Egy véletlen kapcsán a postaládámba került Orbán Viktor évértékelő beszéde, melyet 2015. február 27-én, a Várkert Bazárban mondott el. A rengeteg bealvó tudósító sajnos összevissza interpretálta.
„Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim! Szokásos tisztelettel köszöntöm Dalma asszonyt, püspök uraknak is köszönöm a társaságot. Engedjék meg, hogy afeletti örömömnek is hangot adjak, hogy a nemzeti oldal színe-java változatlanul itt van velünk. Üdvözlöm Mészáros, Vajna és Habony urakat, látom a Tiborcz Pista borzas üstökét is; gratulálok a belföldi vendéglátásban elért eredményeihez!
(Taps.)
Engedjék meg, hogy rögtön azzal kezdjem, ahová a szónokok többnyire beszédük végén érnek el, vagyis mondandóm lényegével. Látom Balog Zoli szemében az aggodalmat, de nyugodjon meg. Nézem, mindannyian azt figyelik, ki nincsen itt; ami engem illett, én örülök a pohos pojáca távollétének. Az az ember mindenféle váladéknak nevezett, csupán mert mostantól más zsebébe csoportosítom, ami addig a polgárok zsebéből neki vetettem. Érthetetlen!
(Sajnálkozó moraj.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az a tény, hogy most ismét együtt lehetünk, fölébreszti az emberben a gondolatot, hogy minket nem fog se a golyó, se a vas. A szabadságszerető magyar nép látható megértéssel fogadja ésszerű javaslatainkat. Emelkednek a bérek, a családok anyagi biztonsága nő. A magyarok jó okkal bíznak a jövőben.
A mi országvezetési filozófiánk egyébként is három szóban foglalható össze: bizalom, lehetőség és kötelesség.
Ne nevetgéljenek!
Véderőműveket állítottunk föl a gazdasági bevándorlás feltartóztatására. A nemzet naponta bizonyítja, szilárd talapzaton áll. A magam részéről eltökélt vagyok eme egység fenntartásában. Devizahitelesek százezreit mentettük meg. Biztonságba helyezzük a bankbetéteket!
Már megint ásítoznak. Kétségtelen, csak benyomok hátul egy gombot, és beindul a szlogenofon.
Mégis, ha hideg fejjel szemezgetünk az adatok között, kevesen tagadhatjuk, az elmúlt időszakban Magyarország sajátos helyzetbe került. A gazdaság a hisztérikusan lehívott uniós források segítségével nominálisan felpörgött, de közben a szegénység nőtt. A demográfiai hanyatlás változatlan. Az emberek is egyre izgágábbak. Ott vannak a rebellis veszprémiek! Plusz a folyamatos külső impulzusok. Lényegében az az érzése a kormánypolitikusnak, hogy folyamatos tűz alatt vagyunk.
Ezer helyen kifejtettem már, Magyarország eltökélt a német-magyar barátság mellett. Ugyanakkor nehogy már egy nagydarab sváb bige mondja meg, merre hány centi! Ott a példaképem, az kicsit alacsonyabb nálam, de fizikailag nagyon erős. Rossz hír, hogy gonosz nyelvek szerint pontosan tizennégy hónap múlva omlik be gazdaságilag.
(Sóhajtozás.)
Nos, innen érdemes ránéznünk arra, ami pillanatnyilag zajlik az országban.
Valaki folyton a zakómat huzigálja.
(Székrecsegés.)
És ez csak a dolog egyik része.
Ne fészkelődjenek! Megszokhatták, szavaim rendszerint fordítva kell érteni. Gondoljanak Leonardo tükörírására!
Akkor sorolom az eredményeket. Üstökösszerűen növekedünk. Egyre több az ingyenes szakasz az útdíjak logikus rendszerében. Végre a talpára állítjuk az egészségügyet. Erősítjük a nemzeti tőkét, ez mindenképpen szuverenitásunk záloga.
(Csibészes mosoly.)
Hölgyeim és Uraim! Talán emlékeznek rá, tavaly, az önkormányzati választások estéjén egy egészséges lelkű, roppant sikeres nép képét rajzoltam föl képzeletük vásznára. A tavalyi három győzelem a magyar embereké volt, a Fidesz csupán megtestesítette az ország akaratát.
(Ütemes taps.)
Nem nosztalgiából hoztam föl ezt az emlékemet, hanem azért, mert e három, csupán részleges támogatottsággal megszerzett kétharmad következményei tagadhatatlanul máig benne vannak a levegőben. Érzékelem mindenütt, amerre megfordulok. Az emberek morgolódnak, összevissza huzigálják az ikszeket. Aztán csodálkoznak, ha felére csökken egy város költségvetése! És közben nem átallják azt állítani, hogy a politika betört a hétköznapjaikba. Pardon, vasárnapjaikba.
Fél évvel az önkormányzati választások után ezért az engem jellemző szerénységnek és alázatnak a jegyében ehelyütt megerősítem Önöknek: Magyarország győzött! Izzadtságszagú minden igyekezet, amellyel megpróbálják kisebbíteni eredményeinket. Külpolitikánk hasít. A nemzet látványosan összezárt a hátunk mögött. Áramvonalasítottuk, felfrissítettük, a legjobb európai példákkal újítottuk meg az állam teljes rendszerét. Ezt csak az nem látja, akinek bibircsók takarja a szemét.
(Derű.)
Hölgyeim és uraim!
Visszatérő kérdés , mi magyarázza mégis a Fidesz – Kereszténydemokrata Néppártnak a politikai küzdelemben elért sikereit. Nézetem szerint leginkább egy sajátos politikai architektúra gyümölcseit látjuk. Politikai gépezetünk a legkorszerűbb vállalatszervezési elvek szerint üzemel: klasszikus multi-level hálózat, szigorú hierarchiával. Akik itt ülnek, egytől egyig tanúsíthatják, pontosan fizetjük az osztalékot. Retorikánk nemzeti, gyakorlatunk kissé balos, de a cég rendületlenül teljesíti küldetését: tízmillió polgár zsebéből minél többet saját bukszába csoportosítani.
Megint bökdösnek. Utoljára mondom: gondoljanak Leonardo tükörírására!
(Moraj.)
Számtalan helyen elmondtam már, nekünk elegünk volt a kudarcokból, a „kicsi, szerencsétlen ország” életérzéséből. Nem tűrjük Brüsszel basáskodását! Magyarországnak végre nemzeti kormánya van, tisztességes, szakszerű és szerethető. A munka dandárját elvégeztük, már csak a finomhangolás időszaka van hátra.
(Felszisszenések.)
Jól van, sajnos néha már én is belealszom saját szlogenjeimbe. Mint a nők, nagyjából két problémával küzdök: nincs mit felvennem, és nincs elegendő helyem, ahol ezt a semmit tárolhatom.
Ezt most fordítsák le ésszerű koncepcióra.
Személy szerint mégis bizakodással és elszántan tekintek előre. Vegyék észre: Magyarország Európa édenkertjévé vált! Az emberek keményen dolgoznak, adórendszerünk praktikus és igazságos. Törvénykezésünk pártatlan és kiszámítható. Például annyi év után fölszámoltuk a korrupciót.
(Felhördülés.)
Ne zsibongjanak már! Most mit nem értenek ezen?
Tudják mit? Mondom másként. Jöttem a Várkertbe a páncélozott kisbusszal, és ahogy hajolt lefelé a nap, a Vérmező mellett elhaladva a félelmetes, végtelen puszta látványa egyszerre arra figyelmeztetett, a természet rettenetes erőivel kell megmérkőznünk.
Hölgyeim és uraim! Leteszem a papírt. Ne izegjenek már! Én sohasem fogok olyan szót kimondani, hogy elbaltáztuk, legalábbis nem lesz a közelben mikrofon. Úgy fogok fogalmazni, „korrigáljuk a próbaüzem gépházzaját”. Fürge naszádunk már gyakorolja az ehhez szükséges mondatokat.
Önök most joggal kérdezik: akkor most mi van? Most akkor keletről vagy nyugatról fúj a szél! És mi lesz a kórházainkkal? Az iskolákkal? Egyáltalán: mi van, ha kipukkad a nemzeti luftballon?
Kérek egy pohár vizet.
Manapság mindenki azzal jön, hogy így meg úgy, változtatni kellene. Egyesek nem átallanak repedéseket vizionálni. E helyről üzenem ezért a magyar embereknek: Magyarország sínen van! Állítom, hogy vannak kitörési pontok, például Magyarországhídfőszerepet játszik az azeri-EU fogászati együttműködésben.
Kérek még egy pohár vizet.
(Zsibongás.)
Ha szokásommal ellentétben őszinte akarok lenni, ki kell mondanom, Európában nincs még egy ország, amelynek a polgárai annyi mindent kiálltak volna, amennyit a magyarok fognak a közeljövőben. Ez van. Ma már én is úgy látom, a kétharmadot nem zavaros kinyilatkozásokra meg családi seftelésre, hanem mélyreható kormányzati intézkedések sorára kellett volna fölhasználni.
Sajnos nem mindig politikusból lesz a legjobb szakács. Nem hinném például, hogy egy fasírtnak világítania kellene a sötétben.
(Somolygás.)
A fő kérdés azonban az, hogyan jutottunk el idáig. Mert ha igaz, hogy minden magyar felelős minden magyarért, akkor kellett lennie egy pontnak, ahol valami rossz irányba fordult. És akkor ezúttal nekem kell kárhoztatnom a nemzetet.
Engedjék meg, hogy most én vádoljam önöket, mégpedig a következetlenség és a szellemi restség legmélyebb vádjaival.
J’accuse!
Vádolom önöket, mert hagyták, hogy hosszú éveken át annyi esztelenséget harsogjak. És minél nagyobb elánnal mondtam a magamét, önök annál lelkesebben tapsoltak. Most hiába fortyognak! Hozzájárultak, hogy újra megszerezzük a mandátumok kétharmadát. Ezer éves történelmi tapasztalattal!
Juszt is én vádolom önöket.
Engem Önök kreáltak!
Most mit nem értenek ezen? Azt hiszik, a múló időt ki lehet radírozni egy ország életéből?! Mi 2002 és 2010 között mindent elgáncsoltunk, amit a kormányzat csinált, válogatás nélkül szapultuk a szakramentumot. Egy kutyaólat nem lehetett felhúzni obstrukció nélkül. Állítom, az ország egészen máshol tartana, személy szerint mindannyian, ha önök éberebbek. Jó, a mamelukok nem volnának állásban.
A magyar mára rosszhiszemű, gyanakvó, Európa talán együttműködésre legkevésbé képes nemzete. Erre én nagy garral meghirdettem a nemzeti együttműködés korszakát. A Habony már csak hab a tortán.
Hogyan hihettük, hogy nem üt vissza az a nyolc év?
Ciklusokon keresztül sulykoltuk, hogy nincsen változásokra szükség, aki mást mond, hátba döfi a nemzetet. Az egészségügy úgy jó, ahogy van. Aki megszüntet egy szárnyvonalat, melyen heteken át csak a kalauz és a masiniszta utazik, nemzetáruló. Ebben hajlíthatatlanok voltunk.
És a társadalom szép lassan bevette.
Gratulálok! A magyar nép elbóbiskolt, mint egy ittas traktoros.
Mára az egész világ fölkavarodott. Nem látni, mit hoz a holnap. Hiába miénk a jogszolgáltatás, a nagyszerű kétharmad, láthatták, a Kubatov-listákat is meghekkelték. Kész vagyunk! Csak evickélünk egyik ramazuritól a másikig
(Csönd.)
Sajnos a Fidesz mai derékhadát alkotó parlamenti képviselők egy bizonytalan eszmeiségű, zavaros programú pártba ültek be, a folyamatot csak fölerősítette a személyi kultusz, a pártban eluralkodó irracionalitás fojtó légköre. És akkor jött ez az üzemszervezési izé, na, a cégszerű mutyigyár az apparátusával. Még az a néhány, eredetileg elismerésre méltó kvalitású fideszes is, aki korábban magát kreatív elmének tekintette, mára politikai erőként megszűnt. Maradtak a mamelukok, a gengszterek és az amorális automaták.
Politikai értelemben nem maradt kreatív szárny a Fideszen belül.
Mit lehet kezdeni egy ilyen párttal, pupákok?
(Borongás.)
Összességében ki kell jelentenem, hölgyeim és uraim, az itt ücsörgő társaság egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog visszajönni Magyarországra. Kétségtelen, minket már sokszor temettek, na jó. Még három év… Mit számit? Csupa Werbőczyt és Döbrögit látok ülni velem szemben. Eh!
(Heves tiltakozás.)
Sajnos be kell látni, én egy olyan politikai közösség nevében szólok itt Önökhöz, amely kormányzásra immár krónikusan alkalmatlannak bizonyult. Kétségtelen, Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat lerombolta nemzetközi renoméját, mint részeg Hökös a gólyatáborban. De ne aggódjanak, a problémák itt maradtak: a nyugdíjkérdés, az oktatás, az egészségügy…
Ne feszengjenek már. El kell hinniük, hogy a táj, amelyik előttünk nyílik, a hátunk mögött is folytatódik. Abban valószínűleg be kell adnom a derekam, hogy változtatni kell.
(Gyér taps.)
Amikor persze Magyarország átalakításáról, megújításáról beszélünk, tulajdonképpen arra kérjük az embereket, változtassanak saját, személyes és családi életstratégiákon. És ez nem egyszerű dolog.
Mondok pár példát.
Manapság életstratégiák épültek ki tízezrével, amelyek a politikai pártállásra alapozott működést, az erre alapozott családi életet jelentetik. Ahol a politikai kapcsolatok mindent megoldanak. Magyarországon vannak családok, ahol a családfőt még nem látták a gyerekei dolgozni, mert csak vadászik a cimboráival, vagy meccseken lófrál! Nemzedékek nőnek föl, akik még nem látták az apjukat elindulni a munkahelyére, mert folyton a mozgalomban küldözgették ide-oda, és csápolt. Ezen változtatni kell.
Olyan rendszer kell, melyben a győztesnek nem igaza, hanem feladata van, sikernek csak az számít, ami az egész közösség számára siker. Olyan rendszer, amiben az ország egyik fele nem tornyosul otrombán a másik fölé, ostobák.
Ez azonban együttműködés nélkül nem megy. Az együttműködés leginkább a mesebeli varázsfűhöz hasonlítható, amellyel összeragasztották, és ismét életre keltették a királyfit, akit korábban hét darabra vágtak. Alapvető követelmény, hogy többé magyar a magyarnak szimpla világnézeti okokból nem vethet gátat. A maga területén mindannyiunk érdeke, hogy véget érjen ez az elképesztő marakodás.
El kell sajátítani az együttműködés művészetét. Mi az elmúlt években sajnos leszoktunk a józan ész tiszteletéről. Józan ésszel felfoghatatlan, ami az utolsó tizenöt évben Magyarországon történt.
Pedig ha körülnézünk, azok az országok tudták leginkább megoldani a problémáikat, amelyek képesek voltak félretenni az ideológiai vitákat, és a józan ész nevében megegyezésre jutottak. Kívánom ezért mindannyiuknak, hogy, ha úgy alakul, folytassák nélkülem ezt az együttgondolkodást. Hosszú volt a produkció, amit a nagyérdemű számára bemutattam, de nem vagyok elégedetlen. A magam részéről jó emlékeket őrzök erről az időszakról.
Valaki megint rángatja a nadrágomat.
(Zsibongás.)
Az országnak végre el kell indulnia egy irányba. Remélem, az emberek végre belátják, hogy dűlőre jutni fontosabb, mint az ideológia. A polgárok rendszerint gyakorlati problémákkal találták szembe magukat - nincs munka, nehéz a megélhetés, romlik a közbiztonság -, ezt csak összefogással lehet megoldani. Fájdalom, de ideológiai vitákkal nem.
A nemzet nyitott közösség, csak az nem tartozik bele, aki nem kíván a része lenni. A basáskodás hosszú távon csak a leépülés záloga lehet Magyarországon, marhák!
(Hümmögés.)
Mégiscsak fölteszem a szemüvegem. Most látom csak, rossz szöveget adtak a kezembe… Skandalum!
(Legyintés.)
Persze lehet, hogy mindegy. Talán tényleg nem gondoltam kellőképp végig a dolgot. Azt mondják, hosszúak lesznek napjaim és magányosak.
(Széknyikorgás.)
Most mit bámulnak? Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat. Ha a lélek zavaros, zavaros az érzékelés, ha zavaros az érzékelés, zavaros a gondolkodás, a zavaros gondolkodás pedig hibás döntéseket szül, amik rossz tettekben végződnek. Kihagytam valamit, Zoli?
(Torokköszörülés.)
Örüljünk, hogy legalább enyhe volt a telünk.
Kérem a páncélozott kocsit.”
