Gulliver utolsó utazása

Kevesen tudják, hogy Gullivernek eddig ismert útjain túl volt egy utolsó kalandja is. Mint annyiszor, seborvosi állást vállalt egy ócska szkúneren, sajnos a hajó a Horn-fokot elhagyva tájfunba került és elsüllyedt. Gulliver a hajótörést egyedül élte túl.

Hosszú hányódás után a jogászok országában vetődött partra.

E vidék urai túlsúlyos, zsinóros talárban pálinkázgató fiskálisok voltak, hatalmukat piperkőc, Audi dzsipeken cserkelő mamelukok serege biztosította. E fölső szint alatt helyezkedett el a lakosság: nyűtt, egymással perlekedő polgárok, és alattuk is volt valamennyi elem: ezeket kisebbségnek nevezték és püfölőzsáknak használták.

A fiskálisok igen megörültek Gullivernek, akinek angol nyelvtudása adott volt. Egy jogi üzemben kínáltak neki állást. Itt azon túl, hogy állandó éjszakás volt, valamint a “miatt” szó helyett folyton a borzalmas “okán” kifejezést kellett használnia, sorsa tűrhető volt. Jogszabálypuhítóként dolgozott: ugyanis amikor a lakosság pénzét egy-egy új “törvény” segítségével a fiskálisok zsebébe csoportosították, e jogszabályokat a külföld irányába puhítani kellett. Ezen túl követnie kellett a világsajtót, és ha talált egy genderügyi színeskét, azon a mamelukok hetekig verték a hisztit.

Egy éjjel azt a mondatot kellett lefordítania: “Sarkalatos törvény tiltja a joggal való visszaélést.” Gulliver nem értette a kifejezést. Poros fóliánsokba temetkezett, míg megtudta, azokat az eseteket nevezik így, amikor egy jogszabályt társadalmi rendeltetésével ellentétes célra használnak (különös tekintettel “a nemzetgazdaság megkárosítására”, “egyes személyek törvényes érdekeinek csorbítására” vagy “illetéktelen előnyök szerzésére”).

Kérdéssel fordult a munkavezető mamelukhoz. Az hidegen csak rátekintett, és annyit sziszegett: “Hazaáruló!”

Gulliverer elbizonytalanodott, hiszen hazájától több ezer mérföldre, idegen földön tartózkodott. Békítőleg a helyi alaptörvényt idézte: “Mindenkinek joga van a gondolat szabadságához.”

A Boss-zakós mameluk erre már rákiáltott: “Bolsevik!!”

Gulliver, hogy tovább csitítsa, megint idézett: “Senki tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására.”

A mameluk addigra már ordított: “Ballib brüsszeli zsoldos!!!” Nyakán kidagadt az ér.

Különös diskurzus alakult ki: amikor Gulliver azt mondta, “Jogállamról beszélünk, ha egy országot értelmes törvények szabályoznak, és azok mindenkire, egyformán érvényesek”, a mameluk azt bömbölte: “Soros!!!!”

GULLIVER: “Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül intézzék.”

MAMELUK: “Dzsurcsani-báb!!!!!”

GULLIVER: “Aki mást tartósan tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ebből haszna származik, bűncselekményt valósít meg.”

MAMELUK: “MIGRÁNS!!!!!!”

Sajátos licit keletkezett, mely, ha ultiról lett volna szó, hirschkontra után talán Fedák Sáriig is elvezethetett volna, de Gulliver nem tudott ultizni. Bíróság elé állították: az nagylelkűen megkimélte életét, és megelégedett azzal, hogy kitolatja a szemeit.

Hosszan idézhetnénk még a kalandokból, melyek során Gulliver elkerülte a szemkitolást, de szerző ettől hely híján most eltekint. Annyit szögez csak le, hogy Gulliver végül hazajutott; holtáig szórakoztatta egy bristoli kocsma közönségét hihetetlen történeteivel, melyek közül azonban hallgatósága ez utolsót tartotta a leghihetetlenebbnek.

A látogató

 

(Ö. I. patikus emlékére)

Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).

Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.

A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben, de egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett.

Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.

A gyászruhás asszony megkérdezte, mi történt.

- Minden rendben van - felelte lakonikusan Bibó István.

- Nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában, talán a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.

Szenvedélyes szónoklat hallatszott a mélyből.

- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.

Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.

“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.

- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.

- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.

“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott a nylon aljáról. “Ostromolják Magyarországot.”

- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.

- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.

- Tehát kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.

- Igen. Most más megszállók vannak.

Az asszony szája késpengévé vékonyodott.

- A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat - mormogta.

“A baloldaliak rárontottak a nemzetre 1956-ban, és rá akarnak rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek. “

Bibó nagyot nyelt.

Csöpögve eleredt az eső. Körben a temető nyirkosnak és kietlennek tűnt, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.

- Anno másképp gondoltam… - töprengett félhangosan Bibó. - Nem fog megázni? - kérdezte hirtelen.

- Ugyan - felelte az asszony.

“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi most ezen a téren”, hallatszott a szatyor mélyéről. 

Bibó, aki korábban szerette az esőt, egyszerre dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről szenvtelen pergett a víz.

- Jól értem, tényleg megcsinálták a Duna-menti föderációt?

Az asszony a szája szélébe harapott.

- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle.

Újra szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt 56 óta semmi jó?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta a nő. – Úgy hallom, megnyertük az államadósság elleni harcot. A gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.

Hallgattak.

A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy zenész fölépüléséért.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.

“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.

Bibó nem várt többet, elköszönt.

- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit föltétlen az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című könyve végére kell még illeszteni.

A síremlék visszazárult.

- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?

- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

A kis trafikoslány esete

 

Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, vattaszerű pelyhek szűrték lágy nesszé az éjszakai villamosok kattogó zaját.

Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta, lábujjait idegesen mozgatva öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, amely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól. Török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. 

Polett egyáltalán nem érezte magát otthon a boltban, de a pult mögött az ilyesmit nem látni, és már alig volt forgalom. Karácsony este! Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyócker alakok, cigiért, sörért vagy a magányt állítólag oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be. Meg az a pár szingli. Ennyi.

A papucsot még Anya hordta, míg el nem vitte a rák. Apa nyolc trafikot is üzemeltetett, valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról, a munka összetartja az embert, hajtogatta váltig. Boss zakós, őszülő ember, csak ült a Költő utcai villában, havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, vagy néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő, előző trafikossal.

Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon. Hogyne! Hogy aztán az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkész csevegést imitálva az ötméteres fa alatt?! 

Na ne.

A falra körben egy csomó “Elfüstölt esélyek” kampányplakátot ragasztottak, Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában bármi vigaszt találhatna. Ez is  Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen. Igaz, kezdetben Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is szociális plakátarcként kezdte. 

Polett elfintorodott. Apa rengeteg energiát fektetett az ügybe, meccsekre járt, eligazításra, meg csápolni mindenféle nagyhangú gyűlésre, hogy végül ennyi legyen belőle: egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva egy csomó barna plasztikfóliával elsötétített, einstandolt boltocska falára. Más nem történt. És most már valószínűleg nem is fog, futott át Polett agyán, szokatlanul tárgyilagosan.

Az ajtóhoz állt, kikukucskált az utcára. Mostanában ritkán látni havat. A hideg levegő bevágott, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó cukormázként vonta be a várost, és olyan rideg csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.

Inkább visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.

Visszahátrált a pult mögé, kihúzta az egyik fiókot. Rakás öngyújtó akadt a kezébe, előkotorta az egyiket. Meggyújtotta.

Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg. Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…

Az öngyújtó ekkor váratlanul megadta magát: kilobbant a láng. Eltűnt a kandalló, a vaskályha, és Polett ott ült megint a fénytelen sírban.

Másik öngyújtót vett elő, majd még egyet, ahogy meggyújtotta, rendben tovább égtek, gyorsan egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, és olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.

Egy helyen ebben a pillanatban átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg, Polett belátott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, és láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és tisztára suvickolt evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön meg mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük szanaszét frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, de határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula. Nyüzsögtek, tülekedtek, de ez furcsamód mit nem vett el az ajándékozás öröméből.

Ebben a pillanatban a két öngyújtó egyszerre azt mondta, “Kaputt”, és megint sötét támadt.

Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.

A lány új meg új öngyújtót gyújtott, most már egyszerre hármat: a vajsárga fényben egyszerre újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója épp halálra keresteti. (Még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen váratlanul főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta. Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén először viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, majd lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett, és haláláig férgek nyüzsögtek benne - márpedig ezen az állapoton sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).

Polett elnézte a kisdedet, mint hadonászik apró kezeivel. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek egyszerre színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta kezét, hogy megérintse őket, de még mind túl távol esett tőle.

Az egyik lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett, lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.

Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya - az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt -, szóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem üresség támad a helyén, csak új lélek áll Isten színe elé.”

Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja föllobbant, és roppant világosság támadt a boltban. Polettnek egészen össze kellett szorítania a szemét.

Amikor kinyitotta, a tiszta fényben váratlanul Anya állt előtte, teljes, eredeti valójában, szelíden csak annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Olyan hívogatóan nézett rá, hogy a lány megriadt.

Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.

Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itt hagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; te is eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!

Remegő kézzel kezdett kotorászni a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat akart gyújtani, de Anya megfogta a kezét. Polett tisztán érezte az ujjait. Minden erejével megragadta a csontokat, hogy marassza Anyát, amikor egyszerre megérezte saját körmeinek nyomását tenyere bőrén.

Odanézett. Keze csurom vér volt.

Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha miniatür nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős. Átölelte Polettet, mint egy idősebb barátnő, és odasúgta:

“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”

Pillanatra karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, nincs éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és egyfajta sajátságos csend.

Amikor fölértek, lemutatott.

“Látod, mindenki ott járja lenn a maga útját, külön-külön. Mind egyedül, de a magasból nézve - látod? - mégis mind együtt halad.”

Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából. Másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy aki akar, leülhessen.

Polett kipirult, égett, kigyúlt az arca. Sejtette, egy csomó szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte. Mintha megannyi, évek óta cipelt kétség megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.

Hosszan időzött még a horpadt, kényelmetlen kanapén, feküdt lustán, a végén már élvezte, mint sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók. Mellettük fölborult a kormos üvegpohár. 

Polett egyszerre megint átlátott a falon. Körülötte emberek hevertek mindenfelé, mozdulatlanul, mások forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok voltak mind, alapvetően mindegyik más; csupa használt öngyújtó. Vagy inkább sodródó gyufaszál.

“Mindenestül melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe, pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá. Bár ha kérdezik, nem sok szót talált volna az élményeire, amire emlékezett, hogy mennyi gyönyörűségben volt része az este. Hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.

Mi másra volna bárkinek szüksége?

Rovancs

 

Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet (nem számítva egy Baccarat tálkában némi svédgombát). A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak a vén rotangpálmák tetejét súrolva. Olyan színük volt, mint az öreg pávián fenekének. (Innen is sejthető, Afrikában járunk.)

A miniszterelnök idegesen turkált a papírtömegben.

- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten találtam hozzá egy csókát, már nem is tudta megszámolni, hány cége van egy panel garzonban.

- Na ja. Nekem is csak két kezemen sikerül - tódított Crosse'd Eye, a legendásan agyafúrt bankelnök.

- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.

- Ez az enyém!

- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel Crosse'd, aki anyagi ügyekben nem ismert tréfát.

Hirtelen a zsebére csapott.

- Nem viszed onnan a kezed!!

A miniszterelnök szégyellős mosollyal húzódott vissza. Hosszú ujjai voltak, akár egy hegedűművésznek.

- Nem bírok a véremmel.

Röhögtek.

– Na, akkor ez a vasút az enyém.

- Igen, de én meg kérem a főtér díszburkolatát!

- Nem, tiéd a stadion. Ott van, sifrírozva!

Végtelen sorban következtek a tételek, a csillár fénylő rombuszokat vetített a falra. Egy váratlan szélrohamtól megcsörrentek az ablaktáblák. Víz csapott az üvegre: mintha Isten lucskos szivaccsal törölgetne odakint.

Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, elgondolkodva tenyerébe támasztotta állát. Kibámult az ablakon.

- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha esetleg már egyszer nem leszünk itt…

- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van erre, mint a barlangi mohának. Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam, stólában árulta a virágot valami aluljáróban. Vén múmia.

Csenevész sajtómunkás lépett be, megköszörülte a torkát.

A miniszterelnök föltekintett.

- Igaza van, interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy identitását vesztett, forrongó világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz sajnos megszokottá vált ellenfeleinknél, mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét. Az adók csökkennek, a fizetések nőnek. A kórházi hullák száma is szépen gyarapodik.

Johnny a sajtómunkás arcát figyelte, de annak vonása sem rezzent.

- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni, és ennek a magatartásnak újabban eljött a nemzetközi lehetősége...

Új média-lakáj szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját övvel fogta össze. Feltűnő, aranyozott csat villant meg az égők fényében.

Riadt katonák rohantak utána, kituszkolták.

- Hol is tartottam? Ja. Egy identitás és képzelőerő nélküli elit mániákusan monolit politikai rendszere alakult ki Európában. Pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni! Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki: hogy én nem engedem, hogy ellopják tőlünk a pénzt! Ha cikk lesz, kurziválja.

Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött. Csillogó késekhez hasonlatos villámok szabdalták az eget.

- Bennem mégis maradt aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Talán azért is nyilatkozom annyi hülyeséget.

Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.

- Szamárság. Mit gondolsz, minek a reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár!

Vihogtak.

A miniszterelnök szórakozottan bámulta harcostársait. Övcsattal játszott az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda, bonyolult mintázatú fém volt: ragyogott a villámok fényében, akár az olvasztott arany.