Az április brutális hónap
M’wabaiban. Az időjárás kiszámíthatatlan, az utcákon negyvenkilós, könyörtelen
Krupszkaja-kutatók kergetnek nemzeti érzelmű sorozatgyilkosokat. Sötét
sikátorokban szlavisztika-szakos brigantik állnak gyanútlan nyugdíjasok
útjába, mindenféle savakért könyörögve.
Ezekben a napokban történt, hogy
Johnny N’dvad, az ország miniszterelnöke elhatározta, megszűnteti
országában a vízdíjat. Az embereknek szükségük van jó
hírekre.
Másnap reggel Miguel W’rga, a máskülönben kompromisszumkészségéről
híres pénzügyminiszter szokatlanul dacosan toporgott a parlamenti dolgozószoba
szőnyegének szélén.
- Tudod te, Johnny, hogy az ország
vízműveinek 90 százaléka önkormányzati tulajdonban van? Pár hét , és
elkezdenek bedőlni.
- Te folyton akadékoskodsz,
Miguel. – A miniszterelnök fáradtan dörzsölgette barázdált homlokát. –
Az emberek igenis kajálják, ha csap alatt hűthetik a maracujasört. És ez a fő.
- De közben leszoknak a
takarékosságról. Már így is a legtöbb vécé folyik az országban. A szerelők meg panaszkodnak, hogy éhen halnak, mert az emberek nem javíttatják a latrináikat… Lassan leszoknak arról, hogy megbőröztessék a csapjaikat.
Kétségtelenül zord idők jártak. A
Statisztikai Hivatal hónapról hónapra komorabb számokat közölt, a templomok előtt
hosszú sorok kígyóztak meleg ételre várva. A hidak alatt állástalan
tanárok gyülekeztek. A kiakolbólított vízügyesek nyúlgátakon húzták meg
magukat.
- Hagyd már, Miguel. – A
miniszterelnök átmenet nélkül fölugrott, lehajolt, és megigazította a
rinocéroszbőr szőnyeg ráncait. – Mindjárt kezdődik a meccs. Krikettet
szeretnék nézni.
A pénzügyminiszter homlokának
közepén sötét, omega alakú ránc jelent meg. Némán hagyta el a szobát.
Pár hétre rá a főváros összes vécéje valóban zubogott,
mint a N’yanza-vízesés. Egyesek közben azt kezdték suttogni, hogy a nigeriek
csempészni kezdték az olcsó m’wabai vizet: hibrid lajtos kocsikkal lopják át a határon,
és gyerekek agymosására használják.
A szomszédos ország állami
tévéje kétségtelenül barátságtalan rajzfilmsorozatot indított. A rövid epizódokban zombi-képű kiskölykök Johnny N’dvadot simfelték üveges tekintettel.
Undorító – jegyezte meg a
miniszterelnök. A tévé előtt bóbiskolt éppen. A Niger-M’wabai krikettmérkőzést
adták, sajnos a nigeriek 437-25 arányban vezettek.
Johnny dühösen messzire köpte ezüst
fogpiszkálóját.
- Az a legnagyobb baj, hogy te adod
nekik a muníciót – jegyezte meg Amali’e asszony, aki ebben a pillanatban lépett
a szobába. Négykézlábra ereszkedett, hogy összeszedje a mosogatnivalót.
A miniszterelnök tűnődött,
elhelyezzen-e egy maflást az asszony arcán, de végül türtőztette magát. Kinézett az ablakon: a magasban
hamuszín, komondor formájú esőfelhők vonultak.
A baj sosem jár egyedül, a
statisztikák egyre meredekebb, sajnos negatív előjelű növekedésről adtak számot
(csak a munkanélküliségi adat maradt megnyugtatóan pozitív tartományban). Tetejében
a következő kormányülésen a belügyminiszter bejelentette, hogy a migrációs
helyzet eszkalálódik: agymosott kisdedek szivárognak át a határon, és egyesülve
a helyi bölcsész-hordákkal rettegésben tartják a lakosságot. Egy pocakos
szociológus például lefejelt egy bőrfejűt, olyan erővel, hogy annak gyönge ökle
szilánkokra tört. A robotmozgású óvodások maszkszerű arcukkal verik ki a
rendőrök kezéből a gumibotot.
A miniszterelnök fel-alá járt a
félhomályos Gnú-teremben.
- Veszett világ – gondolta. Estére
járt. Az ablak négyzet alakú, sápadt árnyat nyomtatott a falra.
Átellenben, a Lumumba tér betonján
lánykórus kuporgott, agresszív Lacrimosa-variációkat dúdoltak. Zuhogott az eső,
a jellegzetes zeneakademista-szemüvegeken félelmesen csillantak meg a
vízcseppek. Vészjóslóan csordultak végig a mindenféle tücsköt-bogarat követelő,
erőszakos transzparenseken.
Elegem van ebből a permanens
gyűlölködésből – hajtotta be Johnny megbántottan a spalettákat. Sóhajtva zuttyant
vissza a fotelbe. A falat vízszintes csíkok árasztották el: mint egy
börtönkerítés lécei.
– Kész katasztrófa. Legjobb, ha mozgósítom
a katasztrófavédelmet.
Mobilja után nyúlt, hogy B’ökö N’d
nagyurat, a katasztrófavédelem vezetőjét hívja, de a Vertu fegyelmezetlenül odébb
csúszott remegő ujjai elöl. Harmadjára sikerült csak megragadnia.
Miközben tárcsázott, a képviselői
szárny mellékhelyiségei felől fülsiketítő bugyogás hallatszott. A megvadult
utca hangjai a csukott ablakon keresztül is beszivárogtak: gépies arcvonású
óvodások fosztogatták a kirakatokat, az Alaptörvény utcában két elszabadult
nyelvész a helyi zöld-fehér krikettklub keménymagját üldözte.
A telefon hosszasan csöngött, de senki
nem vette föl. Johnny újra és újra tárcsázott. Dobogó szívvel hallgatta a ritmikus
hangot: mintha a magányos világegyetem búgott volna a zafírtokos készülék
mélyén.
Ebben a pillanatban a Radetzky Mars
friss hangjai harsantak föl. Miniszterelnöki SMS érkezett.
„Segítünk! Semmiképp ne hagyja el
magát! Ha úgy érzi, elfogyott az üzemanyaga, váltson bátran új szlogenre!”
Johnny N’dvad csibészesen
elmosolyodott.
