„Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha ezt megtehetjük, minden más már ebből következik.”
George Orwell
Itt a tél. A káderdűlők meredek utcái lefagytak. Boss-zakós
férfiak boronganak flexibilis lakásaik mélyén, mert mindenki a karórájukat firtatja; álmos mamelukok dörzsölgetik a szemüket: Magyarország mára elveszítette
tekintélyét a világban, a kormányzat folyamatosan rombolja saját renoméját,
mint részeg huszár a kuplerájban. Kihűlt iskolákban zúgolódó nénik figyelik
kényszeredetten, amint szeppent bakfisok pisilni próbálnak, plusz praktikus
vasárnapi zárvatartás. Ez van.
A keleti szél lohad, a beáramló EU pénzek ellenére is a kontinens
sereghajtói közt kullogunk. Közben a miniszterelnök inverz Robin Hood-ként a szegények
zsebéből emeli ki a filléreket, hogy hadurak számláira csoportosítsa.
Talán ismerik a viccet: az új vendéget megvágja a borbély, zavartan próbálja kiengesztelni.
Talán ismerik a viccet: az új vendéget megvágja a borbély, zavartan próbálja kiengesztelni.
– Khmmm… Elnézést, uram. Járt már
nálunk? – Nem. A lábamat a háborúban vesztettem el.
A társadalmi diskurzus foszlányokra szakadozott, a közélet abszurd panelek foglya. Az ország megosztott, középen poros barikád emelkedik: két
oldalát a megszokás „jobboldalnak” és „baloldalnak” címkézi (sajátos gyakorlat olyan
tájon, ahol a kormánypárt nyilvánvalóan bolsevik gyakorlatot folytat jól fejlett
személyi kultusszal, államosítási görcsökkel, a finánctőke állandó egzecíroztatásával.
Na jó, a Munkásőrség nem hord fegyvert, csak menetel).
Míg a rendszer űzi a maga sajátos gyakorlatát, az
értelmiség kitartóan címkéket ragasztgat egymásra. Pedig lényegében egyetlen kérdés vár
eldöntésre: kézi vezérléses üzemmód mellett egy (vagy több) ázsiai hatalom komornyikjává
válunk (A), VAGY Európában folytatjuk, elfogadva annak társadalmi-politikai technikáit (B).
Sokak szerint a kérdésre értelmesen
csak B válasz adható. Azonban vitatott, egy szétkartácsolt világban
fölírható-e még egyáltalán értelmes képlet. Egyesek szerint kézzelfogható valóság mára nincs is, csak párhuzamos, sikeres és kevésbé sikeres narratívák.
Kézenfekvő volna e nézet híveinek ehelyütt azt tanácsolni, hazafelé menet forduljanak szembe a körúton az első hatos villamossal, hátha sikeresebbnek bizonyul a narratívájuk, de ne tegyük. Éljünk egyszerűen a föltevéssel, valóság létezik. Ebben az esetben marad hely a
józan ész számára. Léteznek érvényes állítások, sőt talán erkölcs is van; de akkor lennie
kell erkölcstelenségnek is. Az érvényes állításokkal szemben érvénytelen is van, az ilyesmit tradícionálisan hazugságnak nevezik, és némelykor
akkora, hogy kis híján rárogy a szónokra a plafon.
A roskadozó mennyezet e tél végén jelek
szerint a fiatalabb nemzedéknek is szemet szúrt. Márpedig ha egy
országban a fiatalok lejönnek a játékkonzolokról, többnyire elkezdődik egy új történet;
elkezdődik a jövő, amely, mint rendszerint, lehet sikeres és sikertelen.
Itt azonban szeretnék visszakanyarodni az
alapkérdéshez. A józan ész azt várná, aki fent B választ adott, az a polgári halmaz attól kezdve egyfajta
közösséget alkot.
Azonban kérdés, lehetséges-e még Magyarországon ún. „oldalakon” átívelő közösség, ésszerű együttműködés a barikád két oldalán szervült társas magány helyén. Egy ilyen közösség tagjai ugyanis nem intézhetik el vállrándítással, ha hajdani bálványuk egy repedező hordón követhetetlenül forog, azonban ennek fordítottja is igaz, és ha bárki, esetleg ízlésünktől távolabb eső módon, de érvényes kijelentéseket tesz, annak rokonszenvünkre mindig tudnia kell számítania.
Azonban kérdés, lehetséges-e még Magyarországon ún. „oldalakon” átívelő közösség, ésszerű együttműködés a barikád két oldalán szervült társas magány helyén. Egy ilyen közösség tagjai ugyanis nem intézhetik el vállrándítással, ha hajdani bálványuk egy repedező hordón követhetetlenül forog, azonban ennek fordítottja is igaz, és ha bárki, esetleg ízlésünktől távolabb eső módon, de érvényes kijelentéseket tesz, annak rokonszenvünkre mindig tudnia kell számítania.
E ponton pedig lehetetlen említés nélkül
hagyni az ún. "független magyar értelmiség" és médiájának napjainkra gyémánt
szilárdságúvá jegecesedett gyakorlatát. E kiművelt emberfők sokasága még a rendszerváltás
pillanatában kiadta gebinbe a közélet formálását választott politikusainak, és azóta ingerülten figyeli e magukra hagyott figurák egyre szánalmasabb téblábolását. A bosszankodás
frusztrációba, az idővel valódi agresszióba váltott. Tehetségek tömegét darálta
le mára ez az ingerülten zakatoló rendszer. Jó ideje mentális panellé vált például
egyes urak válogatás nélküli szidalmazása: divattá vált javíthatatlan balféknek, torzsalkodó rittereknek
nevezni őket, csupán mert a szisztéma rendje szerint rivalizálnak egymással. Trendi nagy hangon elmondani
őket mindenféle lúzernek, impotens alaknak, miközben a másik oldalról vadul ekézzük őket hanyatló renoméjuk miatt. Közhellyé immár, hogy a politikusi szakma en bloc egyetlen trágyadomb,
amiből - igaz, némi logikai bakugrással - egyenesen következik, hogy a
svindlerek és mamelukok kormányának pillanatnyilag nincsen alternatívája.
A panel lassan megkötött. Ha azonban az ember a tényekre
is vet egy pillantást, meglepetésre feltűnik, hogy a rövid távú adósságkezelést leszámítva
1990 óta minden korábbi kormányzat
jobban teljesített gazdasági téren, mint a jelenlegi. Ha a lakosság
közérzetét, vagy mondjuk egyes állami intézmények működőképességét tekintjük, a különbség
még szembetűnőbb.
Ha pedig morális perspektívából nézünk körül,
nincs rá jobb kifejezés, könnybe lábad a szemünk.
A helyzet persze minduntalan változik. Manapság
például olyan idők járnak, amikor szinte lehetetlen konkrét napirenddel kilépni
az utcára, mert gyülekező fiatalok akadályozzák a közlekedést mindenfelé, szellemes tábláikat
látva egészen átmelegedik az ember lelke. A tömeget figyelve azonban egy idő után feltűnővé válik,
milyen széttartó módon űzik egyébként szimpatikus tevékenységüket. Szónokaik darabosan
artikulált érzelmeiken túl legföljebb a rendelkezésükre álló, szervült paneleket
ismételgetik, noha kétségkívül oly ártatlanul, az ember szíve belesajdul.
Egyetlen dologban azonban közmegegyezés alakult ki: aktív vagy nyugalmazott „politikus” (még ha akát korábban okadatolhatóan éveket tett is hasonló ügyekre) megszégyenülés nélkül nem jelenhet meg az ilyen megmozdulásokon.
Egyetlen dologban azonban közmegegyezés alakult ki: aktív vagy nyugalmazott „politikus” (még ha akát korábban okadatolhatóan éveket tett is hasonló ügyekre) megszégyenülés nélkül nem jelenhet meg az ilyen megmozdulásokon.
Félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri
ember, amikor megkérdezték tőle, miért sárgarigó a sárgarigó.
Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó?
Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó?
Bocsánat, ha adomákkal
fárasztom Önöket.
Mindenképpen kérdés viszont, nem aggályos-e egy szakma
egészét megkérdőjelezni. Nem volna-e célszerűbb arra figyelni, ki mit mond, és nem arra, ki mondja. Főleg pedig, hogy róla mit mondanak.
Lassan kifejezett intellektuális bátorságot igényel, megkísérelni tárgyilagosan számba venni az eltelt 25 évet; ki tévedett valóban, és ki az, akit inkább csak egy karaktergyilkos gépezet számolt föl; ki tette lóvá a nemzetet, és ki maradt véletlenül, ne addja Isten, esetleg, netántán feddhetetlen.
Lassan kifejezett intellektuális bátorságot igényel, megkísérelni tárgyilagosan számba venni az eltelt 25 évet; ki tévedett valóban, és ki az, akit inkább csak egy karaktergyilkos gépezet számolt föl; ki tette lóvá a nemzetet, és ki maradt véletlenül, ne addja Isten, esetleg, netántán feddhetetlen.
Címkéket egymásra ragasztani kétségtelenül könnyebb.
Azonban ha egy társadalom mindig és mindenkiben csak gyanúsat lát, mialatt megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nyilvánvalóan se múltja nem lesz, se jövője. De nem is lehet, míg legjobbjai rendre bedőlnek saját zsigeri impulzusaiknak; kevés elégedetlennek lenni, ha helyette csak ködös ábrándokban reménykedik az ember. Az a nép, amelyik nem hisz saját magának, amelyik mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg; diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
Demokráciákban a politikai rendszert ugyanis hivatásosok működtetik, ahogy a vonatok elé kapcsolt mozdonyokat sem úrvezetők kormányozzák. Azonban ezek a sajátos figurák nem boldogulnak az utasok tevékeny együttérzése nélkül. Ráadásul mi választottuk őket, egytől egyig, 25 éven keresztül. Tessék magunkba nézni.
Azonban ha egy társadalom mindig és mindenkiben csak gyanúsat lát, mialatt megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nyilvánvalóan se múltja nem lesz, se jövője. De nem is lehet, míg legjobbjai rendre bedőlnek saját zsigeri impulzusaiknak; kevés elégedetlennek lenni, ha helyette csak ködös ábrándokban reménykedik az ember. Az a nép, amelyik nem hisz saját magának, amelyik mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg; diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
Demokráciákban a politikai rendszert ugyanis hivatásosok működtetik, ahogy a vonatok elé kapcsolt mozdonyokat sem úrvezetők kormányozzák. Azonban ezek a sajátos figurák nem boldogulnak az utasok tevékeny együttérzése nélkül. Ráadásul mi választottuk őket, egytől egyig, 25 éven keresztül. Tessék magunkba nézni.
Nincs más választás, fel kell kelni
a betegágyból, kijönni a kórtermekből, elhagyni a temperált folyosókat. Különben
marad a szokott vircsaft: a tanárok elégedetlenkednek, az orvosok külföldön néznek
körül, a nyugdíjasok sportosan otthon fagyoskodnak. A trafikosok jó esetben taxizgatnak. Az eladók vasárnaponként
keresztrejtvényt fejtenek a lukas radiátor mellett.
El kell hinni, hogy a táj, amely hátunk mögött elterül, előttünk is
folytatódik, és a romlás napjaiban is arra emlékeztet: minket több dolog köt
össze, mint ami elválaszt. A magyar munkát akar, amiből tisztességesen meg
lehet élni, lehetőséget a családalapításra, és azt szeretné, hogy a
gyermekvállalás ne jelentsen elszegényedést. És hogy a bűnözőket fogják meg és ítéljék
el - akár a politikusokat, ha törvényi segédlettel családi zsebre vágnak N milliárdot.
Bizonyára ismerik a történetet, két
ember áll a folyó két partján. Az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy
jutok át a túlsó partra?” Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!”
Köszönöm, hogy végigolvasták e dilettáns,
a közélet kérdéseiben teljesen tájékozatlan elmélkedést.