Most, hogy egy aczéli teljhatalommal felruházott hivatalnok,
lényegében neves kocsmai harcos és amatőr popzenész az elmebaj határát súroló
agitprop dolgozatában hatmillió halott nevét vette tisztátlan mód szájára, megmozdultak
a betűk a klaviatúrán. Ez így helyes. Az illető visszavonta, de bizonyos szavak
nem szállnak könnyen el.
Másnap meg egy másik pofa csúszik le pucéran az ereszen.
Eljött az ideje leszögezni: Krisztus én vagyok. Mi
vagyunk, magyar polgárok, kik orzott javakon nem osztozunk. A túlsúlyos, agilis
figura, ki kommunikációjában mára, hallom a felhördülést, Szálasit idézi, s a
feje körül zuhogó, üszkös gerendákra fittyet hányva tökéletes átéléssel
nyilatkoztatja ki naponta, a győzelem már csak karnyújtásnyira áll, szóval a
köpcös svindler rég felállította komornyik-hadtestét. Sajnos mameluk-osztaga mára a
pszichopatológia és az emberi érzés minden határán túlra keveredett. Véremre és
húsomra áhítoznak.
Hiába vertem ki a kufárokat a templomból, visszafurakodtak,
és most az arany oltár körül tobzódnak.
Rókafiakként nyomulnak elő rókalyukaikból, a Meszaros&Tiborz
cég munkavállalói, violens, verbálisan tűrhető, piperkőc csürhe; erőszakot
tesznek Sion lányain, Thalia lányait hegyes vasakkal döfködik, bárha sejtelmük
nincs, miért. Engem lépcsőn lerángattak egy tisztátalan, bűzös pincébe, ott
mindenemtől megfosztottak: a fejemre hágtak, mellkasomra álltak, nyelvemet átszúrták
tövissel.
Tökmag Jankók. Csupa senki, gnóm, nyavalyás, talmi;
einstandolni tud, zabálni pukkadásig, a brancson kívül esőt letapossa, dagadtan
és illatosan megtölti a Bazilikát, s míg zsolozsmázik, eszébe sem jut, hogy segíteni
lehetne a nélkülözőn.
A kórházi betegtől tartanak, nehogy híre menjen,
mi zajlik a falak mögött. Miként fuldoklik odabenn a vírustól, mit személyesen
hoztak be az Adriáról; holtukban aztán egymásra hányják őket a csempén, mint a
rönkfát. Ágáltok, vastag leplekkel igyekezvén borítani a valóságot,
vastagabbal, mint Csernobil örömhírét az elvtársak anno.
Bizony mondom nektek, a vámosok és a cédák
megelőznek majd benneteket Isten országában.
Mert Krisztus mi vagyunk. A maradék, kik megvetünk
benneteket; elhíztatok, hajatok kihullt, félnótás malőrök mérgezik mocskos murijaitokat.
Az ördög vakított meg benneteket. Semmit nem láttok már a folyó vizében, saját
arcotok sem, csak a rettegés sárga kavargását, mert tudjátok, lesz még egyszer
tisztességes nyomozás Magyarországon.
Könnyebben kel át egy teve a tű fokán, mintsem ti
zavartalan élvezhessétek kincseiteket. Lúzerek.
Toporzékoltok, rikácsoltok, közben az államgépezet rohad. A vissza nem
térő esély elveszett. Eddig nyílt horizontotok: földrablásig, pár sportcsarnokig,
ércvasút-pirosig Vál zöld ligetén. Gyötörni a máseszméjűt, ez megy; Hunnia
mezején pedig csak szabad nép tesz csodát, nem a NER-szélhüdt.
Undorító váladékot öntötök szemembe, testem sajgó lámpásába, mert nem
tudjátok, boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. A szellem ruhája nem
új, a módszer is régi, és én mondom néktek, az lesz majd a végkifejlet dettó.
Pedig lehetett volna belőletek egy jó kezdőcsapat is.
(A szöveg Máté evangélista, Ady, Berzsenyi és
Orbán Ottó sorait is felhasználja.)
