ARCHÍV (Ady mosolyog - 2008; Mese a vödör alján mutatkozó lyukról - 2016)

Most, hogy az egészségügyben valami mozgás látszik, megint felhozom. Az első szöveg 2008 tavaszán keletkezett. Egy napilap közölte, visszhang nélkül.


Ady mosolyog

"Az idő többnyire közömbösen lép túl azon, amit mi addig megváltoztathatatlannak hittünk. Magyarország sokak számára évtizedekig a gyakorlatias, találékony ország mintája volt, a polgárok többsége idegenkedve figyelte a túlbuzgókat és a handabandázókat; az ország lakosai szóba álltak egymással, és még a legnehezebb körülmények közt is sikerült fenntartani az ésszerűség és egyfajta sajátos kedély bensőséges köreit.

A rendszerváltás a többséget váratlanul érte, ennek ellenére tény, hogy a régi rendszer felmentése általános jóváhagyással történt. Az ország arca fokozatosan változott, és egy – tagadhatatlanul zűrzavaros - időszakot követően Magyarország érezhetően hatékonyabbá, másfelől kíméletlenebbé és új igazságtalanságokkal terhessé vált. Ady Endre Kompországa mindenesetre - látszólag végleg - kikötött az európai parton.

Talán egyetlen területe maradt az országnak, melyet érintetlenül hagytak a változások: az egészségügy. A tradícionális (jórészt a múlt század ötvenes éveiben kialakult) struktúra minimális változásokkal vészelte át ezeket az éveket, beleértve infrastruktúrát, szervezeti felépítést, valamint az ágazat véleményformáló elitjének jó részét.

Az egyre inkább idegen testként működő rendszer azonban törvényszerűen reakciót gerjesztett maga körül (lásd szaporodó műhibaperek, növekvő „orvosellenes hangulat”, stb.). Mindezt a szakma képtelen volt kezelni, alkalmatlannak bizonyult válaszolni a változó világból érkező visszajelzésekre, önvizsgálat helyett egyfajta sérelmi attitüd uralta el, miközben mind szakmai, mind morális szempontból (ezt belülről tisztán lehetett érezni) egyre lejjebb csúszott. Kamarája szerepet tévesztve az orvosok (valós) érdekeit negligáló politikai szabadcsapattá vált, melynek intellektuális horizontja a költségvetési források követelésén túl nem terjed. Az orvosi elit (szakmai kollégiumok, egyetemek, stb.) nem kis mértékben egymással is állóháborút folytató lövészárok-harcosok indulatos gyülekezetévé vált. A folyamatos szakmai/financiális krízisekből eredő következtetéseket a rendszer egyik szereplője sem volt hajlandó levonni.

Ebben a helyzetben kezdték meg (részben a kormányzati felelősség súlyát felismerve - lásd a vezető kormánypárt ún. „őszödi tanácskozásának” jegyzőkönyvét), másrészt költségvetési kényszerek által hajtva a 2006-ban mandátumhoz jutott kormánypártok az ágazat „reformját”. A sürgető pénzügyi „raconalizálás” másfél év leforgása alatt financiális szempontból látható eredményeket hozott. 
Kérdés azonban, hogy egy ágazat működése leírható-e csupán pénzügyi mutatók egyenlegeként; a válasz nyilvánvalóan nem.

Az – akkori – kormányzat fő célja ezért a változatlanul szembetűnő működési zavarok – várakozásaik szerint népszerűségnövelő - korrekciója volt. Ennek egyik kézenfekvő eszköze lehetett volna a magánszféra működőképes mechanizmusainak integrálása az ágazatba (minőség-ellenőrzés, kontrolling, kliens-orientáltság, stb.). E törekvés megvalósításának legegyszerűbb módja a magántőke mindennapi működésbe való bevonása (amint az az EU tagállamainak mára mindegyikében megfigyelhető).

Nem kizárt, hogy a dolog működött volna. A vonatkozó konkrét törvény elfogadásának pillanatában azonban ebbe a bonyolult mezőbe belevágódott a „népszavazás” kézigránátja. A voksolás során a magyar állampolgárok meggyőző számban és nagy eréllyel az európai modellel szemben szavaztak; kinyilvánították, hogy egészségi problémáik esetén nincs szükségük a cseh, a német, svéd vagy belga egészségügy megoldásaira. Ők az albán, észak-koreai, esetleg a Fehér-oroszországban honos szisztémára tartanak igényt. 

A helyzet abszurd. A magyar szavazó ingerült és irracionális választásával mondhatni harakirit követett el, mely aktust azóta is triumfálva ünnepli a politikai ellenzék. A kormányoldal megzavarodott, frusztrált pártjai egymásnak estek. Az egyik megoldási verzió, miszerint a bűnbaknak tekinthető „magánszférát” kiiktatjuk a rendszerből, kétségkívül kilúgozza az egész elképzelést; a partnerpárt gondolkodásmódja szerint azonban a követendő magatartás az, ha változatlan eréllyel törünk előre, függetlenül attól, hogy a terelni kívánt báránykák már rég lemaradtak, s most dühösen és elégedetlenül keringenek körbe-körbe (miközben – ha ez anatómiailag lehetséges – öklüket rázzák az előttük távolodókra).

Ady Endre 100 éve így fogalmazott: „Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott Európa idegen isteneinek: az elveszett. Azt besüllyesztik a mélységes, örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant.” Igaz, hozzátette: „De a halál előtt hallgass meg bennünket, Hunyadi János fia.”

A népszavazásnak a konkrét válaszokon túl van egy azokon túlmutató, szimbolikus jelentése is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar választópolgár egy ideje megfeledkezett a racionális megfontolásokról, és korábbi hagyományaival ellentétben az agresszív-teátrális politikai stílust részesíti előnyben. Kompország oldani kívánja Európához rögzítő kötelékeit.

A helyzet nem túl rózsás: bármely megalakuló kormány érvelése várhatóan racionális marad/lesz, miközben az ellentábor az abszurd-szimbolikus közegben vívja csatáját. A magyar szavazópolgár szemlátomást nem kívánja visszaterelni a küzdő feleket a realitás mezejére, nem koppint rá a handabandázók orrára, maximum a közöny és fanyalgás fegyverével él.

Közben az ország lassan egy kutyaól megépítésére is alkalmatlanná válik: legyen szó bármely konkrét objektumról (útról, hídról, uszodáról, radarról, tetszőleges épületről, egy megreparálandó struktúráról már szót sem ejtve), a módszer sikerét megtapasztalva a mindenkori ellenzék teljes testtel a tervek útjába fekszik (miközben hangosan szitkozódik, hogy az ország érthetetlen mód nem épül, helyette statisztikai adatokkal is szemléltethető módon egyhelyben topog).

Mit tegyen ebben a helyzetben egy orvos? Természetesen végezze a dolgát. Azonban ne tápláljon reményeket, hogy körülményei belátható időn belül áttekinthetőbbek lesznek. Élje a baksis-medicina begyakorolt hétköznapjait.

S hogy mit tegyen a részletekben járatlan átlagpolgár? Legbölcsebb, ha egészséges marad; ha van kertje is, békében metszhet és permetezhet. De ne legyen túl optimista: a tetőket Ady ázsiai esője veri, és jó időbe telik majd, hogy amit a kezünkből figyelmetlenül kiengedtünk, a jó szerencse visszasodorja." 



És az 2016-os bejegyzés: 

Mese a vödör alján mutatkozó lyukról

Most, hogy az egészségügyben valami mozgás látszik, az embernek (főállású, tapasztalt klinikus) mégis hiányérzete támad.

Az érem egyik oldala világos, mint a nap. A magyar kormány a bruttó hazai össztermék (GDP) körülbelül 4%-át fordítja egészségügyi kiadásokra. A visegrádi országok átlaga: 6,5%, Ausztriáé: 11%, USA: 16%.

Még szerencse, hogy „a kormány számára kiemelten fontos a betegellátás színvonalának és az egészségügyi ágazatban dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítása, valamint az egészségügyi ellátórendszer fejlesztése”. Ennek érdekében, Istennek hála, „2016-ban is újabb lépéseket terveznek”.

A lankadatlan erőfeszítések ellenére az orvos- és nővértársadalom mozgolódik. Szaporodnak a tiltakozó akciók a szociális médiában, új érdekvédelmi szervezetek alakultak. Mind többen jelentik be igényüket az „élhető, fenntartható és a betegbiztonságot garantálni tudó egészségügy megteremtéséhez szükséges finanszírozási feltételek megvitatására”.

Tehát több pénzt szeretnénk. Joggal.

Azonban ezen a ponton mintha megfeledkeznénk az érem másik oldaláról. Arról a tényről, milyen irdatlan mennyiségű pénz folyik el a jelenlegi ellátó rendszer hézagaiban.

Ehelyütt nem a langyos februárban maximumra állított radiátorszelepek, vagy a mellékhelységekben csörgedező vécétartályok esetét szeretném taglalni. Csupán, abszolút laikusként (leszámítva ugye a kórházi gyakorlat) időnként önkínzóan megpróbálom elképzelni, hány kórházi ágyat foglal el adott pillanatban olyan beteg, akinek ellátása járóbetegként is megoldható lenne. Persze, a szervült automatizmusok működnek.

Azonban elvárható-e egy kórházi orvostól, hogy mesterségesen alacsonyan tartott bére mellett lemondjon a beteg felvételével együtt járó hálapénzről? 
Aki saját közvetlen érdeke ellen cselekszik, bolond.

Másfelől hány fölösleges vizsgálat történik ilyenkor - puszta rutinból, esetleg az orvos (vagy a beteg) tájékozatlansága miatt? Viszont elvárható-e egy végsőkig kizsigerelt kórházi orvostól, hogy a folyton változó szakmai szempontokat naprakészen ismerje? Ugyan mi motiválja, hogy szem előtt tartsa őket, sőt adott esetben betegének is türelmesen elmagyarázza?

A rendszer milyen támaszt nyújt számára? Vannak-e világos diagnosztikai/terápiás protokollok? Esetleg az intézményi vezetés figyeli-e naprakészen a kórház működését jellemző indikátorokat? De mi van, ha a kórház igazgatója csak a szokásos politikai mameluk, akit a saját fizetésébe való kapaszkodáson túl semmi más nem érdekel?

Más. Vajon elvárható-e egy manuális szakmát űző orvostól, hogy műtétei indikációja során kizárólag szakmai szempontok vezessék (tehát eltekintsen a hálapénz várható nagyságától)? Hogy becsukja a szemét, ha a beteg csuklóján arany Rolex karórát figyel meg? 
Vajon naponta hány ilyen, relatív indikációjú műtét történik Magyarországon? És hány olyan műtétet végeznek, melyek ambuláns/egynapos sebészet keretében (tehát olcsóbban) is elvégezhetők lennének; másik oldalról viszont az orvost a hálapénz esélyétől megfosztanák?

 (Az érdeklődő e ponton, ha van kedve, üsse be a keresőbe a „hernia” és „clinic” kifejezéseket. Számtalan európai nagyvárosban nézhet utána az ellátási szokásoknak.)

És vajon indul-e valaha értelmes diskurzus azokról az életük utolsó napjait pergető magyar emberekről, akik intenzív osztályon, életfolyamataikat már csupán high-tech gépezetek által fenntartva hetekig-hónapokig vegetálnak, szenvedésükkel másfelől mérhetetlen erőforrást emésztve, pusztán mert az ellátó rendszer nem vesz tudomást az Európában ilyenkor felmerülő, humánus opciókról? Vagy elvárható-e egy végletekig kizsigerelt nővértől ugyanezen az intenzíven, hogy a kézhygiéné szabályait aggályosan betartva az ún. kórházi fertőzések kialakulását megelőzze? Egyáltalán, van-e az osztályon elég bőrbarát kézfertőtlenítő? Rendszeres visszajelzés a menedzsment részéről a multirezisztens fertőzésekről?

Egyáltalán, van az osztályon még nővér?

Vagy a vödör víz egy másik cseppje. Vajon elvárható-e egy körorvostól, hogy betegének az esedékes labor-beutalót kiadva ne a teljes panelt kérje, hanem csak a szükséges vizsgálatokat bogarássza ki a gépen? De ki állapítja meg, mik ezek a vizsgálatok? Vannak az alapellátás számára készült protokollok?

Egyáltalán, van a körzetben háziorvos?

És a legnehezebb kérdés: mi a teendő, ha egy 20 kilométer sugarú körön belül 3 azonos profilú kórházi osztály vegetál? El lehet várni a dolgozóktól, hogy erőiket egyetlen, megfelelő tárgyi és személyi feltételekkel ellátott helyszínen egyesítsék? És melyik telephely legyen az? Józan ésszel számíthat-e valaki arra, hogy a végsőkig kizsigerelt orvos/nővér rugalmas marad, és nyitott szívvel fogadja majd a – legyen mégoly racionális - változtatásokat?

És vajon alkalmas-e a változások levezénylésére az a kormányzat, amelyik a momentán hatályos, mára valószínűleg csupán Kubában és Észak-Koreában honos "állami" szisztémát bevezette? Vagy értelmes közreműködővé tud-e válni az orvosok (kötelező) kamarája, a tagság 5%-a által legitimálva; ez a hosszú évek óta légüres térben lebegő politikai szabadcsapat, melynek intellektuális horizontja egy pillanatig nem terjedt messzebb a „több forrás” követelésénél? Ugyanakkor képes-e a szakma spontán együttműködésre, értelmes önszerveződésre? Tudunk-e még józanul, az álszentséget félretéve a valódi problémákról diskurálni?

A mára kialakult, érzelem- és politikavezérelt vircsaftban valószínűleg lehetetlen. A dologhoz ráadásul esetleg be kellene látnunk: lehetséges, hogy egyes, korábban ledarált kormányzatok egyes, korábban megfontolni javasolt technikái között történetesen, persze csak munkahipotézisként felvetve, de akadhattak ésszerűek is?

Szerző szíve szerint ehelyütt valami olyasmit írna: „Nyitott, csak a józan észre és tapasztalatra támaszkodó, közös gondolkodásra van szükség. Mindenkivel.” Vagy a „politikát” ki kellene rekeszteni a diskurzusból? 
Nyilvánvalóan valószínűtlen opció.

Így viszont marad a hosszadalmas, egyre gyászosabb tusakodás.

(A szöveg végére egy frappáns Széchenyi vagy Semmelweis idézetet szántam, de elképzelhető, Széchenyi vagy Semmelweis korában nem fajultak volna idáig a dolgok.)



(És végül egy megjegyzés már innen, 2019-ből,  a változatlanul kizsigerelt arcokat, a nyomasztó apátiát elnézve: Semmiből nem lesz semmi.)