Fölöslegesen hosszú és tökéletesen fölösleges

A későbbi miniszterelnök a plafont bámulta. A repedések nem adtak ki különösebb ábrát, pedig fél karját adta volna útmutatásért. Zsigereiben érezte, amint változik körülötte a világ, és részt kívánt venni a változásokban, az élükre állni, egyáltalán az élen állni mindenben… Elképesztő mohóság hajtotta.

Este Machiavellit olvasgatott, és a szöveg mély hatást gyakorolt rá. „A népnek nagyobb szüksége van az erő látszatára, mint az igazságra”…

Ez jó. Felkönyökölt, párnája alól elővette noteszét. A VALÓSÁG: VESZÉLY, jegyezte fel.

Vékony teste megfeszült. MINDENT ÁTHATÓ BIZONYTALANSÁG: BIZTONSÁG.

Az emeletes ágy sodronya megreccsent.

Az asztalon álló fénykép középkorú férfit ábrázolt, egyenes, határozott szögben találkozó vonásokkal. Ő volt George (G): koravén férfi, pedig a kép készítésekor alig múlt 40.

Valójában Ericnek hívták, Indiában született, bár iskoláit már Angliában kezdte. Hamar megtanulta, mit jelent mindenütt idegennek maradni; érettségi után inkább visszatér Burmába, rendőrtisztviselő. Elsajátít pár technikát, melyekkel a megvénült rendszerek igyekeznek megakadályozni végső szétesésük, és ezeket az eszközöket egy életre meggyűlöli.

Alapvetően tulajdonképpen egyetlen dolog érdekli: író akart lenni.

A következő években csak hányódik. Londonban, majd Párizsban él, piaci rakodást vállal, edényt mosogat, éjszakánként ír. Befejez két regényt, ezek a Párizsból való visszaúton sajnos elvesztek. Nem adja fel. 

Ekkor határozza el, hogy a jövőben Eric helyett inkább George-nak nevezteti magát.

Következő kézirata már megjelenik. Könyvesbolti eladó Hampsteadben, ez is előrelépés. Egy lapnak recenziókat kezd írogatni. Megnősül, de hamar kiderül, hogy nemzőképtelen, örökbe fogadnak. Felesége sajnos egy évre rá belehal egy egyszerű vakbélműtétbe. G-t közben kezdi befogadni a kulturális élet, szerkesztő a BBC-nél, új szövegeket fejez be, utoljára egy Állatfarm címűt, de nem talál rá kiadót. Háború zajlik, és a lektorok szerint a könyv veszélyeztetné az olvasók harci morálját. 

A jövendő miniszterelnök élénk belső életet élt, intenzíven álmodott, legtöbbször a Holdról, erről a szürke, a semmiben lebegő, nagy kavicsról. Visszatérő álma volt egy fiatal politikusról, aki 3,5 millió csillogó érmét varázsolt ki a mulya holdlakók zsebéből. Amikor magasabb polcra emelték, már 40 milliót ügyeskedik sutyiban felesége pénztárcájába. Némi zúgolódás után, mert a holdlakók feledékenyek, újabb magas megbízást kap. Nagy volt aztán a csodálkozás, hogy most már folyamatosan milliárdokat diszponál legkülönbözőbb családtagjai zsebébe.

Fiatal arcán mosoly futott át. A Hold levegője fekete volt, a napfény vízszintes, sárga pászmákban hullott a gyémántkemény hegyláncokra.

A leendő miniszterelnök Loyolai Ignácot is szívesen lapozgatta. Örömét lelte a tételben, miszerint a nemes cél fölmenti eszközét, csak sajnos nem volt türelme a tételt történelmi kontextusba is helyezni. Tapasztalat szerint ugyanis fordítva van: az eszköz minősíti a célt, sőt idővel általában föl is zabálja azt. Aki nem sajátítja el az önkorlátozás bonyolult művészetét, a történelem előbb-utóbb kíméletlen kukába vágja.

Pszichológiai érdeklődése is csekély maradt. Így történhetett, hogy elkerülte figyelmét a mentális „kettős könyvelés” veszélye, ha ugyanis az ember A világban él, de közben konzekvensen B világot kommunikálja, a két világ határa könnyen összemosódik, és az illető végleg B-ben találja magát. A szavak (az Írásnak erről eltér el a véleménye) nagy erővel alakítják, de nem teremtik a valóságot.

George feleségével az esküvőről azonnal Spanyolországba utazott, Barcelonában egy fegyveres csoporthoz csatlakoztak. Polgárháború dúlt, a földeket barnán borította a vér. Sátrakban aludtak és árokparton, ami George tüdejének, aki gyerekkorától súlyos hörgőbajjal küzdött, egyáltalán nem tett jót. Igaz, megismerte a vérontást és a vakbuzgó erőszakot, s mindkettőtől egy életre megundorodott. 
Két év után szárnyvasutakon és gyalog, lerongyolódva iszkoltak haza.

A jövendőbeli miniszterelnök felriadt. Fülében még visszhangzott az utolsó pár szó. „Szeretet nélkül senki vagy, zörgő hüvely, kiszáradt bogár. Elsodor az első szellő.” 
Teste verejtékben úszott, szerencsére hamar sikerült visszaaludnia.

Álmában a Holdon épp választások zajlottak, három párt szállt szembe a korrupt hatalommal. Az egyiket leprásnak nevezte ki a közvélemény, a másikat automatikusan rasszistázták, a harmadik épp programját ismertette a tévében: egy kakasnak öltözött ember kukorékolt teli torokból a kamera előtt.

Az álom végén az ellenzék felháborodásának adott hangot veresége miatt. A későbbi miniszterelnök még a REM fázis mélyén is elmosolyodott, látva az intellektuális megközelítések ilyen hallatlan sokszínűségét.

Kitör a világháború. G katonai szolgálatra jelentkezik, de elutasítják, már havonta fellángol tüdőgyulladása. Spanyolországban a TBC is ráragadt. A háború végétől tart: bőséges tapasztalata gyűlt már össze a tévutakról, melyekre egy-egy elvakult koncepció képes vezetni az embert. Egyetlen dologban biztos: hogy senki nem fájdalomra született. (Talán, mert személy szerint sokat szenved.)

Egy könyv körvonalai derengenek fel előtte, förtelmes szöveg, arra int, milyen szörnyszülöttekké torzíthatják a polgárt egyes társadalomirányítási technikák. A hatalom brutális kábítószer, és az emberek könnyen befolyásolhatók. Figyelmeztetni kellene őket.

Telt az idő, a leendő miniszterelnök egykor karcsú teste elnehezedett. A kisfiús arcot ráncok barázdálják, statisztikai adatokkal blöfföl nyilvánosan, különösebb következmény nélkül. Machiavellin már rég túl van, a nyelv kérdései foglalkoztatják. Aki uralja a szavakat, kedvére formálja a múltat. Tehát kezében tartja a jelent. És a jövőt?

Ugyan. Csak érzék kérdése.

Holdfény süt a szemébe újra, az élesen megvilágított sziklák hangtalan forognak. Egy fennsíkon hangár áll, talán karantén lehet, mert ragály pusztít a nagy kavicson, a nyelv ragálya. Elég a „vándor” szót alattomosabb kifejezéssel helyettesíteni, és milliók vesztik el emberi voltukat, szóra sem érdemes rovarrá, a közutálat tárgyává válnak. Pedig hasonló nevezéktan már nem kevés vért kívánt korábban e köves tájon. De a lakosok immunitása gyengül, a helyzet pedig durvul: elég megjegyezni, 3x3=9, és az illetőt fölkoncolja a tömeg. Az ellenzék elbizonytalanodik. Pár fiatal azt harsogja, minden hasonló matematikai állítás szemfényvesztés, mások tovább kukorékolnak. A kormány hajthatatlan, próbál nagynak látszani, 3x3=11 hirdetik embertelen nagyságú betűk.

A polgároknak imponál ez a magabiztosság.

Jura széljárta sziget Skócia partjainál, felszínét barna kövek és tőzeg borítja, gyíkokon és pár szarvason túl nem nagyon lakják. Utolsó regényét megírni ide vonul vissza G.

Egy fehér tanyaházban él, tízpercenként köhögési roham tör rá, ilyenkor összegörnyed, mint egy ökölbe szorított kéz. Húga viseli gondját, aki családját hátrahagyva talpalt minden reggel keserves kilométereket a csónakkikötőben vegetáló boltocskáig. Az egész ház recseg, sóhajtozik a szélben, mint egy vajúdó asszony. Sirályok rikácsolnak, a tenger tajtékja hideg cseppekké porlad a levegőben.

G alig lép ki szobájából, érzi, mint fogy az ideje, és minél több szót kíván még papírra vetni. Addigra semmilyen politikai tervben vagy világnézetben nem hisz, leszámítva a jézusi eszmét (mely egyébként furcsamód egyezik a felvilágosodás alapgondolatával is): hogy minden ember egyenlő.

A duplagondol az a mentális jelenség, mely révén az ember egyszerre két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában is képes túlélni. A polgár, noha tudja, hogy a Párt tudatosan csal, hazudik és rágalmaz, ami bosszantja, választóként mégis ragaszkodik a feltételezéshez, hogy támogató voksával a legnagyobb tisztességgel jár tel. Önigazolása alapjául reflexesen a keresztény erkölcsöt teszi, miközben bármikor hajlandó azonosulni az irgalom és megbocsátás elveinek teljes ignorálásával.

A többség munkaidőben kőarccal kiszolgálja a hivatali elmebajt, aztán otthon a konyhában dúl-fúl és dohog. Az anyagi biztonsága reménye ülepedik le a palatetőkre, mint a guánó. Egyesek az erőszak és irracionalitás ellen egy másfajta irracionalitás fegyvereit szegezik, mindvégig abban a hiszemben persze, hogy a tiszta észt védelmezik a sötétség ellen. Mások csöndben elfordulnak. A rendszer a hétköznapokban a működésképtelenség ezer példáját mutatja, mégis úgy tűnik, e botlások gond nélkül megengedhetők (másfelől, mivel a rendszer alapját a kontraszelekció adja, elkerülhetetlenek). A szisztéma fenntarthatónak tűnik, az ellentmondásokat mindenki csak magában veti össze, ehelyütt mindegy, hogy lustaságból, tájékozatlanságból, vagy egyszerűen anyagi komfortja megőrzésének reményében hallgat.

Közben a Holdon is teljes a zűrzavar. Ezer krikett-szurkoló megrohamoz egy könyvtárat, földúlja, a büfét kifosztja, a helyszínen háromszáz sebesült csendőr marad. Új meg új pontokon üti föl fejét a nyugtalanság, autókat gyújtanak föl, közterek sorát verik szét. A csendőrség tehetetlen. Összesen 500 egyenruhás és 300 rendbontó (valamint lelkesen közéjük vegyülő civil) sérül meg.

A holdlakók között egyetértés bontakozik ki, hogy a rendbontók áldozatnak, a rend őrei pedig bűnözőknek tekintendők. Az eljárások megindulnak.

MINDENKINEK AZT MONDANI, AMIT HALLANI AKAR, jegyzi fel a későbbi miniszterelnök, ismét elnyomja az álom. A kelő nap fényében kráterek vöröslenek, egy téren tudósok vitatkoznak a „demokrácia” és „fasizmus” szavak jelentésén. Piperkőcök bámulják őket vigyorogva, Luis Vuitton táskájuk van, zakózsebükben tarka, állítólag divatos kendők. Abban az épületben dolgoznak, ahol a szavaknak jelentést adnak, és pontosan tudják, bármely szónak bármikor visszavonható a jelentése.

G élete utolsó pár hónapjára újranősül. Az aktusra már kórházi szobájában kerül sor, ennek nincs különösebb jelentősége. Kéziratát befejezte, amit a világról tudott, átadta az emberiségnek. Brutális szörnyvilág kel életre a lapokon, egy képtelen álom, de ami a nyelvi szépségnél fontosabb, az abszurd rendszer fenntartását szolgáló technikák pontos leírása. Mesterművet alkotott: aprólékosan kidolgozott karakterek mozognak egy működésében vakító fénnyel bevilágított, irracionális térben.

Mostantól elképzelhetetlen, vélte G, hogy az emberiség ezekkel a módszerekkel a jövőben bármikor megvezethető legyen.

A leendő miniszterelnök habituálisan sokat ábrándozott. Erős lesz és híres, de mindenképpen gazdag; újraegyesíti és felvirágoztatja a nemzetet. Pók aludt a sarokban, lábait maga alá húzva. Kár, hogy a külső viszonyok és az egyéni, tehát ugyancsak habituális jellemvonások mind fölállították a maguk korlátait. Telt az idő, a vékony test is telt, és a naiv álmokat fokozatosan felülírta Balzac vidéki ifjainak parvenű mohósága.

AZ ŐSZINTESÉG: KOCKÁZAT - jegyezte fel félálomban. A BUKÁS: VILÁGRASZÓLÓ GYŐZELEM. Harcolni, mindegy, ki ellen: az aktuális célszemélyt időben megnevezzük. Az sem kell, hogy mindenki elhiggye a folyton újraírt fordulatokat; elég, ha a túlélés reményében úgy tesz, mintha elhinné.

Évtizedek óta elképzelhetetlen módszerekkel írta át a múltat, azonban állíthatott bármilyen képtelenséget, ha megfelelő szókinccsel tette, az eljárás működött. „Problémáink egyetlen oka, hogy összeesküdtek ellenünk.” „Csavaros eszű népünk kiemelkedik a többi nemzet közül.”  "Csapataink végre egységbe rendeződnek őseink zászlaja alatt.”

Nyár volt, a hegyoldalban már csak néhány ablak pislákolt. Az Egy Perc Gyűlöletet adták épp a meccs szünetében. A buszmegállók oldaláról lapos arc bámult a lakosokra, egy ráncos, 93 éves férfi: a világ 29. leggazdagabb embere.

A miniszterelnök töltött magának. A finnyások persze húzzák az orruk, de az anyagi érdek végül majd domesztikálja őket. Nem érzik, hogy egyszer úgyis mindenkire rákerül a sor, stabilitás csak állandó rotációra épülhet. Ezért van szükség tudatlanságra és szegénységre is: hogy ez a finnyás érezze, van még vesztenivalója.

A rendszer alapvonása egyfajta fülsiketítő, rendületlen hangoskodás volt: pocskondiázni mindent, ami a rendszeren kívül állt. Nem volt szükség fizikai erőszakra, a folyamatos nyelvi nyomulás lehetővé tette, hogy szétzilálják, csírájában elfojtsák a születő gondolatokat. Az aktuális szlogenek sulykolása a tömegtájékoztatás feladata volt. A harsány lózungoknak az sem mondott ellent, hogy a napi feladatok kapcsán minduntalan kiütközött a rendszer példátlan inkompetenciája.

Ez ellen a verbális projekt ellen leginkább a nemzeti kultúra vehette volna fel a küzdelmet, de ennek hordozói alapból elfordultak a közélettől (talán a színi szakma kivételével), később meg csak sopánkodtak, hogy a helyzet tűrhetetlenné vált. Az önmagát függetlennek nevező értelmiség e passzivitást tetszetős anyagi és alkotói érvekkel igyekezett alátámasztani (ezáltal leginkább Wong Yuhoz, a nyugdíjas kungfu-mesterhez váltak hasonlatossá, aki sportszerűségből lecsatolta művégtagjait, mielőtt a köré gyűlt kamasz-horda agyonverte).

E hozzáállás ugyanakkor legföljebb magyarázhatja, de nem menti azt a teljes nyelvi vereséget, melyet a magát europérernek nevező véleményformáló értelmiség elszenvedett. A munkabírás képességével kétségkívül inkább a Párt tagjai rendelkeztek, s ezáltal uralni voltak képesek a közbeszédet. Kritikusaik még ahhoz sem vették a fáradtságot, hogy saját gondolkodói iskolájuk némely bigott, erőszakos és irracionális vadhajtásával szemben eljárjanak, az így kialakult fogalmi és kulturális vákuum pedig a zavarosban halászó figurák éltető elemévé vált (és ha a nemzeti kultúra erői nem képesek újragondolni közéleti aktivitás és alkotói szabadság viszonyának kérdéseit, még hosszú ideig azzá válik).

Párttaggal szemben az alapkritérium az volt, hogy hiszékeny legyen. Semmi szín alatt nem lehetett szuverén. Öltözködni szerethetett. Uralkodó érzelmei a félelem, a gyűlölet, a szervilizmus, és adott esetben a győzelmi mámor volt - más szavakkal helyes mentalitással kellett rendelkeznie.

E mamelukok alkották a társadalom krémjét, amorális, piperkőc, de jó verbális képességgel rendelkező személyek. A felső szegmensbe rekedt még néhány fanyalgó, jóindulatból „passzívnak” is nevezhető egyén, de ők a rendszer alapjait nem veszélyeztették. Ami pedig ez alatt tenyészett, nagyjából indifferens volt: a kenyeret elfogadta, a cirkusznak örült, és kellőképp frusztrált volt, tehát a harckészültségig hiszterizálható.

A miniszterelnök természetesen tudta, hogy a tevékenység, melyet végez, egyes történelmi és büntetőjogi kategóriák számos elemével rendelkezik, de szerencsére ezeket nem nevezte néven senki; egyrészt nem ismerte fel, vagy rövid távú anyagi érdekeivel ellentétes lett volna megnevezése, esetleg egyszerűen zavarta volna privát passzióiban. Netántán azok közé tartozott, akik lassan képtelenek lesznek néven nevezni bármit, lévén beláthatatlan távolságra sodródva a Gutenberg-galaxistól csupán rövidítések és artikulálatlan indulatjelek formájában képesek a világra rezonálni, miközben saját sötét, csalódottságból és baljós előérzetekből egybetapasztott univerzumukban hánykolódnak.

Lehet, hogy a Pártnak nem is lett volna szüksége arra, hogy ilyen szisztematikus munkával ássa alá a szavakat: a galaxis haldoklott, nyelve durvult, szókincse évről évre csökkent, a személyközi kommunikáció artikulátlan indulatszavak és mindent elborító rövidítések zsugorodó világává csökevényesedett. Pedig a szó állítólag potenciális fegyver - még ha e potenciál felismeretlenül is marad, vagy momentán hidegen hagyja a lakosokat.

„A mű egy elképzelt, abszurd jövőt ábrázol”, írta a későbbi miniszterelnök G könyvéről anno egy korai zárthelyiben. Már a mondat közben csóválni kezdte fejét, mégis hosszú időnek kellett eltelnie, s már rég tényleges miniszterelnök volt, mire a megoldás körvonalai teljeskörűen földerengtek előtte. Addigra teste sajnos elnehezedett, lába sajgott estére, arca sajátos kifejezést öltött. Ötvenes évei közepén járt.

Manapság a legszebb férfikor.

Maga felé fordított egy íróasztalán féltve őrzött képet, s üvegében, mint valami tükörben szemlélte magát. Aztán a képmást bámulta újra: a keserű, szögletekből és szigorú egyenesekből összeálló arcot.

Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy ezt az egészet én kreáltam, futott át váratlanul az agyán. A rendszert a lakosság alakította ki, fokról-fokra. Én csak fölismertem, és átvettem működtetésre.

Visszatette a keretet az asztalra. Zakója megfeszült.

Az üveg mögé rekedt íróra tekintett.

- Látod, mégis megcsináltuk, George!

Csuklója zajtalan forgott húspárnáiban, akár egy tokban.