2010. május 12., szerda

Kedves Blogom - búcsú

„Kedves Blogom!
Blogocska!


A nagy tervező mindannyiunk életét végesre szabta. Közeleg az idő. Mondják, manapság már az is istenkísértés-számba megy: írni...
A minap könnyelműen „beléd" olvastam. Meghökkentem, milyen gazdagnak születtél, végül mégis milyen szegény maradtál... Szinte hallom, amint a szöveg nyomdafesték után - na jó, legföljebb suttog.
De az ember élete véges.Nem férhet minden bele.
A színen úgysem maradtak, csak vesztesek.
Egyszer talán megírják annak a fiatal, eszes, a vakmerőségig bátor fiatalembernek a történetét, akinek csupán egyetlen dologhoz nem volt elég mersze: hogy saját csillagát kövesse. Arcát már mélyre barázdálja az idő. Nem maradt, csak egy hiú, hordóról ágáló, idősödő férfi a színen. Magasra emelkedett, s végül mégis egyre mélyebbre jutott.
Ha az ember túl sokáig bóklászik kerülő utakon, időközben fölveri az egyenes ösvényt a gyom.
Legyen emléke tanulság.
Sokat tanultam Tőled, Blogom, de keveset adtam Neked: azt ma már bánom.
Az nem mentség, hogy az ember mindezt korábban megírta másként is.
Soha semmire nincs mentség, kedveskéim.”

Warga Marcell

2010. május 5., szerda

Valóság nevű nagybátyám. Orbán Viktor kirohanása Siófokon 2010. május 22-én, a Fidesz zárt frakcióülésén.

„Tisztelt mamelukok!
Nincs röhögés. Ide figyeljenek!
Pár napja még azt gondoltam, beszédemet így fogom kezdeni: ma 27 napja, hogy a magyarság nagy forradalma győzelmet aratott. Az elmúlt hetekben azonban számos változás történt. Gyülekeznek a viharfellegek.
Megkezdődött az áskálódás a Fidesz-kormány ellen. Kíméletlenül, gusztustalan eszközökkel indítottak ellenünk offenzívát.
27 napja még örömmel jelenthettem, hogy a várva várt csúcstámadás, az oxigénpalack nélküli csúcstámadás sikerült, a Fidesz és a KDNP a parlamenti mandátumok 68 százalékát szerezte meg…
Erre kiderül, milyen szerencsétlen volt ez a hegymászó metafora.Hülye Erőss.
A felelőst még keresem.
Pedig Magyarország valóban új csúcsot állított fel. Ez aztán a világsiker! A szabad világ országai már elszoktak attól, hogy egy demokráciában ilyen mérvű nemzeti egységet lehet teremteni.
Tehát amikor oxigén nélkül felértünk a csúcsra… A fene vigye el. Valaki megint rossz papírt rakott elém.
Nos, újrakezdem. Uraim, egy nyugodt, komoly és visszafogott, következésképpen őszinte beszélgetésre jöttem ide.
Mondtam már, hogy nincs nevetgélés!
Amit el tudok Önöknek mondani egy órában, talán több is lesz, mint egy óra, természetesen nem az egész politikám. Nem képes visszaadni annak a begyakorolt kommunikációnak a sokrétűségét, ami engem személy szerint jellemez. Most számoljak be arról, mennyire tele vagyok kétségekkel? Ne aggódjanak, nem teszem.
(Mocorgás.)
Magányos óráimban pedig már kezdem sejteni, hogy az, amit csinálok, nem tökéletes. Kétségkívül van egy sor ügy, amelyben fogalmam sincsen, melyik a harmadik lépés. Jó, ha az első kettőt ismerem. De elhessegetem magamtól a fantomokat. A pesszimista olyan ember, akinek mindig igaza van, de sosincs öröme benne.
Gyűrni kell az ügyeket, nincs mese. Megteremtettük az egység és az együttműködés Magyarországát. Hál’ Istennek nem kell biztosítani a koalíciós partner támogatását, elég fölkészíteni a sajtót és az ügyészséget. A legfontosabb, hogy Magyarországnak magyar kormánya legyen. Ezért kérem ezúton is az egyházakat és a civil szervezeteket, a szakszervezeteket, erre kérem az összes hölgyeket és az urakat… Tudják.
A gátat meg kell tartani. Nem fölszisszenni minden pillanatban, hanem megfogni a vizet.
Mégis, bevallom, olykor elfog a kétely. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy huzatos lépcsőház; az ablak törött, szél nyargalászik a kövön. Mostanában rosszul alszom, minduntalan felriadok, és a sötétben egy rémalak áll előttem: úgy hívják, Valóság.
A Valóság nevű nagybátyám.
Most mit nem értenek?!
Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon megtörtént egy szabad választás - na ez végre a jó papír! - szóval forradalom történt a szavazófülkékben, a magyarok rendszert buktattak. Újra mertek nagyok lenni, mondjuk ki bátran. Mi vagyunk a szabad világ bajnokai.
Látják, lassan csak beüzemelem a szlogen-automatát.
Magyarország politikai és gazdasági rendszerét mostantól a nemzeti együttműködés rendszerének fogjuk hívni. Egymást fogjuk segíteni. Merünk nagy célokat kitűzni, egyetlen dolog lesz mindennek a mércéje: az egység. A kormány irányításával az ügyészség feladata lesz e kulcsfogalom értelmezése. A magánérdekeket szolgáló politika napjai meg vannak számlálva. Satöbbi.
Ne haragudjanak, mégis leteszem a cédulát. Ugyanis történt valami.
Feleségem a minap azt vágta a fejemhez, hogy csak egy hetvenkedő svindler vagyok. Nagyhangú szerencsejátékos. Mit mondjak, megrázott az eset. Kicsi papírhuszár, azután így nevezett, és megsimogatta a fejem.
Ideges volt valamiért, a notebook-ja fölött ücsörgött, és a szőlőrészvényeket nézegette a Portfolión. Karcsú ujjával váratlanul rábökött a forint árfolyamára.
Elakadt a lélegzetem.
Komor árny vetődött a monitorra. Az éjszakai ismerős: Valóság nevű nagybátyám.
Most mit nem értenek ezen? Azt hiszik, nyolc évet csak úgy ki lehet törölni egy ország életéből?! 2002 óta mindennek keresztbe feküdtünk, amit a kormányzat csinált, mindent elgáncsoltunk, válogatás nélkül pocskondiáztuk a teljes szakramentumot. Olyan szívósan, ahogy arra csak magyar ember képes. Az ország egészen máshol tartana, ha csak a kormányzati politikán múlik. Szerencsére hibákat vétettek, ráadásul a magyar tradícióktól idegen az a gondolatvilág, amellyel boldogítani akarták. Ez nem Európa.
És végre elkezdődött a jövő.
Tehát sikerült. Apró szálakra zilálódott az ország. A magyar ma rosszhiszemű, gyanakvó, irracionális, Európa talán együttműködésre leginkább képtelen nemzete. Erre mi egy nagy levegővel meghirdetjük a nemzeti egység és együttműködés korszakát.
Azt hiszik, nem üt vissza ez a nyolc év?
Most mindenki azt vágja a fejemhez, hogy soha még kormány ekkora felhatalmazással nem kezdett a ciklusába. Lószart! Amit a megelőző években titokban lehetett tartani, azt titokban tartottuk. Nekem személy szerint soha egy elszólásom nem volt, évek óta egyetlen konkrétumot ki nem ejtettem a számon. Az ésszerű vitának, ezt sem hányhatja a szememre senki, választási kampányban még soha nem volt ilyen szűk tere, mint most. Egyszóval nem mondtam semmit - csakhogy így, hölgyeim és uraim, felhatalmazást sem kaphattam semmire.
Miközben tudtuk, és ti is tudtátok, mamelukok, hogy ha eljön a győzelem, utána nagyon neki kell állni. Mert soha ilyen problémánk nem volt. Most elég csak a görögökre utalni; még képesek a brigantik, és tényleg megmutatják, milyen, amikor egy kormány valóban meghamisítja a statisztikai adatokat.
Hogy ott egye meg a rosseb a teljes Iliászt!
Közben mi hónapok óta az őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon, hogy összeszedjük a szükséges tételeket. Merthogy nincs sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, hanem nagyon. Nyolc éven át azt harsogtuk, hogy nincsen szükség változásokra. Aki az egészségügy ésszerűsítésén gondolkodik, az tömeggyilkos, aki meg akar szüntetni egy szárnyvonalat, melyen évek óta csak a kalauz és a mozdonyvezető utazik, az hátba támadja a nemzetet. Aki regionális szintre emelné a közigazgatást, az az ezeréves megyerendszert akarja fölrobbantani, mint Bakunyin az irkutszki viszonylatot.
Marhaság.
A görögök a napokban harmadolják az önkormányzataik számát, jön a 13. és 14. havi fizetések megszüntetése, privatizáció, a veszteséges állami vállalatok leépítése. Emelik az áfakulcsokat, nőnek a jövedéki adók. Ismerős?!
Ez a Papandreou beteges szenvedélytől fűtve ront rá a nemzetére. Nem átallja kiszipolyozni az embereket, a himpellér.
(Kuncogás.)
Mi nyolc évig inunk szakadtáig sulykoltuk, hogy nincsen változásokra szükség. Aki mást mond, az hazug, pszichopata, ebben hajlíthatatlanok voltunk. És a társadalom szép lassan bevette. Gratulálok! A magyar nép elbóbiskolt, mint az ittas traktoros. Mindezt egy változó világban, ráadásul egy jókora krach kellős közepén...
Nézzétek, a dolog úgy áll, hogy hiába igyekeztünk nem ígérni semmit, az emberek tele vannak várakozással. De nincs semmi mozgástér. Úgy gondoltam, hogy lesz, de nincs. Bezavartak a görögök. Lehet ugyan még folytatni az alibifocit, nacionalista szónoklatokkal és perekkel ideig-óráig lekötni az országot, de nem sokáig. Senki nem tudja, mikor jön el az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége pedig rég megszűnt, capisto?! Hiába miénk a jogszolgáltatás, a statisztikai hivatal, hiába a nagyszerű kétharmad. Sokáig nem totojázhatunk.
Persze lehet nemzeti konzultációkat tartani, közben hezitálni, hogy melyik társadalmi réteg vagy a Jobbik hogyan fogja fogadni, de én csak azt tudom mondani, hogy nem szabad, gyerekek. Minden inog. Évekkel ezelőtt meg kellett volna mondani, mit akarunk. Most majd jön a Jobbik, a betört kirakatüvegek, a cirkusz… Szóval eldekázgathatunk még egy ideig, nemzeti szólamokkal altathatjuk az embereket, de a végén jönnek, akiknek ez a szakmájuk, és azt mondják, hogy ők már megkonzultálták. Magyarország le van írva.
Egy kósza megjegyzés a Nemzeti Bankban ofsór-lovagjáról, és a devizahitelek törlesztő részlete másnapra tíz százalékkal megemelkedik. Tudják, hány devizahiteles van ebben az országban? Kétmillió!
És még neki sem álltam Bajnai Gordon elszámoltatásának.
Magyarország legbefolyásosabb üzletembere, Demján Sándor a minap azt mondja nekem: Viktor, szerintem ha minden háttérintézményt bezárunk, 700-800 milliárdot is meg tudunk takarítani adócsökkentésre. Mondom, Sanyikám, normális vagy te? Legalább te tudhatnál számolni, áldjon meg az Isten! 300 milliárd maximum, de cserébe kétszázezer új munkanélküli, plusz a végkielégítések. Vagy fölhív Járai Zsiga barátunk, hogy őneki megvan, hogyan kell megoldani, hogy elférjen az adóbevallás egy söralátéten. Dolgozunk vele, elküldi a papírjait, amiken kiszámolta, erre kiderül, hogy minden nagyon jó, csak azt nem tudta, hogy a családi adózáshoz muszáj az adójóváírás intézménye. Akkor azt vissza kell vonni. De akkor mi lesz a családok támogatásával, Zsigám?! Ja? Hát, ha ti annyira ragaszkodtok a felső-középosztály dotálásához, akkor marad a százlapos adóbevallás. Általánosságban egész sok jó ötlet van egészen addig, amíg ki nem kell számolni. Akkor elfogy a tudomány. Mindenkinek van egy ötlete, csak épp a végén harmadannyi pénz marad, mint amennyi kellene. És ha csak egy kicsit kicsúszunk a számokból, jön a görög ügymenet. Rosseb bele! Sajnos nem keménykedhetünk annyira, mint gondoltam, ráadásul ezt az egészet úgy kellene megcsinálni, hogy amit hosszú távon akarunk, azt ne verje keresztbe, erre pedig nyolc teljes éven keresztül nem gondoltunk.
Most valljam be, hogy nem vagyok tökéletes? Frászt.
(Csönd.)
Erre mondja azt a feleségem, hogy politikai hamiskártyás vagyok, egy Kulcsár Attila. A püspöklila nyakkendőm sem tetszik neki. És nyakon sem csördíthetem, amint az illő, mert teli van a Svábhegy paparazzókkal.
Cudar állapotok.
Apropó Ismerik, amikor a székely kapatosan éjjel 4-kor hazajön, és megpillantja a kezében seprűt tartó, tomboló feleségét? Megkérdezi: - Drágám, takarítasz, vagy repülsz valahova?
(Moraj.)
Tudomásul kell venni, hogy az a csapat, amelyikre rábíztátok a nemzeti oldal vezetését, nagyjából erre képes. Van az agyközpont, egy közgazdász, aki egész életében nyolc hónapot dolgozott, egy egyetemi docens a magányosan árválkodó PhD-jével, no és Péter, hogy meg ne feledkezzünk Győr-Sopron megye koronázatlan Audi-kölcsönző bajnokáról.
Jön hozzájuk a belügyminiszter, aki az ország legnagyobb őrző-behajtó cégének a tulajdonosa, jó, csak volt, de közben valami kilencmilliárdos áfaügybe keveredett, alig tudtuk a sajtót leállítani. Mellé a külügyminiszter, aki pontosan egy év három hónappal azután lépett be az MSZMP-be, hogy a FIDESZ megalakult a Kisrablóban.
Erre még visszatérek, annyira érdekes ügy. Tehát bő egy évvel azután lépett be az MSZMP-be, hogy onnan egy Király Zoltán nevezetű illetőt kizártak. Erre mi történik Király Zoltánnal alig pár hete? Eltűnik a süllyesztőben.
És mi történik az ex MSZMP-taggal? Hát ő ma a külügyminiszter, mamlaszok.
Nem tudok elégszer leborulni a nemzet nagysága előtt.
Summa-summárum, similis simili gaudet. Vagy mondok egy másikat: Vincit voluntas tua.
Ide hegyezzétek a fületeket, pupákok!
És senki nem mondhatja, hogy a sötétbe készülünk ugrani. Ismerjük egymást, erényeinket és gyengeségeinket, még a legrémisztőbb adatok nem rezegtetik meg a nadrágunk szárát. Az első, hogy el kell felejteni, hogy mit szajkóznak a tankönyvek. Nem elméletek kellenek, hanem harminc markos legény a gazdaság talpraállítására.
Látják? Még csak középkorú vagyok, de ott tartok, hogy bárki akárhol megnyom, beindul a szlogen-automata. De erre most konkrét problémák hihetetlen tömege jön szembe. Élen egy robosztus, sötét alak : a Valóság nevű nagybátyám.
Rémes helyzet.
Ugyanazt írja minden lap: hogy reformokat kell csinálni. Tehát cselekedjem a szöges ellenkezőjét annak, amit nyolc éven át bizonygattam!
Ezt a kísérletet neveztem el nemzeti egységnek és összefogásnak.
De higgyék el, ezt akartam mindig, ha nem is gondoltam így végig... Csak nem akartam, hogy az a másik csinálja meg. Tudják, akinek nem ejtem ki a nevét. Aki mindenért felelős.
Meg, bevallom, nem is mertem.
Trianon mára okafogyottá vált, egyszerűen nem játszik. Nyitrára vagy Fiuméba egyszerűbb leugrani, mint Mátészalkára. A következő Kolozsvár lesz, még maximum öt év. Tehát marad a gazdaság és a magyarság felemelése, de az előbbihez nem értek.
Most mégis le kell nyomnom egy csomó dolgot az ország torkán.
Mert mondjuk ki, mamelukok, csak akkor érdemes politikát csinálni, ha hozzányúlunk a nagy dolgokhoz. Azt magyarázni, hogy miért nem, és hosszú nevű konzultációs bizottságokban ücsörögni, aztán új bizottságot alakítani, csak hogy újra ugyanazok a kompromisszumok szülessenek, mert minden sérti valakinek az érdekét - ehhez egy másik madame kell.
Majdnem beledöglöttem, amikor nyolc évig úgy kellett tenni, mintha tényleg itt lenne a világ vége. Pedig csak taktikáztunk reggel, éjjel, meg este.
Erre mondjatok valami okosat, pupákok.
Tavasz van, ha esős is. Elüldögélek a felcsúti ház teraszán, nézegetem a kőlapokat: ami nappal kobalt volt, most kék-kő, mellette meg akár az ezüst árnyéka: telik az idő. Az égbolt derűs, merő csillag, de az anyaga jéghideg, és nincs mögötte semmi.
Értik, ostobák?! Semmi!
Itt az idő. Mindenki döntse el magában, azért a 6-700 ezer forintért csinálja a dolgot, ami hallatlanul fontos persze, különösen, ha az embernek nincsen más szakmája - ezt ismerem. Az a kérdés, hogy valaki képes-e az elmúlt 20 év összes beidegzett történetén felülemelkedni, vagy azt gondolja, hogy ez is csak egy ugyanolyan négy év lesz, a francba, túléltük a korábbiakat is, volt már pár miniszterelnökünk, ezen is túl leszünk.
Mi, mamelukok maradni szoktunk.
De mi van, ha felteszik maguknak a kérdést: mit vár tőlünk az ország, a barátaink, a munkatársaik?
A válaszuk, hallom, egyszerű: állást.
Értem. Rossz válasz.
Az ugyanis nem forradalom, hogy egyébként kiszállunk a páncélozott Passatból, és szavaljuk a népnek a mantrát. Az a forradalom, hogy hajlandóak vagyunk magunk is folyamatosan átértékelni magunkban mindazt, amit éppen teszünk. Tehát a képesség, változni és változtatni. Ehhez képest az éppen zajló ügyek, a költségvetés dolga, az csak szimpla kényszer. Legfeljebb az a választás, hogy mégis megpróbáljuk ésszerűsíteni a rendszert, vagy ránk omlik az egész. Mert ránk fog omlani, a francba! Kit érdekel, hogy az olajozott ügyészséggel képesek vagyunk számon kérni bármit?
Nyilvánvaló, hogy lesznek konfliktusok, persze. Azonban, ha nem csináljuk meg, az ország négy év múlva ugyanott tart majd, mint most: tehát ahol már négy éve is tartott. Igen, lesznek tüntetések, biztosan lesznek. Tévé, Parlament, ismerjük... Sokan dolgoznak már a pillanaton. Gyakran elmerengek, mivé bitangolt a mi kutyánk szenvedélyes kölyke… De előbb-utóbb megunják, és hazamennek. Mi azonban csak akkor tudjuk végigcsinálni, ha a lényegben hiszünk, ha senki nem játszik külön játékot itt, aki most az asztal körül ül. Kerülni a konfliktusokat, és közben egyre azt szajkózni, amit a közönség vár tőlünk - tizennyolc éve csinálom, unom. Minduntalan megijedni attól, hogy megsértünk beállt érdekviszonyokat…
Nos, akkor nem is érdemes hozzálátni.
Nem szabad.
Van persze egy C változat is, hogy nem történik semmi. El lehet még egy darabig lébecolni, perek és kacagányos szónoklatok, de, elnézve a mediterrán környéket, nem hiszem, hogy sokáig. Persze, hogy bonyolult az egészségügynek a dolga, de hát amelyikünk bemegy egy egészségügyi intézménybe, az tudja, hogy hazugságok sokaságára épül! Ki tagadná, hogy az oktatásban nehéz bármihez hozzányúlni? Ugyanakkor bárhová nézünk, azt látjuk, hogy nem egyenlően osztja a tudást széjjel. Valamelyikőtök mondta – a Sió Laci? -, hogy az mégiscsak a legnagyobb igazságtalanság, hogy az oktatási rendszer a köztünk lévő társadalmi különbségeket inkább fölerősíti, és nem gyengíti. Ráadásul mit ad Isten, itt egzisztál körülöttünk vagy 500 ezer kitaszított roma. Hát ez az igazi probléma! Mi meg falazunk a masírozó jutasiaknak, és közben azoknak adjuk az ingyenes állami oktatást, akik a legjobb családokból jönnek! Ha van társadalmi botrány, akkor ez az! Hogy az oktatási szisztémában a felső tízezer termeli újra magát közpénzen! És mi nem merjük ezt kimondani, mert be vagyunk szarva, plusz megszól otthon a család is, a sok nászuram és naftalinos tanti.
Ne áltassuk egymást, gyerekek, ez a helyzet!
Itt állok, és fogalmam sincs, hogyan keveredek ki ebből a slamasztikából. Mesterházy és Schiffer urak, a gyűlölet karmesterei már beintettek. Nagyon észnél kell lennünk, hogy ne hagyjuk magunkat provokálni.
(Csönd.)
Még szerencse, hogy mindenkivel kikapcsoltattam a mobiltelefont. Innen nem szivárognak hangfelvételek! A jobboldalról senki nem fog leleplező cikkeket írni.
Ha egy politikus nem tartja magát korábban kimondott gondolataihoz, és mindig csak a pillanatnyi népszerűségre gondol, eltávolodik egykori önmagától, és előbb-utóbb erkölcsileg megsemmisül. Kiürül és zörögni kezd, mint a mákgubó ősszel, ha fújja a szél.
(Széknyikorgás.)
Miért lett ilyen csönd?
(Köhögés.)
Gyerekek, kell még valamit mondanom, Laci?”