Kegyetlen
hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A
Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, vattaszerű pelyhek szűrték meg az éjszakai villamosok zaját.
Polett
a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta. Lábujjait idegesen mozgatva öreg papucsában.
A barna fólia repedéseit szemlélte, amely hermetikusan elválasztotta a
külvilágtól, török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. Polett nem érezte
magát otthon a boltban, de a pult mögött nem látni, és voltaképp
alig volt már forgalom Karácsony este. Néhány foghíjas addikt, jellegzetes
nyócker alakok, cigiért, sörért vagy a magányt kiválóan oldó cseresznyepálinkáért
tévedtek be, meg az a pár szingli. Ennyi.
A
papucsot még Anya hordta, míg el nem vitte a mellrák. Apa nyolc trafikot üzemeltetett,
de valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg
mióta kimaradt a média szakról. A munka összetartja az embert, hajtogatta egyhangúan: Boss zakós, őszülő ember; ült a Költő utcai villában és havonta egyszer
lekérdezte a számlaegyenlegét, meg néha telefonon egyeztetett a boltokat
felügyelő korábbi trafikossal.
Kilenc
múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a
városon, hogy az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó
dekoltázsát csodálja, szolgálatkész csevegést imitálva az ötméteres fa alatt.
A
falra mindenfelé “Elfüstölt esélyek” kampányplakátokat ragasztottak. Polett
most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában
találhatna vigaszt. Ezis Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között
legyen, igaz, eleinte Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell
is állami plakátarcként kezdte.
Polett
elfintorodott. Apa rengeteg energiát fektetett az ügybe: meccsekre
járt meg csápolni végtelen gyűlésekre, de végül ennyi lett belőle: egy fölismerhetetlenné
fotosopolt arc, kiragasztva pár ezer barna, plasztikkal elsötétített boltocska
falára. Más nem történt. És most már valószínűleg nem is fog, gondolta Polett szokatlanul
tárgyilagosan.
Kilépett
az utcára. Mostanában ritkán látni havat. A hideg levegőn reszketni
kezdett, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni
vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis
minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó cukormázként
vonta be a várost, rideg csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem
belesüketült.
Egy
idő után visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt
derengés támadt: mint egy sírban.
Visszaült
a pult mögé. Kihúzta az egyik fiókot. Öngyújtók akadtak a kezébe; előkotorta az
egyiket, és meggyújtotta.
Sárgán
lobogott a láng, fényes volt és meleg, Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Ha
behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt
ülne…
Az
öngyújtó váratlanul megadta magát: kilobbant a láng. Eltűnt a kandalló, a vaskályha,
Polett ott ült megint a fénytelen sírban.
Másik
öngyújtót keresett, majd még egyet, meggyújtotta és egy vizespohárba
állította őket. A fény a falra hullt körben, és olyan világosságot árasztott, hogy
Polettnek hunyorognia kellett.
Egy
helyen átmenet nélkül átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg. Polett beláthatott a szomszéd
lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten
vagy hatan, s láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről
szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és evőeszközök csillogtak a terítőn, a
földön mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük frissen megbontott celofán.
De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a
papírszatyrokból, és bukdácsolva, de határozottan szeretetteljesen áramolni
kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula, bár furcsamód semmit nem vett el az ajándékozás öröméből.
Ebben a pillanatban a két öngyújtó egyszerre azt mondta, “Kaputt”. Megint sötét támadt.
Nem
maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.
A
lány új meg új öngyújtókat gyújtott, most már egyszerre hármat. A vajsárga fényben újszülött
feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem
érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója éppen halálra keresteti (még ugyanebben
az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét,
Jonathant 17 évesen főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta;
Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén elviselhetetlen
viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, lábai megdagadtak,
szeméremteste rothadni kezdett s haláláig férgek nyüzsögtek benne - és ezen az
állapoton már sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).
Polett
elnézte a kisdedet. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden
ékessége, de most ezek a díszek átmenet nélkül színesen világlani kezdtek: táncoltak
a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta
volna a kezét, hogy megérintse őket, de mind túl távol volt tőle.
Egy
lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett; lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre
tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül,
s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.
Valaki
meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya, az egyetlen, akit annak
idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie,
utána meghalt, szóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem
támad üresség a helyén, csak új lélek áll Isten színe elé.”
Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja föllobbant, és roppant világosság támadt a boltban.
Polettnek megint össze kellett szorítania a
szemét.
Amikor
kinyitotta, a tiszta fényben Anya állt előtte, teljes valójában, és szelíden
annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Hívogatóan nézett rá, amitől a lány megriadt.
Anya!,
kiáltott föl önkéntelenül.
Anya!!,
kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itt hagysz,
minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; eltűnsz, mint a meleg kályha
vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!
Remegő
kézzel kotorászni kezdett a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat gyújtani,
de Anya megfogta a kezét. Polett megérezte az ujjait; minden erejével
megragadta a csontokat, hogy marassza Anyát, amikor egyszerre megérezte
körmeinek nyomását saját bőrén.
Odanézett:
tenyere csurom vér volt.
Az
öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha a nap sütött volna. Anya
még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős. Átölelte Polettet,
mint egy barátnő, és odasúgta:
“Nem
jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”
Karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra,
igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és sajátságos csend.
Ahogy
fölértek, lemutatott.
“Látod,
mindenki ott járja a maga útját, külön-külön, mind egyedül, de a magasból
nézve, látod? - mégis mind együtt halad.”
Polett
többre nem emlékezett ebből az éjszakából. Másnap reggel a kanapén
találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította
a bolt szögletébe, hogy aki akar, leülhessen.
Polett
kipirult, égett, kigyúlt az arca. Sejtette, mennyi szemrehányás várja majd az
elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen csak mosolygott. Az egész élet másként
tűnt föl előtte; mintha néhány évek óta cipelt kétség megfagyott,
szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.
Hosszan feküdt a kényelmetlen kanapén, lustán. Élvezte, mint sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók, mellettük fölborult a kormos üvegpohár.
Polett egyszerre
megint átlátott a falon: körülötte emberek hevertek mozdulatlanul, forgolódtak ilyen-olyan
fekhelyeiken, ilyenek-olyanok mind, alapvetően mindegyik más: csupa sodródó
gyufaszál.
“Néha
melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe. Pedig a boltban egyáltalán
nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá,
bár ha kérdezik, nem sok szót talált volna az élményeire. Amire emlékezett, hogy mennyi
gyönyörűségben volt része az este; hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya
karján kishíján elhagyta a világot.
Mi másra lenne még bárkinek szüksége?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése