Élt
egyszer egy szegény ember és a felesége. Igazából nem voltak szegények, csak mindig
többet akartak.
Egy
este az asszony tervezett egy jó kis gázpacsót, de nem volt otthon andalúz hagyma.
Hogy a Jóisten tegye a pipogya urát ide meg oda!, gondolta mérgesen. Tele volt már
a cipője a nélkülözéssel.
Épp
hazaérkezett az ember.
-
Ha tudnád, anyjuk, mi történt! Vége a szegénységünknek.
-
Ugyan ne fitogtasson már! – förmedt rá az asszony.
-
Már hallgass ide. Ahogy jövök hazafelé, mit látok az út közepén? Benn rekedt a
sárba egy apró kis kocsi. A kocsi előtt két mókus, benn meg egy kis királynő
ült, aszongya nekem: „Jó ember, segítsd már ki ezt a tragacsot a sárból! Nem
bánod meg.”
„Már
hogyne segítenék!” – mondok, azzal megcsippentettem a kis verdát mókusostul, és
kikaptam a sárból.
Hálából
töviről hegyire kikérdezett, van-e feleségem, hogy gazdag vagyok-e, ilyesmi. Mondok,
én biz’ szegény vagyok, mint a templom egere.
„No, ha szegény vagy, mondd meg otthon, kívánjon
az asszony három dolgot, és az rögtön teljesülni fog.”
-
Ne tréfáljon már kend – prézsmitált egyre az asszony.
-
Csak próbáljuk meg. Kívánj valamit.
-
Ó, bárcsak egy nagy rőfös kolbász kerülne ide! De olyan, amit a druszád töltött.
Abban
a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy lábos, akkora rőfös kolbásszal,
hogy lelógott a szélén.
Álmélkodott
az ember.
-
Másodjára már valami okosabbat kívánjunk!
Rágyújtott
egy Hungáriára, hogy stimulálja az agyát. Hát amint benyúlt a tűzbe lángot venni,
olyan ügyetlenül tette, hogy leverte a lábost.
-
Ó, maga balfék! Változna inkább egy puszta teli bugyellárissá!
Ahogy
kimondta, dagadni kezdett az ember nyaktól lefelé, és egy degesz buksza lett
belőle.
Megörömködtek,
azon nyomban rendeltek a Costesból marinált malachúst, desszertnek meg napraforgófagylaltot.
Attól kezdve nem volt határa gyarapodásuknak. Bútort vettek, házat garázzsal, bele
merdzsót; szereztek a tárcában dagadó pénzből szántót és szőlőt, ásványvízpalackozót
és szállodaláncot. Elég volt bármit megkívánniuk, a bugyelláris azonnal kiadta
az árát.
Történt
egyszer, hogy az ember véletlenül egyszerre két Davidoffra gyújtott rá. A nikotintól
úgy megstimulálódott, hogy ráébredt, nem tudja, honnan ered az a töméntelen
pénz.
Megneszült,
mi lesz, ha a pénzforrás egyszer mégis csak igényt támaszt a jussára.
Istenkém,
mi legyen. Odakiáltotta az asszonyt, az olvasta a Lokált, és eszébe jutott, hogyan
tűntek el Al Capone mosodáinak tulajdonosai. Meg volt pár önállósodó
Putyin-stróman esete is.
Hamar
megkeseredett a mazsolás nugát a szájukban.
Volt
még egy kívánságuk, addig nem tudták eldönteni, mit kérjenek: volt már yachtjuk
Pireuszban, a gyerekek médiaportfólióval játszogattak a kisszobában.
-
Csak ezt a bugyellárist vegyük le a nyakam alól - nyögött az ember. Eszébe
jutott az utolsó jelenet a Sebhelyesarcúból, amikor Al Pacino a véres medencébe
zuhan.
De
az asszony csak tépegette, kapirgálta a bőrt.
-
Ezt itt jól körbe lehet vágni. Kicsit legfönnebb a nyaka alól lecsippentünk.
Az
ember húzódozott, perlekedni kezdtek: az forszírozta volna a dolgot, de az
asszony csak orrolt.
-
És a lyány zrt-je? A fiú erőművei??!
Végül
azonban bele kellett nyugodnia, hogy a bugyelláris váljon vissza szerelővé. Ahogy
kimondta a szót, rögtön lelappadt az ember dereka megint.
Bánatukban
a kolbászmaradékot befalatozták. Hamar megbékültek, és attól fogva szegénység
miatt többé nem civódtak. Dolgoztak, lett új kocsijuk, csinos Duster, a lányok újra a
fonóban daloltak.
Tán
még ma is élnek, ha meg nem haltak.
