Levezetés (az ún. független gondolkodók lukra futása)

 „Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha ezt megtehetjük, minden más már ebből következik.”

                                                                                                                             George Orwell

Itt a tél. A káderdűlők meredek utcái lefagytak. Boss-zakós férfiak boronganak flexibilis lakásaik mélyén, mert mindenki a karórájukat firtatja; álmos mamelukok dörzsölgetik a szemüket: Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat folyamatosan rombolja saját renoméját, mint részeg huszár a kuplerájban. Kihűlt iskolákban zúgolódó nénik figyelik kényszeredetten, amint szeppent bakfisok pisilni próbálnak, plusz praktikus vasárnapi zárvatartás. Ez van.

A keleti szél lohad, a beáramló EU pénzek ellenére is a kontinens sereghajtói közt kullogunk. Közben a miniszterelnök inverz Robin Hood-ként a szegények zsebéből emeli ki a filléreket, hogy hadurak számláira csoportosítsa. 
Talán ismerik a viccet: az új vendéget megvágja a borbély, zavartan próbálja kiengesztelni.

– Khmmm… Elnézést, uram. Járt már nálunk? – Nem. A lábamat a háborúban vesztettem el.

A társadalmi diskurzus foszlányokra szakadozott, a közélet abszurd panelek foglya. Az ország megosztott, középen poros barikád emelkedik: két oldalát a megszokás „jobboldalnak” és „baloldalnak” címkézi (sajátos gyakorlat olyan tájon, ahol a kormánypárt nyilvánvalóan bolsevik gyakorlatot folytat jól fejlett személyi kultusszal, államosítási görcsökkel, a finánctőke állandó egzecíroztatásával. Na jó, a Munkásőrség nem hord fegyvert, csak menetel).

Míg a rendszer űzi a maga sajátos gyakorlatát, az értelmiség kitartóan címkéket ragasztgat egymásra. Pedig lényegében egyetlen kérdés vár eldöntésre: kézi vezérléses üzemmód mellett egy (vagy több) ázsiai hatalom komornyikjává válunk (A), VAGY Európában folytatjuk, elfogadva annak társadalmi-politikai technikáit (B).

Sokak szerint a kérdésre értelmesen csak B válasz adható. Azonban vitatott, egy szétkartácsolt világban fölírható-e még egyáltalán értelmes képlet. Egyesek szerint kézzelfogható valóság mára nincs is, csak párhuzamos, sikeres és kevésbé sikeres narratívák.

Kézenfekvő volna e nézet híveinek ehelyütt azt tanácsolni, hazafelé menet forduljanak szembe a körúton az első hatos villamossal, hátha sikeresebbnek bizonyul a narratívájuk, de ne tegyük. Éljünk egyszerűen a föltevéssel, valóság létezik. Ebben az esetben marad hely a józan ész számára. Léteznek érvényes állítások, sőt talán erkölcs is van; de akkor lennie kell erkölcstelenségnek is. Az érvényes állításokkal szemben érvénytelen is van, az ilyesmit tradícionálisan hazugságnak nevezik, és némelykor akkora, hogy kis híján rárogy a szónokra a plafon.

A roskadozó mennyezet e tél végén jelek szerint a fiatalabb nemzedéknek is szemet szúrt. Márpedig ha egy országban a fiatalok lejönnek a játékkonzolokról, többnyire elkezdődik egy új történet; elkezdődik a jövő, amely, mint rendszerint, lehet sikeres és sikertelen.

Itt azonban szeretnék visszakanyarodni az alapkérdéshez. A józan ész azt várná, aki fent B választ adott, az a polgári halmaz attól kezdve egyfajta közösséget alkot. 
Azonban kérdés, lehetséges-e még Magyarországon ún. „oldalakon” átívelő közösség, ésszerű együttműködés a barikád két oldalán szervült társas magány helyén. Egy ilyen közösség tagjai ugyanis nem intézhetik el vállrándítással, ha hajdani bálványuk egy repedező hordón követhetetlenül forog, azonban ennek fordítottja is igaz, és ha bárki, esetleg ízlésünktől távolabb eső módon, de érvényes kijelentéseket tesz, annak rokonszenvünkre mindig tudnia kell számítania.

E ponton pedig lehetetlen említés nélkül hagyni az ún. "független magyar értelmiség" és médiájának napjainkra gyémánt szilárdságúvá jegecesedett gyakorlatát. E kiművelt emberfők sokasága még a rendszerváltás pillanatában kiadta gebinbe a közélet formálását választott politikusainak, és azóta ingerülten figyeli e magukra hagyott figurák egyre szánalmasabb téblábolását. A bosszankodás frusztrációba, az idővel valódi agresszióba váltott. Tehetségek tömegét darálta le mára ez az ingerülten zakatoló rendszer. Jó ideje mentális panellé vált például egyes urak válogatás nélküli szidalmazása: divattá vált javíthatatlan balféknek, torzsalkodó rittereknek nevezni őket, csupán mert a szisztéma rendje szerint  rivalizálnak egymással. Trendi nagy hangon elmondani őket mindenféle lúzernek, impotens alaknak, miközben a másik oldalról vadul ekézzük őket hanyatló renoméjuk miatt. Közhellyé immár, hogy a politikusi szakma en bloc egyetlen trágyadomb, amiből - igaz, némi logikai bakugrással - egyenesen következik, hogy a svindlerek és mamelukok kormányának pillanatnyilag nincsen alternatívája.

A panel lassan megkötött. Ha azonban az ember a tényekre is vet egy pillantást, meglepetésre feltűnik, hogy a rövid távú adósságkezelést leszámítva 1990 óta minden korábbi kormányzat jobban teljesített gazdasági téren, mint a jelenlegi. Ha a lakosság közérzetét, vagy mondjuk egyes állami intézmények működőképességét tekintjük, a különbség még szembetűnőbb.

Ha pedig morális perspektívából nézünk körül, nincs rá jobb kifejezés, könnybe lábad a szemünk.

A helyzet persze minduntalan változik. Manapság például olyan idők járnak, amikor szinte lehetetlen konkrét napirenddel kilépni az utcára, mert gyülekező fiatalok akadályozzák a közlekedést mindenfelé, szellemes tábláikat látva egészen átmelegedik az ember lelke. A tömeget figyelve azonban egy idő után feltűnővé válik, milyen széttartó módon űzik egyébként szimpatikus tevékenységüket. Szónokaik darabosan artikulált érzelmeiken túl legföljebb a rendelkezésükre álló, szervült paneleket ismételgetik, noha kétségkívül oly ártatlanul, az ember szíve belesajdul. 
Egyetlen dologban azonban közmegegyezés alakult ki: aktív vagy nyugalmazott „politikus” (még ha akát korábban okadatolhatóan éveket tett is hasonló ügyekre) megszégyenülés nélkül nem jelenhet meg az ilyen megmozdulásokon.

Félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri ember, amikor megkérdezték tőle, miért sárgarigó a sárgarigó. 
Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó?

Bocsánat, ha adomákkal fárasztom Önöket.

Mindenképpen kérdés viszont, nem aggályos-e egy szakma egészét megkérdőjelezni. Nem volna-e célszerűbb arra figyelni, ki mit mond, és nem arra, ki mondja. Főleg pedig, hogy róla mit mondanak. 
Lassan kifejezett intellektuális bátorságot igényel, megkísérelni tárgyilagosan számba venni az eltelt 25 évet; ki tévedett valóban, és ki az, akit inkább csak egy karaktergyilkos gépezet számolt föl; ki tette lóvá a nemzetet, és ki maradt véletlenül, ne addja Isten, esetleg, netántán feddhetetlen.

Címkéket egymásra ragasztani kétségtelenül könnyebb.
          Azonban ha egy társadalom mindig és mindenkiben csak gyanúsat lát, mialatt megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nyilvánvalóan se múltja nem lesz, se jövője. De nem is lehet, míg legjobbjai rendre bedőlnek saját zsigeri impulzusaiknak; kevés elégedetlennek lenni, ha helyette csak ködös ábrándokban reménykedik az ember. Az a nép, amelyik nem hisz saját magának, amelyik mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg; diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
          Demokráciákban a politikai rendszert ugyanis hivatásosok működtetik, ahogy a vonatok elé kapcsolt mozdonyokat sem úrvezetők kormányozzák. Azonban ezek a sajátos figurák nem boldogulnak az utasok tevékeny együttérzése nélkül. Ráadásul mi választottuk őket, egytől egyig, 25 éven keresztül. Tessék magunkba nézni.

Nincs más választás, fel kell kelni a betegágyból, kijönni a kórtermekből, elhagyni a temperált folyosókat. Különben marad a szokott vircsaft: a tanárok elégedetlenkednek, az orvosok külföldön néznek körül, a nyugdíjasok sportosan otthon fagyoskodnak. A trafikosok jó esetben taxizgatnak. Az eladók vasárnaponként keresztrejtvényt fejtenek a lukas radiátor mellett.

El kell hinni, hogy a táj, amely hátunk mögött elterül, előttünk is folytatódik, és a romlás napjaiban is arra emlékeztet: minket több dolog köt össze, mint ami elválaszt. A magyar munkát akar, amiből tisztességesen meg lehet élni, lehetőséget a családalapításra, és azt szeretné, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen elszegényedést. És hogy a bűnözőket fogják meg és ítéljék el - akár a politikusokat, ha törvényi segédlettel családi zsebre vágnak N milliárdot.

Bizonyára ismerik a történetet, két ember áll a folyó két partján. Az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?” Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!”

Köszönöm, hogy végigolvasták e dilettáns, a közélet kérdéseiben teljesen tájékozatlan elmélkedést.

Évadértékelő

Johnny N’Dvad, M’wabai miniszterelnöke szenvedélyes értékelő volt, aki sohasem tartóztatta magát a karakteres fogalmazástól. Ezen a fülledt februári reggelen R’wanzori legforgalmasabb aluljárójában ütötte föl tanyáját, hogy megossza véleményét népével.

A mikrofonállványt a non-stop újságos előtt helyezték el. A biztonságiak hamar megtisztították a terepet a sorban álló betűfalóktól. A világosítók bevilágosítottak, a hangosítók hangoltak (utóbbi némi nehézségbe ütközött, mert épp a hajléktalanok soros begyűjtése zajlott: az aluljáró csöndjét vad ordítozás, halálsikolyok és a rakoncátlan ellenszegülés más zajai verték föl).

A Z-típusú átvilágítását sikeresen abszováló sminkes szakavatottan levakolta a miniszterelnököt. Celluxszal megnyerő állásba rendezte az elbitangolt vonásokat.

Jupiterlámpák fénye árasztotta el a műveleti területet.

- Ma reggel közös korcsolyázáson vettem részt árvagyerekekkel – kezdte az interjút a kormányfő. Az izzadtságban fürdő slepp felhördült. - Elmondtam nekik, ez az év szüleik számára a csökkenő adók és növekvő bérek éve lesz. Nehezen összekuporgatott vagyonkájuk egyre többet ér. 2014-ben, úgy néz ki, sikerül végre levernünk a lakatot M’wabai kapujáról.

A mikrofonállvány bólintott, a személyzet is szakszerűen tapsolni kezdett. A lelkesedésben Jupiter-lámpák zuhantak a kövezetre. Távolabb egy oszlopnál Kalasnyikov koppant. 
Lövések dördültek. 
A magasból pirosfenekű bólogatómajom zuhant alá.

- A rezsicsökkentés körülbelül egy százalékkal mérsékli a családok össz-megélhetési költségét. A gazdag, magasabb rezsijű családokét természetesen nagyobb mértékben. Minden épeszű m’wabai polgár képes fölmérni ennek jelentőségét. Szerintem ez a korszerű közszellem, ez a modern közgondolkodás. Mindaz, amit ma m’wabai életösztönnek nevezünk.

A mikrofonállvány csuklani kezdett, mert eszébe jutott, nemrég azt olvasta, hogy soha ennyi ember nem nyomorgott M’wabaiban. Kétségbeesetten próbálta  törölni memóriájából a hibás adatot. Ráadásul a valuta értéke negyedik éve folyamatosan zsugorodik a többi afrikai valutához képest…

Az állvány óriási levegőt vett, erősen igyekezett benn tartani.

- Bárki láthatja, akinek nem pörsenés nőtt a szeme helyén, hogy országunk nemzetközi tekintélye helyreállt. Munkahelyek százezreit, bocsánat, millióit teremtettük meg. Polgárainknak kiszámítható jövőt, példás biztonságot kínálunk – tette hozzá a miniszterelnök.

Egy hajléktalannak valahogy sikerült kiszabadítania magát a biztonságiak szorításából, a kamerák elé ugrott.

- Személyesen törted ketté az életem, Johnny! 20 év után kiraktak a saját cégemből! Csak hogy az ángyod golyvás húgának helyet csináljanak! – kiáltotta a fékevesztett alak. Rózsaszín nyelve felindultan csapkodott sötét arca közepén. 

– Egy százharminc kilós, vízfejű bakfisnak! 

Kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni a közbegyűjtők szorításából, dulakodás közben töltőtoll zuhant a földre. 

Aranynak tűnt, végén hatalmas rubinnal.

- Most mit bámultok?! – ordította a torzonborz otthontalan. – Az aranydiplomámhoz adták! Ha kell, éhen halok, de ezt nem adom el!!

- A kereszténynemzeti értékek elmélyítéséhez óhatatlan szükség volt az elmúlt négy év kitartó munkájára  – folytatta Johnny N’dvad. - Mi, tősgyökeres m’wabaiak hiszünk abban, hogy a jövőben még erősebbek és sikeresebbek leszünk. Úgy látom, lassan sikerült megfordítani a lelkekben már a feladás felé araszoló érzéseket.

A mikrofonállvány a szája szélébe harapott. Képtelen volt kitaszítani agya egy hátsó rekeszéből egy felmérés eredményét, miszerint mára M’wabai a legdepressziósabb ország Afrikában, közhangulat szempontjából a szaharai kísértetvárosok is megelőzik.

- Elfelejtetted fikázni az Uniót, Johnny – súgta egy csíkos hajú kommunikációs tanácsadó hátulról.

Csimbókos hajú öregasszony állt a közelben. Meghallhatta a tanácsot, mert ahogy a kijárat felé toloncolták, hátrakiáltott.

- Ti még a rabszállítót is uniós pénzből lízingelitek, kóficok!

Fehéren villant a haja, szeme villámokat szórt. Betuszkolták egy nyúlketrecszerűségbe.

- Pontosítok: az uniós pénz cirka 80 százalékából – mosolyodott el Johnny N’dvad. – 20 százalékot visszatartunk, személyes költségekre.
Arcára kisfiús derű ült ki. Az egyik rosszul aládúcolt vonásból vakolatdarab vált le.

Odafent hatalmas erővel megzendült az ég.
- Mennünk kell – mordult a miniszterelnök idegesen. Megnyalta a szája szélét. Torkig volt már ezekkel a minden délután menetrendszerűen jelentkező, özönvízszerű felhőszakadásokkal. 
Hóna alá  csapta a mikrofonállványt. 
Autogramvadász tanti állította meg. A miniszterelnök tolláért nyúlt, sietősen aláfirkantotta a nevét. 
Színarany íróeszköz csillant az államférfiúi kézben, zománcdíszítéssel: a vége egyetlen hatalmas, tiszta, vérvörös rubin volt.

A födémen vadul dobolt az eső. A víz patakokban szakadt a kijárók lépcsőin lefelé. Johnny fürgén lesöpörte magáról a csápoló karokat, sebes ügetésbe váltott. 
A lámpák kialudtak, az aluljáró félhomályba borult.

Csak egy kis klottgatyás klapec vette észre, hogy a testőrök gyűrűjében tovasiető kormányfő valójában mintha meztelen lenne: pocakja remegett, púderezett tokája hevesen hullámzott, deres himbi-limbije csüggedten fityegett. Pucér talpak csattogtak a kőlapokon.

- Toljad már a mikrofon-sérós valagadat be a tyúkszaros helikopterbe, de gyorsan! – ordította fentről egy türelmetlen hang. 

Szakadt a víz, mint a pokol tornácán. Az égen tébolyult, lila felhők száguldoztak.

A téren csak néhány elvakult Krishna-hívő maradt, vakító villámcsapások fényében maracuja-pecsenyét osztottak a végtelen sorokban kígyózó polgároknak. A bevett Krishna-vircsaft zajlott, a kis, klottgatyás klapecra nem figyelt senki. 
Az kis ideig toporgott, végül vállat vont, és zsebre dugott kézzel odébb állt.