíjkérdés, az oktatás, az egészségügy…

Ne feszengjenek már. El kell hinniük, hogy a táj, amelyik előttünk nyílik, a hátunk mögött is folytatódik. Abban valószínűleg be kell adnom a derekam, hogy változtatni kell.

(Gyér taps.)

Amikor persze Magyarország átalakításáról, megújításáról beszélünk, tulajdonképpen arra kérjük az embereket, változtassanak saját, személyes és családi életstratégiákon. És ez nem egyszerű dolog.

Mondok pár példát.

Manapság életstratégiák épültek ki tízezrével, amelyek a politikai pártállásra alapozott működést, az erre alapozott családi életet jelentetik. Ahol a politikai kapcsolatok mindent megoldanak. Magyarországon vannak családok, ahol a családfőt még nem látták a gyerekei dolgozni, mert csak vadászik a cimboráival, vagy meccseken lófrál! Nemzedékek nőnek föl, akik még nem látták az apjukat elindulni a munkahelyére, mert folyton a mozgalomban küldözgették ide-oda, és csápolt. Ezen változtatni kell.

Olyan rendszer kell, melyben a győztesnek nem igaza, hanem feladata van, sikernek csak az számít, ami az egész közösség számára siker. Olyan rendszer, amiben az ország egyik fele nem tornyosul otrombán a másik fölé, ostobák.

Ez azonban együttműködés nélkül nem megy. Az együttműködés leginkább a mesebeli varázsfűhöz hasonlítható, amellyel összeragasztották, és ismét életre keltették a királyfit, akit korábban hét darabra vágtak. Alapvető követelmény, hogy többé magyar a magyarnak szimpla világnézeti okokból nem vethet gátat. A maga területén mindannyiunk érdeke, hogy véget érjen ez az elképesztő marakodás.

El kell sajátítani az együttműködés művészetét. Mi az elmúlt években sajnos leszoktunk a józan ész tiszteletéről. Józan ésszel felfoghatatlan, ami az utolsó tizenöt évben Magyarországon történt.

Pedig ha körülnézünk, azok az országok tudták leginkább megoldani a problémáikat, amelyek képesek voltak félretenni az ideológiai vitákat, és a józan ész nevében megegyezésre jutottak. Kívánom ezért mindannyiuknak, hogy, ha úgy alakul, folytassák nélkülem ezt az együttgondolkodást. Hosszú volt a produkció, amit a nagyérdemű számára bemutattam, de nem vagyok elégedetlen. A magam részéről jó emlékeket őrzök erről az időszakról.

Valaki megint rángatja a nadrágomat.

(Zsibongás.)

Az országnak végre el kell indulnia egy irányba. Remélem, az emberek végre belátják, hogy dűlőre jutni fontosabb, mint az ideológia. A polgárok rendszerint gyakorlati problémákkal találták szembe magukat - nincs munka, nehéz a megélhetés, romlik a közbiztonság -, ezt csak összefogással lehet megoldani. Fájdalom, de ideológiai vitákkal nem.

A nemzet nyitott közösség, csak az nem tartozik bele, aki nem kíván a része lenni. A basáskodás hosszú távon csak a leépülés záloga lehet Magyarországon, marhák!

(Hümmögés.)

Mégiscsak fölteszem a szemüvegem. Most látom csak, rossz szöveget adtak a kezembe… Skandalum!

(Legyintés.)

Persze lehet, hogy mindegy. Talán tényleg nem gondoltam kellőképp végig a dolgot. Azt mondják, hosszúak lesznek napjaim és magányosak.

 (Széknyikorgás.)

Most mit bámulnak? Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat. Ha a lélek zavaros, zavaros az érzékelés, ha zavaros az érzékelés, zavaros a gondolkodás, a zavaros gondolkodás pedig hibás döntéseket szül, amik rossz tettekben végződnek. Kihagytam valamit, Zoli?

(Torokköszörülés.)

Örüljünk, hogy legalább enyhe volt a telünk.

Kérem a páncélozott kocsit.”