eü

Ady mosolyog



Az idő gyakran mosolyogva lép túl azon, amit addig megváltoztathatatlannak hittünk. Magyarország sokak számára évtizedekig a gyakorlatias, találékony ország mintája volt. A polgárok többsége idegenkedve figyelte a túlbuzgókat és a handabandázókat, és a legnehezebb körülmények közt is sikerült fenntartani az ésszerűség és egyfajta sajátos kedély bensőséges köreit.
A rendszerváltás többségünket váratlanul ért. Ennek ellenére a régi rendszer felmentése általános jóváhagyással történt. Az ország arca fokozatosan megváltozott, és egy – tagadhatatlanul zűrzavaros - időszakot követően Magyarország érezhetően hatékonyabbá, noha másfelől kíméletlenebbé és (új) igazságtalanságokkal terhessé vált. Ady Endre Kompországa mindazonáltal látszólag kikötött az európai parton.
Talán egyetlen területe maradt az országnak, melyet érintetlenül hagytak a változások: az egészségügy. A tradícionális (jórészt a múlt század ötvenes éveiben kialakult) struktúra minimális változásokkal vészelte át ezeket az éveket, beleértve infrastruktúrát, szervezeti felépítést és az ágazat véleményformáló elitjének jórészét is.
Az egyre inkább idegen testként működő rendszer azonban törvényszerűen reakciót gerjesztett maga körül (lásd szaporodó műhibaperek, növekvő „orvosellenes hangulat”, stb.), melyet a szakma képtelen volt kezelni. Alkalmatlannak bizonyult válaszolni a változó világból érkező visszajelzésekre, önvizsgálat helyett egyfajta sérelmi attitüd uralta el, miközben mind szakmai, mind morális szempontból (ezt belülről tisztán lehetett érezni) egyre lejjebb csúszott. Kamarája szerepet tévesztve az orvosok (valós) érdekeit negligáló politikai szabadcsapattá vált, melynek intellektuális horizontja a költségvetési támogatás növelésének követelésén túl nem terjed. Az orvosi elit (szakmai kollégiumok, egyetemek, stb.) nem kis mértékben egymással is állóháborút folytató lövészárok-harcosok indulatos gyülekezetévé vált. Az folyamatos szakmai/financiális krízisekből eredő következtetéseket a rendszer egyik szereplője sem volt hajlandó levonni.
Ebben a helyzetben kezdték meg (részben a kormányzati felelősség súlyát felismerve - lásd a vezető kormánypárt ún. „őszödi tanácskozásának” jegyzőkönyvét -, másrészt költségvetési kényszerek által hajtva) a 2006-ban mandátumhoz jutott kormánypártok az ágazat „reformját”. A sürgető pénzügyi „raconalizálás” másfél év leforgása alatt látható eredményeket hozott. Kérdés azonban, hogy egy ágazat működése leírható-e csupán pénzügyi mutatók egyenlegeként; a válasz nyilvánvalóan nem. Az – akkori – kormányzat fő célja ezért az egyre szembetűnőbb működési zavarok – várakozásaik szerint népszerűségnövekedést eredményező - korrekciója volt. Ennek egyik kézenfekvő eszköze lehetett volna a magánszféra működőképes mechanizmusainak integrálása az ágazatba (minőség-ellenőrzés, kontrolling, stb.). E törekvés megvalósításának legegyszerűbb módja a magántőke mindennapi működésbe való bevonása (amint az az EU tagállamainak szinte mindegyikében – így vagy úgy – megfigyelhető).
Lehet, hogy a dolog működött volna. A vonatkozó konkrét törvény elfogadásának pillanatában azonban ebbe a bonyolult mezőbe belevágódott a „népszavazás” kézigránátja. A voksolás során a magyar állampolgárok meggyőző számban és nagy eréllyel az európai modellel szemben szavaztak; kinyilvánították, hogy egészségi problémáik esetén nincs szükségük a cseh, a német, svéd vagy belga egészségügy megoldásaira - ők az albán, észak-koreai, esetleg a Fehér-oroszországban honos szisztémára tartanak igényt. A helyzet abszurd. A magyar szavazó ingerült és irracionális választásával mondhatni harakirit követett el, mely aktust azóta is triumfálva ünnepli a politikai ellenzék. A kormányoldal megzavarodott, frusztrált pártjai egymásnak estek. Az egyik megoldási verzió, miszerint a bűnbaknak tekinthető „magánszférát” kiiktatjuk a rendszerből, kétségkívül kilúgozza az egész elképzelést; a partnerpárt gondolkodásmódja szerint azonban a követendő magatartás az, ha változatlan eréllyel törünk előre, függetlenül attól, hogy a terelni kívánt báránykák már rég lemaradtak, s most dühösen és elégedetlenül keringenek körbe-körbe (miközben – ha ugyan ez lehetséges – öklüket rázzák az előttük távolodókra).
Ady Endre 100 éve így fogalmazott: „Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott Európa idegen isteneinek: az elveszett. Azt besüllyesztik a mélységes, örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant.” Rögtön hozzátette: „De a halál előtt hallgass meg bennünket, Hunyadi János fia.”
A népszavazásnak a konkrét válaszokon túl azonban van egy azokon túlmutató, szimbolikus jelentése is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar választópolgár már rég megfeledkezett a racionális megfontolásokról, és korábbi hagyományaival ellentétben az agresszív-teátrális politikai stílust részesíti előnyben. Kompország oldani kívánja Európához rögzítő kötelékeit. A helyzet nem túl rózsás: bármely megalakuló kormány érvelése várhatóan racionális marad/lesz, miközben az ellentábor az abszurd-szimbolikus közegben vívja csatáját. A magyar szavazópolgár szemlátomást nem kívánja visszaterelni a küzdő feleket a realitás csatamezejére, nem koppint rá a handabandázók orrára, maximum a közöny és fanyalgás fegyverével él.
Közben az ország lassan egy kutyaól megépítésére is alkalmatlanná válik: legyen szó bármely konkrét objektumról (útról, hídról, uszodáról, radarról, tetszőleges épületről, egy megreparálandó struktúráról már szót sem ejtve), a módszer sikerét megtapasztalva a mindenkori ellenzék teljes testtel a tervek útjába fekszik (miközben álmélkodva szitkozódik, hogy az ország különös mód nem épül, helyette statisztikai adatokkal jól szemléltethető módon egyhelyben topog).
Mit tegyen ebben a helyzetben egy orvos? Természetesen végezze a dolgát. Azonban ne tápláljon nagy reményeket, hogy körülményei belátható időn belül áttekinthetőbbek lesznek; élje a baksis-medicina begyakorolt hétköznapjait. S hogy mit tegyen a részletekben járatlan átlagpolgár? Legbölcsebb, ha egészséges marad; ha van kertje is, békében metszhet és permetezhet. De ne legyen túl optimista: a tetőket Ady ázsiai esője veri, és időbe telik majd, hogy amit a kezünkből figyelmetlenül kiengedtünk, a jó szerencse visszasodorja.