Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet (nem számítva egy Baccarat tálkában némi svédgombát). A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak a vén rotangpálmák tetejét súrolva. Olyan színük volt, mint az öreg pávián fenekének. (Innen is sejthető, Afrikában járunk.)
A miniszterelnök idegesen turkált a papírtömegben.
- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten találtam hozzá egy csókát is, már nem tudta megszámolni, hány cége van egy panel garzonban.
- Na ja. Nekem is csak két kézzel sierül - tódított Crosse'd Eye, a legendásan agyafúrt bankelnök.
- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui, és hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.
- Ez az enyém!
- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel Crosse'd, aki anyagi ügyekben nem ismert tréfát.
Hirtelen a zsebére csapott.
- Nem viszed onnan a kezed!!
A miniszterelnök szégyellős mosollyal húzódott vissza. Hosszú ujjai voltak, akár egy hegedűművésznek.
- Nem bírok a véremmel.
Röhögtek.
– Na, akkor ez a vasút az enyém.
- Igen, de én meg kérem a főtér díszburkolatát!
- Nem, tiéd a stadion. Ott van, sifrírozva!
Végtelen sorban következtek a tételek. A csillár fénylő rombuszokat vetített a falra, egy váratlan szélrohamtól megcsörrentek az ablaktáblák. Víz csapott az üvegre: mintha Isten lucskos szivaccsal törölgetne odakint.
Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, elgondolkodva támasztotta tenyerébe állát. Kibámult az ablakon.
- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha esetleg egyszer nem leszünk itt…
- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van erre, mint a barlangi mohának. Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam, szakadt stólában árult virágot az aluljáróban.
Csenevész sajtómunkás lépett be, megköszörülte a torkát.
A miniszterelnök föltekintett.
- Igaza van, interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy identitását vesztett, forrongó világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált ellenfeleinknél. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét: az adók csökkennek, a fizetések nőnek. A kórházi hullák száma is szépen gyarapodik.
Johnny a sajtómunkás arcát figyelte, de annak vonása sem rezzent.
- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni. Ennek a magatartásnak újabban eljött a nemzetközi lehetősége.
Média-lakáj szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját övvel fogta össze, a feltűnő, aranyozott csat megvillant az égők fényében.
Katonák rohantak utána, kituszkolták.
- Hol is tartottam? Ja. Egy identitás és képzelőerő nélküli elit mániákusan monolit politikai rendszere alakult ki. Pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki! Hogy én nem engedem, hogy ellopják tőlünk a pénzt! Ha cikk lesz, kurziválja.
Nyerítettek. A bankelnök kis konyakot töltött. Csillogó késekhez hasonlatos villámok szabdalták az eget.
- Bennem mégis maradt kevés aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Talán azért nyilatkozom annyit hülyeséget.
Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.
- Szamárság. Mit gondolsz, minek a reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.
Vihogtak.
A miniszterelnök szórakozottan bámulta harcostársait. Övcsattal kezdett játszani az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda: bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése