„Szabadság ott van, ahol szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha e feltétel teljesül, minden más már ebből következik.” George Orwell
Tavasz van. Az égen felhők sodródnak változatos alakzatokban, az Andrássy út fái halványzölden hajladoznak. Az árnyékban még mindig sokan el-elvonulnak, támolyogva a választási sokktól. Furcsa mód a mamelukok sem dörzsölgetik diadalittasan a szemüket, az intézményeket holnap is működtetni kell.
A választásokat jórészt behúzta a rendszer, igaz, rengeteg helyi piszkoskodás és „szakszerűtlenség” mellett (jóindulatú verzió). A párt-agitprop tobzódik. Ugyanakkor,
ha a tényeket nézzük, csodálkozva tapasztaljuk, hogy a belföldi szavazók között a „kormányváltók” egyértelmű többséget alkottak. Ha az egyéni körzetekben... Stb.
E hetvenkedő, pocakos bagázs egyébként bármikor tollpiheként elfújható volna. A technikát cseh polgárok 30 éve bemutatták (nota bene, nagyságrendekkel fajsúlyosabb rezsim ellen). Ehhez azonban 80-100 ezer állhatatos emberre volna szükség, akik 2-3 hétig ténylegesen nem mozdulnak ki a város egy adott pontjáról. Közben persze akár jól is érezhetik magukat: dalolgatnának, beszélgetnek, virágot osztanak a rend őreinek… Az időjárás is ideális.
Igaz, olykor esik az eső.
A Vencel téri események mögött azonban anno hosszú évekig épített szellemi háttér
állt. Vonzó és okos személyek tömege, akik közmegegyezése még később is jó
ideig kitartott: egész jól megszervezték például egészségügyüket vagy az
oktatást. (Részünkről sajnos soha nem mutatkozott különösebb érdeklődés az
északi technikák iránt.)
Arra meg, hogy egy nem zsákutcás társadalom hogyan reagál a korrupció eszkalálódására, épp manapság Pozsony mutatott meglepően hatékony példát. A magyar média, valószínűleg a távolság miatt csak érintőlegesen foglalkozott a kérdéssel.
A mi valóságunk időközben iszonyúan bonyolulttá deformálódott. Főfoglalkozásként
címkéket ragasztunk egymásra, ami kiváló alkalmat ad a feszültség levezetésére (és/vagy
a civakodásra).
Másfelől azonban, ha megkapargatjuk, voltaképp két kérdésre kellene választ találni:
1/ „Parlamentáris szisztéma” alapján működjünk, vagy a jelenleg tapasztalható
abszurd, sokak számára mégis „erélyesnek” tűnő kézivezérléssel,
és
2/ Európához csatlakozzunk, vagy tovább szimatolunk mindenféle ázsiai rendszer
hátsója körül.
Nyilvánvaló, hogy aki e két kérdésre hasonló választ ad, már egyfajta sorsközösséget alkot.
Függetlenül attól, egyébként honnan jön, milyen az ízlése, milyen a ruházata: ugyanott él, és ugyanoda kíván tartani. Érzékeli, amint csúszunk a régióban lefelé: félő, tíz év múlva felvidéki és erdélyi véreink cipőjét pucoljuk majd.
Sorsközösséghez azonban néhány közös idea is szükségeltetik. Ilyen lehetne például, hogy Valóság nevű nagybátyánk még él, és nem csupán sikeres és kevésbé sikeres narratívák nyüzsögnek körülöttünk: ebben az esetben ugyanis lehetne közös múltunk, melyet megvitathatunk. Nem így csak téblábolnánk a mindenféle folyton utunkba emelkedő, különös tárgy között, mint az Alzheimeresek.
Érdemes lenne például megvitatni, a rendszerváltást hol csellóztuk el. Mert valamikor,
valami történt. Bizonyára nem is egyszer. A kérdés tagadása, s alternatívaként a rendszerbe történő, frusztrált beilleszkedés haszontalan. Jelek szerint mindenkinek eljön az ideje.
Minap terítettek csak ki például egy „ellenzéki”sajtóterméket (épp az volt soros; vicc).
Egy úgynevezett oligarcha birtokolta. A lap főszerkesztője sajnos még az érzelmes búcsúszámban sem kívánta elmesélni, milyen körülmények között adott el, saját személyűleg, egyetlen napsütötte délelőtt 14 bedöntött céget anno egy útlevélnek (a dolog azért érdekes, mert a cégek egy részét történetesen a mostani miniszterelnök és a házelnök alapította). 25 éve történt, jogilag rég
elévült az ügy. A közös múlt viszont közös ismereteket igényelne. Közéleti szereplőinkről permanens mód nincs valós tudásunk, csak pár szervült szlogen, melyeket reflexből ismételgetünk.
Szombat esténként meg csak bosszankodunk, hogy a következő nemzedék mint ügyetlenkedik: legföljebb darabosan artikulált érzelmeit képes kifejezni, vagy a mi diszfunkcionális
paneleinket ismételgeti. Egy részük mérgében ráadásul a fürdővízzel együtt az egész fürdőszobát igyekszik kiönteni, ami ugyancsak nem túl bölcs dolog.
Pedig olykor úgy tűnik, a fiatalok mintha hajlandóságot mutatnának lejönni a Facebookról, ami mindig ritka és értékes pillanat. Az ember egyrészt folyton bajba kerül, ha közlekedni kíván a városban, másfelől viszont üdítő látvány, hogy a gyerekek átmenetileg érdeklődni kezdenek saját jövőjük iránt.
Ilyenkor, elvileg visszatérő utcai megmozdulások zajlanak a városban, óhatatlanul az
ember eszébe jut egy népszerű pesti tévécsatorna. Teoretikusan igenlő válasszal rendelkezik mindkét fent tételezett kérdésre. Mellesleg hatalmas archívuma is van. Óhatatlanul felmerül a kérdés, a tévétörténet mennyire nézett adása lenne, egy autentikus összeállítás 2006 őszének - utcai - eseményeiről. Már ha bárki még egyáltalán emlékezik rájuk. És persze ha a csatornának van némi önreflexiója.
Na és ha marad az ügyhöz adásideje.
A kérdés ugyanaz: mint kezdjünk múltunkkal? Legjobb volna messzire hajítani, csak
minduntalan előbukkan, a legváratlanabb helyeken, mint egy PET-palack.
Vajon emlékszik még valaki, hogy pár évtizede még létezett párbeszéd magyar és magyar
között? Ki magyarázza meg, hogyan szenvedtünk végül teljes nyelvi/kommunikációs vereséget, s lépésről lépésre hogyan fogadtuk el a mai, blőd diskurzus előírásait? Gyerekeink pelenkában vagy általános iskolásként élték meg azt az időszakot.
Ki osztja meg velük a maga tudását?
Emlékszik még valaki, hogyan adta ki az ún. független magyar értelmiség nagyja gebinbe rendszerváltáskor a közélet formálását – mintha egy országot nem lakossága működtetne? Azóta egyre ingerültebben figyeli releváns szellemi háttér nélkül maradt, szerencsétlen politikusai bénázását, miközben azon álmélkodik, hogy egy harsogó, amorális, de nagy munkabírású társaság óriás bibircsókként a fejére nőtt.
És hogyan válhatott a nemzet pofozózsákjává mindenki, aki nálunk jobb kedvű társadalmak technikáit próbálta importálni. Tényleg olyan ügyetlen volt? Esetleg túl gazdag? Vagy csak rosszul gesztikulált?
Ha egy társadalom mindig, mindenben csak gyanúsat lát, miközben megtagadja saját
múltjának feldolgozását, idővel nemcsak múltja nem lesz, de jövője sem. Tapos egyhelyben, a ragacsos jelenben, egyre vacakabb közérzettel.
Az a nép, amelyik nem hisz magában és mindig mindent csak megkérdőjelez, végső
soron saját magát kérdőjelezi meg. Diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
Újrakezdeni újévkor és választások után szokás. Miért ne lehetne mostantól egy a tábor, fölötte csinos, színes zászlóval? A magyarokat föltehetőleg több dolog köti össze, mint
ami elválasztja. Ezt minduntalan elfelejtjük.
Gyerekkoromból való: két ember áll a folyó két partján, és az egyik átkiabál a másiknak:
„Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?”
Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!”
(P.S. A bűnözőket meg persze tessék elfogni és elítélni. A jogszolgáltatás képviselői
nem lehetnek hivatásos bűnpártolók.)
Köszönöm, hogy végigolvasták e teljesen dilettáns elmélkedést.
