Levezetés (az ún. független gondolkodók lukra futása)

 „Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha ezt megtehetjük, minden más már ebből következik.”

                                                                                                                             George Orwell

Itt a tél. A káderdűlők meredek utcái lefagytak. Boss-zakós férfiak boronganak flexibilis lakásaik mélyén, mert mindenki a karórájukat firtatja; álmos mamelukok dörzsölgetik a szemüket: Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat folyamatosan rombolja saját renoméját, mint részeg huszár a kuplerájban. Kihűlt iskolákban zúgolódó nénik figyelik kényszeredetten, amint szeppent bakfisok pisilni próbálnak, plusz praktikus vasárnapi zárvatartás. Ez van.

A keleti szél lohad, a beáramló EU pénzek ellenére is a kontinens sereghajtói közt kullogunk. Közben a miniszterelnök inverz Robin Hood-ként a szegények zsebéből emeli ki a filléreket, hogy hadurak számláira csoportosítsa. 
Talán ismerik a viccet: az új vendéget megvágja a borbély, zavartan próbálja kiengesztelni.

– Khmmm… Elnézést, uram. Járt már nálunk? – Nem. A lábamat a háborúban vesztettem el.

A társadalmi diskurzus foszlányokra szakadozott, a közélet abszurd panelek foglya. Az ország megosztott, középen poros barikád emelkedik: két oldalát a megszokás „jobboldalnak” és „baloldalnak” címkézi (sajátos gyakorlat olyan tájon, ahol a kormánypárt nyilvánvalóan bolsevik gyakorlatot folytat jól fejlett személyi kultusszal, államosítási görcsökkel, a finánctőke állandó egzecíroztatásával. Na jó, a Munkásőrség nem hord fegyvert, csak menetel).

Míg a rendszer űzi a maga sajátos gyakorlatát, az értelmiség kitartóan címkéket ragasztgat egymásra. Pedig lényegében egyetlen kérdés vár eldöntésre: kézi vezérléses üzemmód mellett egy (vagy több) ázsiai hatalom komornyikjává válunk (A), VAGY Európában folytatjuk, elfogadva annak társadalmi-politikai technikáit (B).

Sokak szerint a kérdésre értelmesen csak B válasz adható. Azonban vitatott, egy szétkartácsolt világban fölírható-e még egyáltalán értelmes képlet. Egyesek szerint kézzelfogható valóság mára nincs is, csak párhuzamos, sikeres és kevésbé sikeres narratívák.

Kézenfekvő volna e nézet híveinek ehelyütt azt tanácsolni, hazafelé menet forduljanak szembe a körúton az első hatos villamossal, hátha sikeresebbnek bizonyul a narratívájuk, de ne tegyük. Éljünk egyszerűen a föltevéssel, valóság létezik. Ebben az esetben marad hely a józan ész számára. Léteznek érvényes állítások, sőt talán erkölcs is van; de akkor lennie kell erkölcstelenségnek is. Az érvényes állításokkal szemben érvénytelen is van, az ilyesmit tradícionálisan hazugságnak nevezik, és némelykor akkora, hogy kis híján rárogy a szónokra a plafon.

A roskadozó mennyezet e tél végén jelek szerint a fiatalabb nemzedéknek is szemet szúrt. Márpedig ha egy országban a fiatalok lejönnek a játékkonzolokról, többnyire elkezdődik egy új történet; elkezdődik a jövő, amely, mint rendszerint, lehet sikeres és sikertelen.

Itt azonban szeretnék visszakanyarodni az alapkérdéshez. A józan ész azt várná, aki fent B választ adott, az a polgári halmaz attól kezdve egyfajta közösséget alkot. 
Azonban kérdés, lehetséges-e még Magyarországon ún. „oldalakon” átívelő közösség, ésszerű együttműködés a barikád két oldalán szervült társas magány helyén. Egy ilyen közösség tagjai ugyanis nem intézhetik el vállrándítással, ha hajdani bálványuk egy repedező hordón követhetetlenül forog, azonban ennek fordítottja is igaz, és ha bárki, esetleg ízlésünktől távolabb eső módon, de érvényes kijelentéseket tesz, annak rokonszenvünkre mindig tudnia kell számítania.

E ponton pedig lehetetlen említés nélkül hagyni az ún. "független magyar értelmiség" és médiájának napjainkra gyémánt szilárdságúvá jegecesedett gyakorlatát. E kiművelt emberfők sokasága még a rendszerváltás pillanatában kiadta gebinbe a közélet formálását választott politikusainak, és azóta ingerülten figyeli e magukra hagyott figurák egyre szánalmasabb téblábolását. A bosszankodás frusztrációba, az idővel valódi agresszióba váltott. Tehetségek tömegét darálta le mára ez az ingerülten zakatoló rendszer. Jó ideje mentális panellé vált például egyes urak válogatás nélküli szidalmazása: divattá vált javíthatatlan balféknek, torzsalkodó rittereknek nevezni őket, csupán mert a szisztéma rendje szerint  rivalizálnak egymással. Trendi nagy hangon elmondani őket mindenféle lúzernek, impotens alaknak, miközben a másik oldalról vadul ekézzük őket hanyatló renoméjuk miatt. Közhellyé immár, hogy a politikusi szakma en bloc egyetlen trágyadomb, amiből - igaz, némi logikai bakugrással - egyenesen következik, hogy a svindlerek és mamelukok kormányának pillanatnyilag nincsen alternatívája.

A panel lassan megkötött. Ha azonban az ember a tényekre is vet egy pillantást, meglepetésre feltűnik, hogy a rövid távú adósságkezelést leszámítva 1990 óta minden korábbi kormányzat jobban teljesített gazdasági téren, mint a jelenlegi. Ha a lakosság közérzetét, vagy mondjuk egyes állami intézmények működőképességét tekintjük, a különbség még szembetűnőbb.

Ha pedig morális perspektívából nézünk körül, nincs rá jobb kifejezés, könnybe lábad a szemünk.

A helyzet persze minduntalan változik. Manapság például olyan idők járnak, amikor szinte lehetetlen konkrét napirenddel kilépni az utcára, mert gyülekező fiatalok akadályozzák a közlekedést mindenfelé, szellemes tábláikat látva egészen átmelegedik az ember lelke. A tömeget figyelve azonban egy idő után feltűnővé válik, milyen széttartó módon űzik egyébként szimpatikus tevékenységüket. Szónokaik darabosan artikulált érzelmeiken túl legföljebb a rendelkezésükre álló, szervült paneleket ismételgetik, noha kétségkívül oly ártatlanul, az ember szíve belesajdul. 
Egyetlen dologban azonban közmegegyezés alakult ki: aktív vagy nyugalmazott „politikus” (még ha akát korábban okadatolhatóan éveket tett is hasonló ügyekre) megszégyenülés nélkül nem jelenhet meg az ilyen megmozdulásokon.

Félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri ember, amikor megkérdezték tőle, miért sárgarigó a sárgarigó. 
Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó?

Bocsánat, ha adomákkal fárasztom Önöket.

Mindenképpen kérdés viszont, nem aggályos-e egy szakma egészét megkérdőjelezni. Nem volna-e célszerűbb arra figyelni, ki mit mond, és nem arra, ki mondja. Főleg pedig, hogy róla mit mondanak. 
Lassan kifejezett intellektuális bátorságot igényel, megkísérelni tárgyilagosan számba venni az eltelt 25 évet; ki tévedett valóban, és ki az, akit inkább csak egy karaktergyilkos gépezet számolt föl; ki tette lóvá a nemzetet, és ki maradt véletlenül, ne addja Isten, esetleg, netántán feddhetetlen.

Címkéket egymásra ragasztani kétségtelenül könnyebb.
          Azonban ha egy társadalom mindig és mindenkiben csak gyanúsat lát, mialatt megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nyilvánvalóan se múltja nem lesz, se jövője. De nem is lehet, míg legjobbjai rendre bedőlnek saját zsigeri impulzusaiknak; kevés elégedetlennek lenni, ha helyette csak ködös ábrándokban reménykedik az ember. Az a nép, amelyik nem hisz saját magának, amelyik mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg; diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
          Demokráciákban a politikai rendszert ugyanis hivatásosok működtetik, ahogy a vonatok elé kapcsolt mozdonyokat sem úrvezetők kormányozzák. Azonban ezek a sajátos figurák nem boldogulnak az utasok tevékeny együttérzése nélkül. Ráadásul mi választottuk őket, egytől egyig, 25 éven keresztül. Tessék magunkba nézni.

Nincs más választás, fel kell kelni a betegágyból, kijönni a kórtermekből, elhagyni a temperált folyosókat. Különben marad a szokott vircsaft: a tanárok elégedetlenkednek, az orvosok külföldön néznek körül, a nyugdíjasok sportosan otthon fagyoskodnak. A trafikosok jó esetben taxizgatnak. Az eladók vasárnaponként keresztrejtvényt fejtenek a lukas radiátor mellett.

El kell hinni, hogy a táj, amely hátunk mögött elterül, előttünk is folytatódik, és a romlás napjaiban is arra emlékeztet: minket több dolog köt össze, mint ami elválaszt. A magyar munkát akar, amiből tisztességesen meg lehet élni, lehetőséget a családalapításra, és azt szeretné, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen elszegényedést. És hogy a bűnözőket fogják meg és ítéljék el - akár a politikusokat, ha törvényi segédlettel családi zsebre vágnak N milliárdot.

Bizonyára ismerik a történetet, két ember áll a folyó két partján. Az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?” Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!”

Köszönöm, hogy végigolvasták e dilettáns, a közélet kérdéseiben teljesen tájékozatlan elmélkedést.