Nagytiszteletű és méltószágosz Cong Jiang Elvtársz kezeibe, Beijing.
Fényesszégesz Külügyminisztérium!
Harmadik havában járunk, hogy Pártunk ész Kormányunk a helyi állapotok tanulmányozásza céljából e laposz kisz országba helyezett. Vitathatatlan, hogy ideje döntészt hoznunk, a Magyar Nemzeti Önrendelkezész Ész Adósszágcapda Elleni Harc (MÖNAH) jegyében érdemesz-e fölvászárolnunk Magyarország teljesz államadósszágát. Persze a lehető legjutányoszabb áron, amint azt Fellegi miniszter úr legutóbb proponálta.
A prudensz gazdálkodász azonban mindenkor megkívánja, hogy kellő körültekintésszel járjunk el. A glóbuszt legkészőbb az ökör évének harmadik visszatértéig (2046) kell uralmunk alá hajtanunk. Ninc ok kapkodászra. De, mint Hung Ling írta jelentősz költeményében, múlik az idő.
Fényesszégesz Államtitkárhelyettesz Elvtársz! Az alábbiakban összefoglalom vizsgálódászom eredményeit. Munkámat nyolc görnyedt hátú gazdaszági attaszénk támogatta.
Először azonban szubjektív kitérővel kezdem. Keblemet hetek óta feszíti egy érzés, mely a kötelesszég páncélját áttörve minduntalan kiáradni próbál. Augusztuszt írunk, az ég kék, ész az éjszaka oly szikrázó, a forgó cillagfüggönyeivel, hogy az ember vére egészen fölpezsdül. Utoljára a Gobi szivatagban, javító-nevelő munkám idején láttam haszonlót. Peijing magasz teraszairól manapszág, fájdalom, nehéz a cillagok mintázatában gyönyörködni. Itt azonban, e folyóparti városzkában végre rájuk találtam újra.
Orromat a lila akác és a tobzódó körtefák illata tölti be - ész nem az a peijingi, rohadt szmog!
Oppardon.
Egyszóval szinte otthon vagyok. Az ország szálfa termetű lakóival barátkozom. Szilajak ész temperamentumoszak; szerencére eléggé hiszékenyek. Gülü szemük mélyén minduntalan felcillan valami frusztrációval vegyesz kivánciszág, ami kiváltképp rokonszenvesszé teszi őket.
Szumma-szummárum, megnyerő társzaszág.
Leginkább az éleszlátászuk szembetűnő. Ninc Európában még egy ország, ahol ilyen mélyen átéreznék a fogyasztói szisztéma válszágát. Kellő nagyvonalúszággal kezelik azokat az idejétmúlt, liberálisz szallangokat. Úgy nyilatkoznak a szaját úniójukról, mint jóllakott macka a döglött légyről! Ugyanakkor energikuszak, vonzódnak a rendhez, ahogy elnézem: úgy helyezik ad acta ellenfeleiket a hivatalokban vagy a közélet színterein, hogy cak piszlog az ember.
Lenin elvtársz mondta annak idején Sztálinról: olyan, mint az egyszeri anyósz. Jobb nélküle.
A régióban minden ízében egyedülálló gazdaszági kormányzászt vezettek be. Promóció ész centralizáció minden vonalon. Ennek jegyében példamutató államoszítászi folyamat indult el (néhány területen némi tőzsdei szpekulációval színezve - ebből isz látni, hogy az olaj szikamlósz anyag).
Ész ha látná a vezetőiket! Cupa langaléta, világlátott fiatalember. Nyomulnak, mint kelt tészta a pék hagymázosz álmában. Lenin elvtársz mondta annak idején: „A belsző ellenszég kezelészéhez keményebb eszközökre van szükszégünk, mint pár fagyott fokhagymára.”
Ezek a fiatalok a zsigereikben érzik, mi a teendő ilyen időkben. Bűnbakokra van szükszég, fráziszokra ész mutatósz perekre. A korábban cellengő jogszolgáltatászt olyan olajozottan igazgatták a tenyerükhöz, mint buta agyagot az egyszeri keramikusz. Lao Ce írta egy helyütt: annál elevenebben haladak a falevelek, minél nagyobb erővel szodorja őket az ár.
Matematikailag Európa legsztabilabb kormánya. Ész ezek a nyurga fiatalemberek élnek isz ezzel a matematikával.
Találékonyabban cavarozzák ki helyéről az alkotmányosz fékeket, mint Sztahanov elvtársz anno a Pirosz Október Autógyárban. A műszerfal ész a pedálok után már a visszapillantó tükröknél tartanak.
Aztán tövig a gázt!
Igaz, tapintatosszág terén van még némi ciszolnivalójuk. Nehéz éjszakáimon magam elé képzelem, amint a Twitteren az egyik fő-fő langalétától ilyen bejegyzészeket olvasz a világ: „Ki a bráner az a méltószágosz Cong Jiang Elvtársz?” A gondolattól isz összerándult a gyomrom, mint keletlen lepény ceresznyevirágzászkor.
Jól jellemzi a kormány mentálisz rugalmasszágát, hogy ökonómiai vonalon a rafinált hangoszkodász ellenére leginkább Miszisz Thatcher és Miszter Reagen példáját követik. Ez év elejétől markánsz, jórészt az elit számára előnyösz adócökkentészi akcióprogramot indítottak el, vagyisz a MÖNAH jegyében az adójövedelmeket a szegény elemektől a rászoruló gazdagabbak felé szivattyúzzák át.
Gazdaszági attaszéim szerint abban bíznak, hogy a felsző középosztály gyarapodásza idővel leszivárog az alszóbb néptömegek köreibe.Itt azonban a pénzügyeszek némi voluntariszta elemet fedeztek föl a MÖNAH egyébként ígéretesz gyakorlatában. Kedvenc gazdaszági attaszém (gyomorbajosz küllemű, karikász szemű, szárga alak; nem coda, két éve válik) azt állítja, hogy a kurzusz szajnálatoszan elfeledkezik a tényről, miszerint Magyarország nem Anglia. Hiányoznak a középrétegek. A felsző kaszt hagyományoszan külföldről fogyaszt, valamint dráguló hiteleit törleszti - egyszóval bizonytalan, kinek a fogyasztászbővülésze miféle talaj milyen mélyrétegeibe fog leszivárogni.
Ezen túl szajnosz a múlté a Thatcher ész Reagan idejét jellemző, proszperáló gazdaszági környezet isz. A világgazdaszág páratlan pénzbőszégének lőttek. Vigasz azonban, hogy a korábbi konzumálók népköztárszaszágunk ész az arab világ lépett.Szumma-szummárum, az egész teória attaszéim szerint egy nagy makrogazdaszági marhaszág.
Szerencére az átható tekintetű gazdaszági miniszter az agitprop szajtóval együtt már látja a kilábalász jeleit.
Az edukálatlan aljanép mégisz zúgolódik. Nem érzi, hogy a rakétaszerű proszperitász áramában fickándozna. Ehelyütt utalok tanítónk, Teng-Hsziao-Ping tételére aki szerint forradalmi időkben három fő eszköz áll rendelkezészünkre, hogy citítszuk a lúzerek morgolódászát: A: hazai nyerszanyagokra ész természeti kincekre alapozva átütő gazdaszági növekedészt kell generálnunk B: magaszra cavarjuk a nacionalizmusz lángját (külsző, ész ha lehet, belsző bűnbakokat nevezünk meg) vagy C: egy nagy birodalom vazalluszaként finanszírozzuk működészünket.
E kisz ország vezetői szemmel láthatólag a B ész C verzió mellett kötelezték el magukat. E tény viszont a kiszámíthatatlanszág némi elemét viszi a rendszerbe.
Az emberek ugyanisz köztudottan gyarlók. Pu Szung-ling írta a Kormányzász Művészetében, hogy szilárd rendvédelem nélkül lehetetlen egyben tartani a kócerájt. Szajnálatosz módon a helyi fegyveresz erők tapinthatóan demoralizálódtak, szociológiai értelemben ugyanisz jórészük az adó- és áremelkedészekkel leginkább szújtott, alszó néposztály tagja. Lojalitászuk halványodik. Gyomorbeteg küllemű attaszém szerint egy rossz pillanatukban akár meg isz puccolhatják az egész bagázst, ahogy az a régi időkben például Hondurasban volt szokász.
Itt moszt még tárgyalnom kellene a devizaárfolyamok kérdészét, a globálisz recesszió újra fölénk magaszodó árnyékát, az induló kilakoltatászok szerteágazó problematikáját, de nem teszem. A magam részéről mindig isz igyekeztem elhatárolni magam a terméketlen pesszimizmusz összesz calóka szirénhangjától.
Egyszóval ingadozom, mint az álmosz vájár a 78-asz trolibuszon.
Cak annyi bizonyosz, hogy a várható fejlemények mindenképpen javítják a tárgyalászi pozícióinkat. A helyesz magatartász tehát pillanatnyilag a várakozász. A ragyogó fekvészű kisz cég, a MALÉV megvételének ügyében isz még türelmet javaszolnék. Amint Konfuciusz mondta, a jó horgász akkor veti vízbe a horgát, amikor a cuka már kövérre hízott.
Attaszéim isz egyre nyugtatgatnak. Ma már egyértelmű, a gazdaszág áll, a belsző kereslet tántorog, a közszféra inog. Az államrezon egyenszúlya billeg. A magánnyugdijvagyon elorzászával nyert összegek kétesz tőzsdei szpekulációkra folytak el (MOL, MVM), a nagy pénznyelő rendszerek – közlekedész, egészszégügy, oktatász – ésszerűszítésze akadozik.
Ősszel várhatóan kiigazítász következik, amit ez a tehetszégesz capat a haza átsztruktúrálászának nevez el majd. Az egész fölborulni készülő világról itt ész moszt pedig ne isz esszék szó. Hogy konkrétan mi lesz, azt cak a nagy MÖNAH tudja.
Egyetlen tényező szól a kormány mellett, igaz, lényegesz elem. A dolgok közepibe vág, mint az egyszeri hentesz. A magyar lélek szajátosszágairól, konkrétan az együttműködészre való képtelenszég szilárd hagyományáról van szó.
Cak illusztrációként utalnék a helyi választászi törvény módoszításza körül újra ész újra föllángoló vitára, annak kapcán, hogy a rezsim a rendszert a torzsalkodászra szocializálódott állampolgárok hebehurgya ikszelgetésze helyett sztabil alapokra kívánja helyezni. Az ügy a magyar mentalitász igazi lakmuszpapírja.
Ész egyelőre a vita menete mindenben a kormányerőket igazolja.
Józan paraszti ész alapján e kisz országban ma egyetlen választóvonal létezik, a demokratikusz szisztéma lebontói ész a parlamentárisz rendszer maradék hívei között. E tény feliszmerészének azonban a leghalványabb jele szem mutatkozik. Az intellektuálisz szekértáborok mozdulatlanok. Az országban évek óta képtelenek definiálni a legegyszerűbb kifejezészeket. Vagy, hogy mászt említszek, elfogadható diszkurzuszt kezdeni a határokon belül rekedt hétszázezer kitaszított romáról (akikhez viszonyítva a mi hárommillió rakoncátlan tibetink kérdészköre szállongó tollpihe cupán).
E probléma-halmaz a felekből évek óta legföljebb artikulálatlan, reflexszerű kiáltászokat cal ki. Magánéleti válszágában vergődő attaszém szerint a helyi kultúrálisz elit hermetikuszan bezárkózott, törzsi szinten megosztott, avítt indulatoktól gerjesztett, múlt századi fantomokkal küzd, ily módon a pillanatnyi politikai vezetész hibátlan ellenpontját képezi. Mindez tendenciájában egy egészszégesz egypártrendszer kialakulászának ad kiváló eszélyt.
Liao-caj, mint emlékszünk, halhatatlan költeményben leírja, hogy amikor a készőbbi Cászár, Qin Si a Hunai hegység jeges barlangjába tévedt, hét év után már cak nyögészekben és szóhajtásokban volt képesz kommunikálni. Ész ekkor a Ri-caj patak vizébe tekintve hirtelen feliszmerte szaját uralkodói képmászát.
Vagyisz a Tao szerint szoha, szemmi szem abszolúte visszafordíthatatlan.
Az új választászi törvénytervezet kapcán született például egy ellenzéki javaszlat, mely a vokszolász bojkottjára szólított fel. Az indítvány engem leginkább Vang Cuan kortársz regényére emlékeztet, melyben a nyugalmazott kung-fu oktató, Liu Ba szülővárosza főterének felújítászával való elégedetlenszégében végleg lecatolta művégtagjait.
„Ha a nagy Mao elnök műveit tanulmányozzuk” – írta Lin Piao, még mielőtt Mao Ce Tung eltette volna láb alól (minthogy ő meg Maót igyekezett eltenni láb alól) –, „mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, tulajdonképpen mi az a kérdész, melyre a választ várjuk. Ezután össze kell kötnünk a tanulmányozászt az alkalmazásszal. Először tehát tanulmányoznunk kell, mi az, amire a megoldászt keresszük, ész cak utána fordítva. Ezen az úton érhetjük el a legjobb eredményeket. Ha nem így celekszünk, leéghetünk, mint a tűzoltó réklije.”
Ezzel zárom szoraimat. Maradok tisztelettel, bizalommal Birodalmunk vezetőinek kvalitászai iránt, valamint az Ökör évének eljövetelében változatlanul reménykedve
Pártunk ész Kormányunk picinyke szolgája
Huj Huj Haj, nagykövet.
Kelt Budán, 2011 augusztus 11-én.
Warga Marcell, olajmérnök
Fényesszégesz Külügyminisztérium!
Harmadik havában járunk, hogy Pártunk ész Kormányunk a helyi állapotok tanulmányozásza céljából e laposz kisz országba helyezett. Vitathatatlan, hogy ideje döntészt hoznunk, a Magyar Nemzeti Önrendelkezész Ész Adósszágcapda Elleni Harc (MÖNAH) jegyében érdemesz-e fölvászárolnunk Magyarország teljesz államadósszágát. Persze a lehető legjutányoszabb áron, amint azt Fellegi miniszter úr legutóbb proponálta.
A prudensz gazdálkodász azonban mindenkor megkívánja, hogy kellő körültekintésszel járjunk el. A glóbuszt legkészőbb az ökör évének harmadik visszatértéig (2046) kell uralmunk alá hajtanunk. Ninc ok kapkodászra. De, mint Hung Ling írta jelentősz költeményében, múlik az idő.
Fényesszégesz Államtitkárhelyettesz Elvtársz! Az alábbiakban összefoglalom vizsgálódászom eredményeit. Munkámat nyolc görnyedt hátú gazdaszági attaszénk támogatta.
Először azonban szubjektív kitérővel kezdem. Keblemet hetek óta feszíti egy érzés, mely a kötelesszég páncélját áttörve minduntalan kiáradni próbál. Augusztuszt írunk, az ég kék, ész az éjszaka oly szikrázó, a forgó cillagfüggönyeivel, hogy az ember vére egészen fölpezsdül. Utoljára a Gobi szivatagban, javító-nevelő munkám idején láttam haszonlót. Peijing magasz teraszairól manapszág, fájdalom, nehéz a cillagok mintázatában gyönyörködni. Itt azonban, e folyóparti városzkában végre rájuk találtam újra.
Orromat a lila akác és a tobzódó körtefák illata tölti be - ész nem az a peijingi, rohadt szmog!
Oppardon.
Egyszóval szinte otthon vagyok. Az ország szálfa termetű lakóival barátkozom. Szilajak ész temperamentumoszak; szerencére eléggé hiszékenyek. Gülü szemük mélyén minduntalan felcillan valami frusztrációval vegyesz kivánciszág, ami kiváltképp rokonszenvesszé teszi őket.
Szumma-szummárum, megnyerő társzaszág.
Leginkább az éleszlátászuk szembetűnő. Ninc Európában még egy ország, ahol ilyen mélyen átéreznék a fogyasztói szisztéma válszágát. Kellő nagyvonalúszággal kezelik azokat az idejétmúlt, liberálisz szallangokat. Úgy nyilatkoznak a szaját úniójukról, mint jóllakott macka a döglött légyről! Ugyanakkor energikuszak, vonzódnak a rendhez, ahogy elnézem: úgy helyezik ad acta ellenfeleiket a hivatalokban vagy a közélet színterein, hogy cak piszlog az ember.
Lenin elvtársz mondta annak idején Sztálinról: olyan, mint az egyszeri anyósz. Jobb nélküle.
A régióban minden ízében egyedülálló gazdaszági kormányzászt vezettek be. Promóció ész centralizáció minden vonalon. Ennek jegyében példamutató államoszítászi folyamat indult el (néhány területen némi tőzsdei szpekulációval színezve - ebből isz látni, hogy az olaj szikamlósz anyag).
Ész ha látná a vezetőiket! Cupa langaléta, világlátott fiatalember. Nyomulnak, mint kelt tészta a pék hagymázosz álmában. Lenin elvtársz mondta annak idején: „A belsző ellenszég kezelészéhez keményebb eszközökre van szükszégünk, mint pár fagyott fokhagymára.”
Ezek a fiatalok a zsigereikben érzik, mi a teendő ilyen időkben. Bűnbakokra van szükszég, fráziszokra ész mutatósz perekre. A korábban cellengő jogszolgáltatászt olyan olajozottan igazgatták a tenyerükhöz, mint buta agyagot az egyszeri keramikusz. Lao Ce írta egy helyütt: annál elevenebben haladak a falevelek, minél nagyobb erővel szodorja őket az ár.
Matematikailag Európa legsztabilabb kormánya. Ész ezek a nyurga fiatalemberek élnek isz ezzel a matematikával.
Találékonyabban cavarozzák ki helyéről az alkotmányosz fékeket, mint Sztahanov elvtársz anno a Pirosz Október Autógyárban. A műszerfal ész a pedálok után már a visszapillantó tükröknél tartanak.
Aztán tövig a gázt!
Igaz, tapintatosszág terén van még némi ciszolnivalójuk. Nehéz éjszakáimon magam elé képzelem, amint a Twitteren az egyik fő-fő langalétától ilyen bejegyzészeket olvasz a világ: „Ki a bráner az a méltószágosz Cong Jiang Elvtársz?” A gondolattól isz összerándult a gyomrom, mint keletlen lepény ceresznyevirágzászkor.
Jól jellemzi a kormány mentálisz rugalmasszágát, hogy ökonómiai vonalon a rafinált hangoszkodász ellenére leginkább Miszisz Thatcher és Miszter Reagen példáját követik. Ez év elejétől markánsz, jórészt az elit számára előnyösz adócökkentészi akcióprogramot indítottak el, vagyisz a MÖNAH jegyében az adójövedelmeket a szegény elemektől a rászoruló gazdagabbak felé szivattyúzzák át.
Gazdaszági attaszéim szerint abban bíznak, hogy a felsző középosztály gyarapodásza idővel leszivárog az alszóbb néptömegek köreibe.Itt azonban a pénzügyeszek némi voluntariszta elemet fedeztek föl a MÖNAH egyébként ígéretesz gyakorlatában. Kedvenc gazdaszági attaszém (gyomorbajosz küllemű, karikász szemű, szárga alak; nem coda, két éve válik) azt állítja, hogy a kurzusz szajnálatoszan elfeledkezik a tényről, miszerint Magyarország nem Anglia. Hiányoznak a középrétegek. A felsző kaszt hagyományoszan külföldről fogyaszt, valamint dráguló hiteleit törleszti - egyszóval bizonytalan, kinek a fogyasztászbővülésze miféle talaj milyen mélyrétegeibe fog leszivárogni.
Ezen túl szajnosz a múlté a Thatcher ész Reagan idejét jellemző, proszperáló gazdaszági környezet isz. A világgazdaszág páratlan pénzbőszégének lőttek. Vigasz azonban, hogy a korábbi konzumálók népköztárszaszágunk ész az arab világ lépett.Szumma-szummárum, az egész teória attaszéim szerint egy nagy makrogazdaszági marhaszág.
Szerencére az átható tekintetű gazdaszági miniszter az agitprop szajtóval együtt már látja a kilábalász jeleit.
Az edukálatlan aljanép mégisz zúgolódik. Nem érzi, hogy a rakétaszerű proszperitász áramában fickándozna. Ehelyütt utalok tanítónk, Teng-Hsziao-Ping tételére aki szerint forradalmi időkben három fő eszköz áll rendelkezészünkre, hogy citítszuk a lúzerek morgolódászát: A: hazai nyerszanyagokra ész természeti kincekre alapozva átütő gazdaszági növekedészt kell generálnunk B: magaszra cavarjuk a nacionalizmusz lángját (külsző, ész ha lehet, belsző bűnbakokat nevezünk meg) vagy C: egy nagy birodalom vazalluszaként finanszírozzuk működészünket.
E kisz ország vezetői szemmel láthatólag a B ész C verzió mellett kötelezték el magukat. E tény viszont a kiszámíthatatlanszág némi elemét viszi a rendszerbe.
Az emberek ugyanisz köztudottan gyarlók. Pu Szung-ling írta a Kormányzász Művészetében, hogy szilárd rendvédelem nélkül lehetetlen egyben tartani a kócerájt. Szajnálatosz módon a helyi fegyveresz erők tapinthatóan demoralizálódtak, szociológiai értelemben ugyanisz jórészük az adó- és áremelkedészekkel leginkább szújtott, alszó néposztály tagja. Lojalitászuk halványodik. Gyomorbeteg küllemű attaszém szerint egy rossz pillanatukban akár meg isz puccolhatják az egész bagázst, ahogy az a régi időkben például Hondurasban volt szokász.
Itt moszt még tárgyalnom kellene a devizaárfolyamok kérdészét, a globálisz recesszió újra fölénk magaszodó árnyékát, az induló kilakoltatászok szerteágazó problematikáját, de nem teszem. A magam részéről mindig isz igyekeztem elhatárolni magam a terméketlen pesszimizmusz összesz calóka szirénhangjától.
Egyszóval ingadozom, mint az álmosz vájár a 78-asz trolibuszon.
Cak annyi bizonyosz, hogy a várható fejlemények mindenképpen javítják a tárgyalászi pozícióinkat. A helyesz magatartász tehát pillanatnyilag a várakozász. A ragyogó fekvészű kisz cég, a MALÉV megvételének ügyében isz még türelmet javaszolnék. Amint Konfuciusz mondta, a jó horgász akkor veti vízbe a horgát, amikor a cuka már kövérre hízott.
Attaszéim isz egyre nyugtatgatnak. Ma már egyértelmű, a gazdaszág áll, a belsző kereslet tántorog, a közszféra inog. Az államrezon egyenszúlya billeg. A magánnyugdijvagyon elorzászával nyert összegek kétesz tőzsdei szpekulációkra folytak el (MOL, MVM), a nagy pénznyelő rendszerek – közlekedész, egészszégügy, oktatász – ésszerűszítésze akadozik.
Ősszel várhatóan kiigazítász következik, amit ez a tehetszégesz capat a haza átsztruktúrálászának nevez el majd. Az egész fölborulni készülő világról itt ész moszt pedig ne isz esszék szó. Hogy konkrétan mi lesz, azt cak a nagy MÖNAH tudja.
Egyetlen tényező szól a kormány mellett, igaz, lényegesz elem. A dolgok közepibe vág, mint az egyszeri hentesz. A magyar lélek szajátosszágairól, konkrétan az együttműködészre való képtelenszég szilárd hagyományáról van szó.
Cak illusztrációként utalnék a helyi választászi törvény módoszításza körül újra ész újra föllángoló vitára, annak kapcán, hogy a rezsim a rendszert a torzsalkodászra szocializálódott állampolgárok hebehurgya ikszelgetésze helyett sztabil alapokra kívánja helyezni. Az ügy a magyar mentalitász igazi lakmuszpapírja.
Ész egyelőre a vita menete mindenben a kormányerőket igazolja.
Józan paraszti ész alapján e kisz országban ma egyetlen választóvonal létezik, a demokratikusz szisztéma lebontói ész a parlamentárisz rendszer maradék hívei között. E tény feliszmerészének azonban a leghalványabb jele szem mutatkozik. Az intellektuálisz szekértáborok mozdulatlanok. Az országban évek óta képtelenek definiálni a legegyszerűbb kifejezészeket. Vagy, hogy mászt említszek, elfogadható diszkurzuszt kezdeni a határokon belül rekedt hétszázezer kitaszított romáról (akikhez viszonyítva a mi hárommillió rakoncátlan tibetink kérdészköre szállongó tollpihe cupán).
E probléma-halmaz a felekből évek óta legföljebb artikulálatlan, reflexszerű kiáltászokat cal ki. Magánéleti válszágában vergődő attaszém szerint a helyi kultúrálisz elit hermetikuszan bezárkózott, törzsi szinten megosztott, avítt indulatoktól gerjesztett, múlt századi fantomokkal küzd, ily módon a pillanatnyi politikai vezetész hibátlan ellenpontját képezi. Mindez tendenciájában egy egészszégesz egypártrendszer kialakulászának ad kiváló eszélyt.
Liao-caj, mint emlékszünk, halhatatlan költeményben leírja, hogy amikor a készőbbi Cászár, Qin Si a Hunai hegység jeges barlangjába tévedt, hét év után már cak nyögészekben és szóhajtásokban volt képesz kommunikálni. Ész ekkor a Ri-caj patak vizébe tekintve hirtelen feliszmerte szaját uralkodói képmászát.
Vagyisz a Tao szerint szoha, szemmi szem abszolúte visszafordíthatatlan.
Az új választászi törvénytervezet kapcán született például egy ellenzéki javaszlat, mely a vokszolász bojkottjára szólított fel. Az indítvány engem leginkább Vang Cuan kortársz regényére emlékeztet, melyben a nyugalmazott kung-fu oktató, Liu Ba szülővárosza főterének felújítászával való elégedetlenszégében végleg lecatolta művégtagjait.
„Ha a nagy Mao elnök műveit tanulmányozzuk” – írta Lin Piao, még mielőtt Mao Ce Tung eltette volna láb alól (minthogy ő meg Maót igyekezett eltenni láb alól) –, „mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, tulajdonképpen mi az a kérdész, melyre a választ várjuk. Ezután össze kell kötnünk a tanulmányozászt az alkalmazásszal. Először tehát tanulmányoznunk kell, mi az, amire a megoldászt keresszük, ész cak utána fordítva. Ezen az úton érhetjük el a legjobb eredményeket. Ha nem így celekszünk, leéghetünk, mint a tűzoltó réklije.”
Ezzel zárom szoraimat. Maradok tisztelettel, bizalommal Birodalmunk vezetőinek kvalitászai iránt, valamint az Ökör évének eljövetelében változatlanul reménykedve
Pártunk ész Kormányunk picinyke szolgája
Huj Huj Haj, nagykövet.
Kelt Budán, 2011 augusztus 11-én.
Warga Marcell, olajmérnök
