Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet. A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak rotangpálmák tetejét súrolva (innen sejthető, Afrikában járunk).
Olyan színük volt, mint az öreg pávián fenekének.
A miniszterelnök idegesen turkált a papírtömegben.
- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten meg találtam egy csókát is, nem tudta megszámolni, hány cége van egy panel garzonban. Na!? Én is csak két kézzel.
- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.
- Ez az enyém!
- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel a bankelnök, aki anyagi ügyekben a legkevésbé sem ismert tréfát.
Hirtelen a zsebére csapott.
- Nem viszed onnan a kezed!!
A miniszterelnök szégyellős mosollyal húzódott vissza. Hosszú ujjai voltak, mint egy hegedűművésznek.
- Nem bírok a véremmel.
Röhögtek.
– Na, akkor az új vasút az enyém.
- Igen, de én meg kérem a nagytér díszburkolatát!
- Nem, tiéd a stadion. Ott van, sifrírozva!
Végtelen sorban következtek a tételek. A csillár fénylő rombuszokat vetített a falra.
Egy váratlan szélrohamtól megcsörrentek az ablaktáblák, víz csapott az üvegre. Mintha Isten lucskos szivaccsal törölgetne odakint.
Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, tenyerébe támasztotta állát. Elgondolkodva bámult ki az ablakon.
- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha mondjuk egyszer nem leszünk itt…
- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van errefelé, mint a barlangi mohának… Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam! Stólában árult virágot az aluljáróban.
Cingár sajtómunkás lépett be, megköszörülte a torkát.
- Igaza van, interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy forrongó világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét, az adók csökkennek, a fizetések nőnek. A kórházi hullák száma is szépen emelkedik.
Johnny a sajtómunkás arcát figyelte. Annak vonása sem rezzent.
- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni, és ennek a magatartásnak eljött végre a nemzetközi lehetősége.
Sajtós szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját övvel fogta össze. A feltűnő, aranyozott csat megvillant az égők fényében.
Katonák rohantak utána, riadtan kituszkolták.
- Hol tartottam? Ja. Egy identitás nélküli elit politikai rendszere alakult ki, pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki. Hogy én nem engedem, hogy ellopják a pénzt! A cikkben kurziválja.
Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött.
Villámok szabdalták az eget.
- Bennem mégis támadt kevés aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Biztos azért nyilatkozom annyit.
Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.
- Hülyeség. Mit gondolsz, minek annyi reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.
Vihogtak.
A miniszterelnök övcsattal kezdett játszadozni az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda. Bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése