A kis trafikoslány esete

 

Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, vattaszerű pelyhek szűrték lágy nesszé az éjszakai villamosok kattogó zaját.

Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta, lábujjait idegesen mozgatva öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, amely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól. Török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. 

Polett egyáltalán nem érezte magát otthon a boltban, de a pult mögött az ilyesmit nem látni, és már alig volt forgalom. Karácsony este! Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyócker alakok, cigiért, sörért vagy a magányt állítólag oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be. Meg az a pár szingli. Ennyi.

A papucsot még Anya hordta, míg el nem vitte a rák. Apa nyolc trafikot is üzemeltetett, valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról, a munka összetartja az embert, hajtogatta váltig. Boss zakós, őszülő ember, csak ült a Költő utcai villában, havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, vagy néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő, előző trafikossal.

Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon. Hogyne! Hogy aztán az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkész csevegést imitálva az ötméteres fa alatt?! 

Na ne.

A falra körben egy csomó “Elfüstölt esélyek” kampányplakátot ragasztottak, Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában bármi vigaszt találhatna. Ez is  Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen. Igaz, kezdetben Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is szociális plakátarcként kezdte. 

Polett elfintorodott. Apa rengeteg energiát fektetett az ügybe, meccsekre járt, eligazításra, meg csápolni mindenféle nagyhangú gyűlésre, hogy végül ennyi legyen belőle: egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva egy csomó barna plasztikfóliával elsötétített, einstandolt boltocska falára. Más nem történt. És most már valószínűleg nem is fog, futott át Polett agyán, szokatlanul tárgyilagosan.

Az ajtóhoz állt, kikukucskált az utcára. Mostanában ritkán látni havat. A hideg levegő bevágott, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó cukormázként vonta be a várost, és olyan rideg csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.

Inkább visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.

Visszahátrált a pult mögé, kihúzta az egyik fiókot. Rakás öngyújtó akadt a kezébe, előkotorta az egyiket. Meggyújtotta.

Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg. Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…

Az öngyújtó ekkor váratlanul megadta magát: kilobbant a láng. Eltűnt a kandalló, a vaskályha, és Polett ott ült megint a fénytelen sírban.

Másik öngyújtót vett elő, majd még egyet, ahogy meggyújtotta, rendben tovább égtek, gyorsan egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, és olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.

Egy helyen ebben a pillanatban átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg, Polett belátott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, és láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és tisztára suvickolt evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön meg mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük szanaszét frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, de határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula. Nyüzsögtek, tülekedtek, de ez furcsamód mit nem vett el az ajándékozás öröméből.

Ebben a pillanatban a két öngyújtó egyszerre azt mondta, “Kaputt”, és megint sötét támadt.

Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.

A lány új meg új öngyújtót gyújtott, most már egyszerre hármat: a vajsárga fényben egyszerre újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója épp halálra keresteti. (Még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen váratlanul főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta. Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén először viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, majd lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett, és haláláig férgek nyüzsögtek benne - márpedig ezen az állapoton sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).

Polett elnézte a kisdedet, mint hadonászik apró kezeivel. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek egyszerre színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta kezét, hogy megérintse őket, de még mind túl távol esett tőle.

Az egyik lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett, lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.

Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya - az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt -, szóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem üresség támad a helyén, csak új lélek áll Isten színe elé.”

Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja föllobbant, és roppant világosság támadt a boltban. Polettnek egészen össze kellett szorítania a szemét.

Amikor kinyitotta, a tiszta fényben váratlanul Anya állt előtte, teljes, eredeti valójában, szelíden csak annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Olyan hívogatóan nézett rá, hogy a lány megriadt.

Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.

Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itt hagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; te is eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!

Remegő kézzel kezdett kotorászni a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat akart gyújtani, de Anya megfogta a kezét. Polett tisztán érezte az ujjait. Minden erejével megragadta a csontokat, hogy marassza Anyát, amikor egyszerre megérezte saját körmeinek nyomását tenyere bőrén.

Odanézett. Keze csurom vér volt.

Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha miniatür nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős. Átölelte Polettet, mint egy idősebb barátnő, és odasúgta:

“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”

Pillanatra karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, nincs éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és egyfajta sajátságos csend.

Amikor fölértek, lemutatott.

“Látod, mindenki ott járja lenn a maga útját, külön-külön. Mind egyedül, de a magasból nézve - látod? - mégis mind együtt halad.”

Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából. Másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy aki akar, leülhessen.

Polett kipirult, égett, kigyúlt az arca. Sejtette, egy csomó szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte. Mintha megannyi, évek óta cipelt kétség megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.

Hosszan időzött még a horpadt, kényelmetlen kanapén, feküdt lustán, a végén már élvezte, mint sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók. Mellettük fölborult a kormos üvegpohár. 

Polett egyszerre megint átlátott a falon. Körülötte emberek hevertek mindenfelé, mozdulatlanul, mások forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok voltak mind, alapvetően mindegyik más; csupa használt öngyújtó. Vagy inkább sodródó gyufaszál.

“Mindenestül melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe, pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá. Bár ha kérdezik, nem sok szót talált volna az élményeire, amire emlékezett, hogy mennyi gyönyörűségben volt része az este. Hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.

Mi másra volna bárkinek szüksége?