2013. február 22., péntek

A madár éve


Johnny N'dvad, M’wabai miniszterelnöke évértékelő beszédéhez készülődött. Utolsót gargalizált népművészeti elemekkel díszített maracuja-butykosából, szolgálatkész ruhakefék lesöpörték válláról az ellenszenves, fehér szemecskéket.
Megköszörülte a torkát.
A csomópontok villanyoszlopaira szerelt, rozsdás megafonok felhördültek.
A főváros, R’wanzori lakossága ekkor már hónapok óta patkányvadászatból és platánlabdacsok gyűjtögetéséből tartotta fönn magát. Elcsigázott hordák rótták a parlagfüves sugárutakat, fedelet és eleséget keresve.
A magasból érkező zajra egy gyönge alkatú, pohos peregrinus az aszfaltra rogyott. A fővárosban fél éve szűnt meg a tömegközlekedés, a felszíni ágazatot a benzinhiány bénította meg, a metróalagutakat kisiklott kocsironcsok zárták el.
- Hölgyeim és uraim! – kezdte beszédét a miniszterelnök. – Ami engem illet, már látom a fényt az alagút végén. - Jóllakott keselyűk köröztek a magasban. – Az elmúlt év a nekirugaszkodás esélyét kínálta a nemzet számára, a következő években robbanásszerűen bővül a nemzeti össztermék. Ciklusom végére több munkahelyet teremtek, mint a lakosság bruttó létszáma, beleértve a csecsszopókat és aggastyánokat.
Egy transzformátorház tövében állástalan médiamunkás keveredett dulakodásba egy menyétarcú férfival.
– Ez az én gilisztám! – kiáltotta az ex-hírolvasó tajtékozva, és kirántotta a proteinben gazdag húsdarabot a csonttá soványodott alak kezéből.
Johnny N’dvad tovább taglalta kormánya sikereit. Noha vékony jégen fut tovább, kormánya kitart gazdaságpolitikai hitvallása mellett, ez a józan ész parancsa. Gyakorlottan olvasta föl beszédét, ügyelve a zöngés és zöngétlen hangzók megfelelő arányára.
– Már csak az ellenzék permanens áskálódását kell a helyére tennünk. Mindegy, rövid időn belül az Afrikai Unió vezető tényezőivé válunk – emelte föl hangját a miniszterelnök. - Minket irigyel majd egész Afrika.
Az elmocsarasodott főtér pocsolyái megremegtek a hőségben. A ragyás traverzeken bólogatómajmok tapsikoltak.
Vérbe borult fiatalok tódultak a térre, kimerülten lerogytak egy gyommal fölvert járdasziget szélén.
– A belügyminiszter kastélyánál jártunk. Sajnos visszavertek minket – morogta egyikük. Alvadéktól ragacsos haját igyekezett kiszabadítani a homlokát kettészelő sebből. Sziszegett.
- Lehet, hogy mégiscsak be kellett volna vezetni az ingatlanadót? – kérdezte egy hontalan. Nagyokat harapdált a kezében tartott szarvasbogárból.
- Az ingatlanadó csak egy bolsevik trükk volt. Arra szolgált, hogy éleződjenek a társadalmi feszültségek – morogta a médiamunkás. A fekete körmű csontváz ingerülten nézett rá. Dobolt mellette pálcikaszerű ujjaival. Láthatólag még mindig bosszantotta az az elveszett giliszta.
- Higgyél nekem, sztrovacsek – ismételte a volt híradós, akit megenyhítették a szervezetében szétáradó, tápláló ásványi anyagok. – Ennek az országnak mindig ez volt a tragédiája. Hogy a vezetői képtelenek egy ésszerű alternatívával előállni.
Hanyag mozdulattal megigazította török nyaralásából származó Armani-kendőjét.
Patkányvadász-egység tért vissza, nyársakon kezdték forgatni a zsákmányt a tűz fölött. Perzselt pióca illata terjengett.
- A számok azt mutatják, pozitív fordulat előtt állunk – kiáltotta fentről a miniszterelnök. - Pillanatokon belül robbantjuk a gazdaság motorját. Brutális sikerek várnak ránk.
Egy rongyokban kuporgó hajdani közgazdászhallgató fájdalmas feljajdult.
- Az ország csak akkor lehet erős és sikeres, ha az állam-berendezkedéshez az állami szolgálatot teljesítők odaadása és becsületessége társul – folytatta Johnny N’dvad. - Hölgyeim és uraim, láthatják, miféle tündérmese ölt testet figyelő szemeik előtt. Azonban tudniuk kell, tabudöntő intézkedéseink nélkül már rég összeomlott volna a nyugdíjrendszer. 
Gépiesen olvasta a sorokat. A papír meg sem rezdült a kezében.
– A rokkantnyugdíjasoknak e helyről üzenem: az önsajnálat legyengít, felpuhítja a csontot és gyávává aszalja a jellemet!
Mutáns pillangók kergetőztek a rozsdaette villamosvezetékek körül.
- El kell hinnünk: csak karakterrel és ambícióval rendelkező országok tudják naggyá tenni kisközösségeiket. Ezért e helyről is azt üzenem: összefogásra, a polgárok és a kormány teljes körű együttműködésére van szükség. Hogy a költőt idézzem: „Semmit rólunk, nélkülünk!”
A vármegyeházára ebben a pillanatban páva szállott fel. Farktolla trópusiasan vörös volt. Talán egy diák cigarettájának végéből fújta föl a szél, vagy a tábortűz felől sodorta magasba...? Ki tudja.  
Mindenesetre kényes, büszke páva volt.
- Nap-szédítő tollak, Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap...Szakadt ülepű, bölcsész-küllemű fiatalember motyogott a járda szélén. Fekete Zara-nadrágja merő mocsok volt. 
Talán az egykori ELTÉ-ről vetette erre sora.
- Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra, / Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva, / Vagy lesz újra értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad minden a régiben, bús magyar élet… - suttogta maga elé a jól ismert folytatást.
– Tisztelt hölgyeim és uraim! – A magasban Johnny N'dvad ebben a pillanatban zárta beszédét. - A magam részéről szilárdan hiszek abban, hogy a nemzetünk elleni támadások hátterében csupán bankárkommunista összeesküvés áll. Ezért pszihológiailag teljesen fel vagyok készülve rájuk.
Szűnni nem akaró vivát remegtette meg a hangszórókat.
- Vagy nem lesztek végre semmi, vagy ismét ködbe mentek, / Beteljesítői régi, vad intelmeknek...  
A vékonyka egyetemista már szinte sírt. Lehajtotta a fejét.
Senki nem nézett többé a magasba.
Ebben a pillanatban fásult képű tűzoltó tűnt föl, nyögve fölkapaszkodott a tetőre, és a madárhoz lépett. Két nehéz vedret cipelt magával. Büszkén körülhordozta pillantását, majd csebrei tartalmát boszorkányos ügyességgel a tollas jelenésre zúdította.