A látogató

 

Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).

Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.

A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben, de egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett.

Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.

A gyászruhás asszony megkérdezte, mi történt.

- Minden rendben van - felelte lakonikusan Bibó István.

- És nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában, talán a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.

Szenvedélyes szónoklat hallatszott.

- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.

Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.

“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.

- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.

- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.

“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott a nylon aljáról. “Ostromolják Magyarországot.”

- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.

- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.

- Tehát kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.

- Igen. Most más megszállók vannak.

Az asszony szája késpengévé vékonyodott.

- A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat - mormogta.

“A baloldaliak rárontottak a nemzetre 1956-ban, és rá akarnak rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek. “

Bibó nagyot nyelt.

Csöpögve eleredt az eső. Körben a temető nyirkosnak és kietlennek tűnt, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.

- Anno másképp gondoltam… - töprengett félhangosan Bibó. - Nem fog megázni? - kérdezte hirtelen.

- Ugyan - felelte az asszony.

“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi most ezen a téren”, hallatszott a szatyor mélyéről. 

Bibó, aki korábban szerette az esőt, egyszerre dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről szenvtelen pergett a víz.

- Jól értem, hogy tényleg megcsinálták a Duna-menti föderációt?

Az asszony a szája szélébe harapott.

- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle.

Újra szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt 56 óta semmi jó?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta a nő. – Úgy hallom, megnyertük az államadósság elleni harcot. A gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.

Hallgattak.

A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy zenész fölépüléséért.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.

“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.

Bibó nem várt többet, elköszönt.

- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit föltétlen az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című könyve végére kell még illeszteni.

A síremlék visszazárult.

- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?

- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.