A marsallbot

Johnny N’dvadnak csaknem minden megadatott életében. Család, hatalom, svájci bankszámlák a  sublótban, palotát emeltetett magának a m’wanzori várhegyen.

Egyetlen bánata volt csak: de hogy mi, azt még feleségének sem árulta el. 

Persze az tudott róla.

Annyi biztos, hogy kamaszéveitől szenvedélyesen érdekelte a fallikus szimbólumok világa. A mindennapok hemzsegnek az ilyen jelképektől, gondoljunk csak a felhőkarcolókra, egy Bombardier magánrepülőgép botkormányára vagy a parlamenti országzászló nonstop őrzött rúdjára. Jogvégzett emberként Johnnyt persze elsősorban a blöff pszichodinamikája, de rögtön utána a sokszínű fallikus teóriák foglalkoztatták. E vitatott szerv a kőkorszaktól a legutóbbi évekig a megtermékenyítést, a férfias erőt és bőséget jelképezte - igaz, az idők változnak. Az államférfi mindenestre betéve ismerte Sigmund Freud vagy Heinz Kohut teljes ezirányú életművét.

Ezen az estén Crosse’d Eye fűkunyhójában gyűltek össze. A kéményt helyettesítő aranycsőből vékony füstfelhő tört a magasba.

Hűvös nyári este volt. A rotangpálmák levelei közt kuporgó páviánok igyekeztek minél kisebbre összehúzni magukat.

Érthetetlenül komor hangulat uralkodott. Fatty Lui loboncos bajszát csavargatta, Stripped Hai’r egyre a mangólepárló üst gőzébe meredt. 

Szemlátomást súlyos kérdés nyomasztotta mindannyiukat.

-  Csirió – jegyezte meg elhaló hangon a miniszterelnök. Gallérja mögé hajított egy adag datolyapárlatot. 

Fatty csak a bajszát gyűrögette.

– Ha kicsike, hát kicsike – dünnyögte maga elé.

Stripped Ha’ir arca elsötétedett. Féltékenyen pillantott a torzonborz parlamenti chief hosszan lecsüngő ajakszőrére.

Az lemondóan a fejét csóválta.

-  A múltkor is; mesét olvastam az unokának, de csak fölkrenkoltam magam – szólalt meg Johnny. Remegő kézzel küldött le még egy pohárkát.

– A nagy Kernberg azt írja „Tárgykapcsolatok az anyaméhben” című munkájában, hogy még a boszorkányok seprűnyele is azt jelképezi.

A többi után lendített egy harmadik pohárkát.

– Vagy vedd Melanie Klein „Szolipszizmus és szkizoid pozíció” című remekét! Brutális őszinteséggel exponálja a kérdést. Bárhova néz az ember, az egész univerzum azzal szembesít.

-  Kicsike gnúkolbász... – nyögött föl Fatty.

-  Nevezzük minikarottának – helyesbített a pedáns Crosse’d Eye.

A letargia láthatólag maga alá temette az egész kompániát.

Ebben a pillanatban az addig Vertuján csöndben böngésző Stripped Ha’ir fölkiáltott.  - Odassatok! Az E-bayen!!

Körbeadta unikális, White Diamonds típusú készülékét.

A kijelzőn egy marsallbot elmosódott képe vibrált. Leharcolt, de még mindig csinos darab volt. Egy lovassági paszomány mellett hevert valami roskatag bársonyon.

-  Azannya! Minimum ötven centiméter! - vett mély levegőt Fatty. 

Johnny is közelebb húzódott. Élénken kikapta a készüléket tulajdonosa kezéből.

-  Ezt azonnal leütjük! A-ZON-NAL! A Várhegyen, a szobám előtt állítjuk majd ki – rendelkezett pattogó hangon. – A freskókat lefestjük. Ne vonják el a figyelmet.

Szemei tüzesen ragyogtak.

Követhetetlen mozdulattal kacagánya mélyére süllyesztette a pazar mobilt. Stripped rezignáltan figyelte.

- Nem baj, hogy Mussolininak ugyanilyenje volt? – akadékoskodott Fatty, de Johnny letorkolta.

- Ezeknek fogalmuk nincs a történelemről. Viszont ha ezt az objektumot ellicitálják előlünk, soha az életben nem lesz ekkora micsodánk.

Tekintete szinte lángolt.

-  Az asszony újra a küszöb alatt fog közlekedni.

Fatty elragadtatva tekintett főnöke arcára. Rég látta ilyen energikusnak.

  - Jól mondod, királyom. A teremtő erő a férfiaké.

-  A nagy Jungnál e tény az „univerzum rúdjának” szimbólumában nemesült szakkifejezéssé  – suttogta áhítatosan Johnny.

Röhögtek.

Striped arckifejezése némileg kedveszegettnek tűnt. A miniszterelnök megszánta.

- Nyugi, Csíkoska. Kapsz helyette médiát.

Az eső most kezdte csak rá igazán, a rafkósabb majmok már rég elhúzták a csíkot. A távolban ösztövér alakok botorkáltak fel-alá, kiáltozás zaját sodorta a szél.

Csendőrtollak cicáztak, csak egy-egy szempár villant meg vadul a zivatarban.

Kultúrharc

Johnny N’Dvadnak egyetlen szenvedélye volt: a nsamba (gekkózsírban tocsogó varacskoskolbász) és a krikett. A dzsungel lomberdejének egyhangú tömegét mindenfelé impozáns krikett-stadionok törték meg, kellemes kongásuk fátyolként borult a környékre. Johnny szeretett büszkélkedni országa krikett-sikereivel (sőt néhány pohárka N'wsamba - zavaros, fehér pálmabor - elfogyasztása után a szomszéd államok krikett-sikereivel is el-elbüszkélkedett, ami olykor diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett).

Kedvenc csapatát azonban kisfiús hűséggel követte. Kangaboo bambusz-helikopterén járta be a kontinenst, masszív alakja rendre feltűnt a lelátókon. Csodálkozásra legföljebb az adott okot, amikor egy kameruni visszavágóra a zürichi Sparen AG Bank érintésével utazott, de ezek az esetek nem kavartak különösebb hullámokat.

A stadionok fenntartása azonban nem kis fejfájást okozott az ágrólszakadt, elefáncsapásoktól szabdalt települések vezetőinek. De ezek a csavaros eszű fekák valahogy csak megoldották a dolgot. Elvégre egy krikett-stadion kiválóan alkalmas spartakiádok, koncertek, hagyományőrző versenyek, de még politikai rendezvények számára, így esett, hogy egy szép napon Fatty Lui, a parlament tiszteletben megritkult hajú elnöke is nagygyűlést tartott a 400 főt számláló Mpomba falucska tízezres stadionjában. 

A mindig joviális politikus papír nélkül kezdte mondandóját. A tömeg megadóan csápolt. A helyi iskolák es nyugdíjas-otthonok egészen kiürültek, a közmunkások seprűi is raktáraikban maradtak, csak a földszinti WC-ben dolgozott még két takarítónő. 

Előző nap front szaggatta föl az eget  az ország felett, a folyosókon azóta is kövér vízcseppek tocsogtak az ugyanilyen kövér vödrök mélyén. 

Az asszonyok négykézláb ereszkedve, apatikusan suvickolták a követ.

- A M`wabai kormány elleni áskálódást újabban felváltotta az egész nemzet ellen indított, átfogó támadás - kezdte beszédét a szónok. – Az aknamunkát az Afrikai Unió politikai önkénye szponzorálja. A harcban mindig azt támadjak, aki elöl áll. 

A B-közép rajongói tapsban törtek ki.

- Az ellenünk indított kultúrharc kíméletlen eszközökkel zajlik - hárította el az ünneplést a csüggeteg bajszáról (is) híres államférfi. – A háttérhatalmak háromdimenziós nyomtatóval állítják elő a teljes spektrumban piacra dobható ügynökeiket. Immár folyamatos az elnyomás.

A B-közép dübörgése mennydörgéssé erősödött. 

A stadion tetején kukkoló röhögőmajmok ijedten  megkapaszkodtak.

- Márpedig M`wabai a mienk! Az Unió meg kíván fosztani minket nemzeti önazonosságunktól. Azt szeretné, hogy permanens identitászavarral küszködjünk, csak mert nemzet akarunk maradni - vagyis virtigli, szuverén m`wabai! Mégpedig olyan, akinek még az unokája is m`wabai lakos lesz!!

A nyugdíjasok tomboltak. Pár iskolás az utolsó sorokban köpőcsövezni kezdett. 

Lui megtörölte homlokát. Eszébe villant a három leány,: az egyik Zürichben, a másik Heidelbergben tanult, a harmadik Luisanában volt épp jótékonysági táborban... Gyorsan elhessegette a rémképeket.

- A definíció nehéz, szerencsére a múlt rugalmas. Minden adott ahhoz, hogy a jövő is a kívánt irányba álljon.

Kezét magasba lökve, büszkén pillantott körül. A  lelátó ünneplésben tört ki, a takarítónők is lassan végeztek munkájukkal. Szuszogva gyűjtötték össze rongyaikat.

Nem lenne egyszerűbb simán azt hívni m`wabainak, aki beszéli a nyelvet, és idevalósinak érzi magát? – kérdezte az egyik, egy girhes SZTK-szemüveges. 

Társa, hosszú, fakéreg bőrű asszony, megvonta vállát. Rémlett neki valami, előtte húsz évig gimnáziumban tanított. Csak egyszer rosszkor fintorodott el, cecelégy szállt az orrára, és a tanáriban pont Johnny rádióbeszéde kezdődött.

Szél támadt, könnyű fóliasisakok sodródtak játékosan a gyepen, a stadion mellett már eszkábálták a pultokat. Beszédek után szoktak a nyugdíjasoknak ételt osztani, markos legények kezdtek hatalmas, „AU” feliratú badellákat adogatni lefelé a platókról,. Döngött mind, ahogy földet ért, egyik a másik után.

Állománygyűlés

Egy októberi vihar betörte M. város tűzoltóságának egyik emeleti ablakát. A helyreállítási munkálatokat központilag kellett engedélyeztetni, szerencsére a Katasztrófavédelem Raktárbázis és Logisztikai Központja rugalmasan kezelte az ügyet. Bár a HR alkalmazott és egy bérszámfejtő hölgy hat hétig pufidzsekiben végezte dolgát, ez inkább javította a munkahelyi légkört.

A munkálatok során váratlan probléma is felmerült, de a közeli Matyó Múzeumból sikerült létrát keríteni.

Az átadásra november 13-án, rendkívüli állománygyűlés keretében került sor.

Elsőként F Z, a város polgármestere szólalt fel. Mint kifejtette, a fejlesztés összértéke meghaladja a 23 ezer forintot, de a műtárgy évekig biztosítja majd a Tűzoltó Parancsnokság szabályszerű ki- és beszellőzését.

– A magyar kormány az elmúlt három évben városunknak a műfüves focipályát és a jegyző úr által lakott panziót is beszámítva összesen 3 milliárd forint támogatást adott. A nyugdíjasotthonban is megnyílt az élménycsúszda. Szeretnék ezért köszönetet mondani a kormánynak, valamint a mellettem álló T. A. kép­viselő úrnak – jelentette ki. Hozzátette, az elkövetkezendő 3–4 hónapban a szerzett tapasztalatokról konzultációsorozatot tartanak

A térség országgyűlési képviselője lépett a mikrofonhoz. Divatosan buggyos nadrágjába bele-belekapott a szél.

– Korábban azt a célt fogalmaztuk meg, hogy M. az évtized végére 21. századi európai kisváros legyen. Azt gondolom, a valóság túlszárnyalta képzeletünket. A tűzoltóságon rendezett az infrastruktúra, amerre nézek, folyamatos a fejlődés. A lakosok közérzete is napról napra javul – közölte.

Váratlanul zúgás támadt. A szónok fölkapta a fejét. Repülőgép szállt el az állománygyűlés feje fölött. A szokásosnál alacsonyabban repült, mérete szerint magángépnek tűnt. Szárnyát vidáman ide-oda billegtette.

A törzs alján olvasható felirat szerint Bombardier Global 6000-es gép volt. A tájékozottabbak áhítatosan magasba emelték arcukat. A nyűtt arcú tűzoltók is kigöngyölítették fecskendőiket, a két kürtösből álló zenekar tust húzott.

Ebben a pillanatban éktelen csörömpölés hallatszott, a frissen felújított ablak zuhant a betonra. F Z elsápadt, képviselő úr vonásai azonban meg sem rezdültek.

Feljebb ráncigálta nadrágját, és a távozó gép zaját túlkiáltva sorolni kezdte:

- Kedves bajtársak! Nemcsak a sport-, és közintézmények újultak meg, de jövő évben átadjuk a városi Tűzoltómúzeumot is. E létesítmény látogatókat az országban egyedülálló módon hozza közelebb a lánglovagok izgalmas világához. A múzeum a virtuális valóság minden eszközét felhasználja majd, hogy teljes élményben részesítse a helyieket mind tűz, mind pedig hőség és füstszag vonatkozásában. A projekt elemei közé tartozik egy spirális tűzoltócsúszda, valamint az igazgatói irodában hatszemélyes, lángoló élménykamra, sodrófolyosó és két gerincmasszírozó kabin. A talaj hullámzását folyamatos bejelentéseink biztosítják.

A beruházást Brüsszel finanszírozza, hogy rohadjanak meg.

Amikor Ady a soros

Ady Endre egy felhő szélén lógázta lábát. A nap fénye hullámokban tört át a vastag párarétegen. Egy rakásban ült az egész páholy: Csáth, a Jászi, a Schöpflin Aladár; Kossuth és gróf Andrássy odébb ostábláztak.

Ady külön húzódott. Élete rövid és szenvedélyes volt, és néhány dolgot a végére kétségkívül megbánt. Évekig minden hajnalban kapatosan meglovagolta az Operaház szfinxét: jó, ennek sportértéke volt, ilyen paralízises lábbal. De azt bánta, ahogy végül útjára bocsátotta Brüll Adélt: távollétében, ráadásul egy egész világ előtt, versben. A másik soha nem épült föl a sokkból. Többé nem találkoztak.

Vagy mindenkinek van hasonló története?

Csak azt nem bánta, hogy minden ízében, utolsó sejtjéig magyar maradt, szenvedélyesen, néha kivagyi módon: az ilyesmi gyógyíthatatlan.

Dél felé járt A nap szürkén lebegett a felhők fölött. Ady mulatságosan közel hajolt a párához.

Ujjával firkálgatni kezdett a lebegő vízcseppekbe.

„Napsugarak zúgása, amit hallok. Számban nevednek jó íze van: szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, Istenem. Köszönöm, hogy éreztem az életemet, köszönöm a kétséget, a hitet, a csókot és a betegséget, s hogy nem tartozok senkinek - hogy te voltál élet, bú, csók, öröm, Istenem, s hogy te leszel a halál: mind köszönöm.”

A friss lapokat kezdte olvasgatni. Rég találkozott saját nevével, most érdeklődve bukkant egy cikkre; ráadásul bájos, fiatal hölgy írta. De ahogy végére ért, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem változik semmi, gondolta. Nil novi sub sole, ahogy a Prédikátor mondta.

Hány ilyen írást olvasott száz év alatt!

Hangtalan mozgott a szája.

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni, S meg kell

maradnom Herkulesnek. Milyen hígfejüek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra,

Krisztusuccse, magam megtörnék. De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S nekihajtanak

önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretném már magam utálni, De,

istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten

Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? A sok senki, gnóm,

nyavalyás, talmi, jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohse meghalni!”

Babits huppant mellé. Mióta megszabadult iszonyú torokfájdalmaitól, valósággal joviális személy lett.

- A marhák: olvastad? Megint zsé-lapoznak! Pedig a Nyugat visszatérés volt; visszatalálás az ősök szabadabb, bátrabb, európaibb szelleme, egyszóval mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé!

Móricz is odaült közéjük. Ő a legmagyarabb faluban, Tiszacsécsén született. Derűsen megveregette a költőtársak vállát, majd bűntudatosan fölsegítette a 165 cm-es Adyt. Letakarította róla a vizet.

- A tehetségtelen emberek néha megvadulnak. Ez van. Erdély históriájából számos példával szolgálhatok.

Ady, aki erősen rövidlátó is volt, de hiúságból nem viselt szemüveget (állítólag ennek köszönhette két híresen hatalmas szemét), mutatóujjával tovább firkált a semmibe.

„Neved sem értem, Istenem, De van két, árva, nagy szemem, S annyi bolondot látok, 

Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben, Uram, hozzád kiáltok. Próbáltam

sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szivemben, idegimben Kiabáló, nagy

lárma Téged keres, Fölség, Isten, a tied minden.”

Arcán a mosoly békés volt, mint egy csecsemőé; vagy halottaké, akiktől már nem lehet elvenni semmit, hisz mindenük az utódaiké.

Az ember, akiből pénztárca lett

Élt egyszer egy szegény ember és a felesége. Igazából nem is voltak szegények, csak mindig többet akartak.

Egy este, ahogy az asszony tervezett egy jó kis gázpacsót, nem volt otthon andalúz hagyma. Hogy a Jóisten tegye a pipogya urát ide meg oda! - gondolta mérgesen. Tele volt már a cipője a nélkülözéssel.

Na, épp hazaérkezett az ember.

- Ha tudnád, anyjuk, mi történt! Vége a szegénységünknek.

- Ugyan ne fitogtasson már! – torkolta le az asszony.

- De már hallgass ide, oldarborda. Ahogy jövök hazafelé, mit látok az út közepén? Benn rekedt a sárba egy apró kis kocsi. A kocsi előtt két mókus, benn meg egy kis királynő ült, aszongya nekem: „Jó ember, segítsd már ki ezt a vacak tragacsot a sárból! Nem bánod meg.”

„Már hogyne segítenék!” – mondok, azzal megcsippentettem a kis verdát, mókusostul. Persze hogy kikaptam a sárból.

Hálából a kis nagysád töviről hegyire kikérdezett, hogy van-e feleségem, gazdag vagyok-e, meg minden. 

Mondok, én biz’ szegény vagyok, mint a templom egere.

 „No, ha szegény vagy, csak mondd meg otthon, kívánjon az asszony három dolgot, és az rögtön teljesülni fog.”

- Ne tréfáljon már kend – prézsmitált az asszony.

- De csak próbáljuk meg, szívem. Kívánj valamit.

- Ó, bárcsak egy nagy rőfös kolbász kerülne ide! De olyan nagy, mint amit a druszád is tölt mindig!

Hát abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy lábos, akkora rőfös kolbásszal, hogy lelógott a szélén.

Álmélkodott az ember.

- Másodjára már valami rafkósabbat kívánjunk!

Azzal rágyújtott egy Hungáriára, hogy stimulálja az agyát. De amint benyúlt a tűzbe lángot venni, olyan ügyetlenül tette, hogy leverte a lábost.

- Ó, maga balfék! Változna inkább egy puszta teli bugyellárissá!

Ahogy kimondta, dagadni kezdett az ember nyaktól lefelé, és szemhunyásra egy egész degesz buksza lett belőle.

Igencsak megörömködtek. Azon nyomban rendeltek a Costesból marinált malachúst, desszertnek napraforgófagylaltot, és attól kezdve nem volt határa gyarapodásuknak; bútort vettek, házat garázzsal, bele Ferrarikat, szereztek a tárcában dagadó pénzből szántót és szőlőt, hőerőművet és szállodaláncot; elég volt bármit megkívánniuk, és a bugyelláris azonnal kiadta az árát.

De történt egyszer, hogy az ember véletlenül egyszerre két Davidoffra gyújtott rá. A nikotintól úgy megstimulálódott, hogy ráébredt, tulajdonképpen nem tudja, honnan ered ez a töméntelen pénz.

Megneszült. Mi lesz, ha a pénzforrás egyszer mégis igényt támaszt a jussára?

Istenkém, mi legyen. Odakiáltotta az asszonyt, az Kiskegyedet is olvasott, és persze eszébe jutott, hogyan tűntek el Al Capone mosodáinak tulajdonosai. Meg ott volt pár önállósodó Putyin-stróman esete is, mert folyton kihajoltak az ablakon.

Izibe megkeseredett a mazsolás nugát a szájukban.

Volt még hátra egy kívánságuk, addig nem tudták eldönteni, mit kérjenek. Volt már yachtjuk Monacoban, pár Bombardier repülőgép, mifene. A gyerek Hermes táskákban tárolta a papírzsebkendőt a kisszobában.

- Csak ezt a bugyellárist vegyük le mégis a nyakam alól - nyögött föl az ember. 

Eszébe jutott az utolsó jelenet a Sebhelyesarcúból, amikor Al Pacino a véres medencébe zuhan. 

De az asszony csak tépegette, kapirgálta rajta a bőrt.

- Ezt itt jól körbe lehet vágni. Kicsit legfönnebb a nyaka alól lecsippentünk.

Az ember húzódozott, perlekedni kezdtek; az forszírozta volna a dolgot, de az asszony egyre csak orrolt.

- És a lyány zrt-je? A fiacskád vadászati portfóliója??!

Végül csak bele kellett nyugodni abba, hogy a bugyelláris váljon vissza megint szerelővé.

Abban a pillanatban, ahogy kimondták a szentesítő szót, szépen lelappadt az ember dereka megint.

Bánatukban a kolbászmaradékot mind befalatozták. De hamar megbékültek, s attól fogva szegénység miatt többé nem civódtak: dolgoztak, lett új kocsijuk is, hibrid Duster (igaz, csak lágy); a kislány minden este a fonóban dalolt a többiekkel.

Tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Levezetés 2 (az ún. független gondolkodók lyukra futása)

„Szabadság ott van, ahol szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha e feltétel teljesül, minden más már ebből következik.” George Orwell

Tavasz van. Az égen felhők sodródnak változatos alakzatokban, az Andrássy út fái halványzölden hajladoznak. Az árnyékban még mindig sokan el-elvonulnak, támolyogva a választási sokktól. Furcsa mód a mamelukok sem dörzsölgetik diadalittasan a szemüket, az intézményeket holnap is működtetni kell. 

A választásokat jórészt behúzta a rendszer, igaz, rengeteg helyi piszkoskodás és „szakszerűtlenség” mellett (jóindulatú verzió). A párt-agitprop tobzódik. Ugyanakkor, ha a tényeket nézzük, csodálkozva tapasztaljuk, hogy a belföldi szavazók között a „kormányváltók” egyértelmű többséget alkottak. Ha az egyéni körzetekben... Stb.

E hetvenkedő, pocakos bagázs egyébként bármikor tollpiheként elfújható volna. A technikát cseh polgárok 30 éve bemutatták (nota bene, nagyságrendekkel fajsúlyosabb rezsim ellen). Ehhez azonban 80-100 ezer állhatatos emberre volna szükség, akik 2-3 hétig ténylegesen nem mozdulnak ki a város egy adott pontjáról. Közben persze akár jól is érezhetik magukat: dalolgatnának, beszélgetnek, virágot osztanak a rend őreinek… Az időjárás is ideális.

Igaz, olykor esik az eső.

A Vencel téri események mögött azonban anno hosszú évekig épített szellemi háttér állt. Vonzó és okos személyek tömege, akik közmegegyezése még később is jó ideig kitartott: egész jól megszervezték például egészségügyüket vagy az oktatást. (Részünkről sajnos soha nem mutatkozott különösebb érdeklődés az északi technikák iránt.)

Arra meg, hogy egy nem zsákutcás társadalom hogyan reagál a korrupció eszkalálódására, épp manapság Pozsony mutatott meglepően hatékony példát. A magyar média, valószínűleg a távolság miatt csak érintőlegesen foglalkozott a kérdéssel.

A mi valóságunk időközben iszonyúan bonyolulttá deformálódott. Főfoglalkozásként címkéket ragasztunk egymásra, ami kiváló alkalmat ad a feszültség levezetésére (és/vagy a civakodásra). 

Másfelől azonban, ha megkapargatjuk, voltaképp két kérdésre kellene választ találni:

1/ „Parlamentáris szisztéma” alapján működjünk, vagy a jelenleg tapasztalható abszurd, sokak számára mégis „erélyesnek” tűnő kézivezérléssel, 

és

2/ Európához csatlakozzunk, vagy tovább szimatolunk mindenféle ázsiai rendszer hátsója körül.

Nyilvánvaló, hogy aki e két kérdésre hasonló választ ad, már egyfajta sorsközösséget alkot. Függetlenül attól, egyébként honnan jön, milyen az ízlése, milyen a ruházata: ugyanott él, és ugyanoda kíván tartani. Érzékeli, amint csúszunk a régióban lefelé: félő, tíz év múlva felvidéki és erdélyi véreink cipőjét pucoljuk majd.

Sorsközösséghez azonban néhány közös idea is szükségeltetik. Ilyen lehetne például, hogy Valóság nevű nagybátyánk még él, és nem csupán sikeres és kevésbé sikeres narratívák nyüzsögnek körülöttünk: ebben az esetben ugyanis lehetne közös múltunk, melyet megvitathatunk. Nem így csak téblábolnánk a mindenféle folyton utunkba emelkedő, különös tárgy között, mint az Alzheimeresek. 

Érdemes lenne például megvitatni, a rendszerváltást hol csellóztuk el. Mert valamikor, valami történt. Bizonyára nem is egyszer. A kérdés tagadása, s alternatívaként a rendszerbe történő, frusztrált beilleszkedés haszontalan. Jelek szerint mindenkinek eljön az ideje. 

Minap terítettek csak ki például egy „ellenzéki”sajtóterméket (épp az volt soros; vicc). Egy úgynevezett oligarcha birtokolta. A lap főszerkesztője sajnos még az érzelmes búcsúszámban sem kívánta elmesélni, milyen körülmények között adott el, saját személyűleg, egyetlen napsütötte délelőtt 14 bedöntött céget anno egy útlevélnek (a dolog azért érdekes, mert a cégek egy részét történetesen a mostani miniszterelnök és a házelnök alapította). 25 éve történt, jogilag rég elévült az ügy. A közös múlt viszont közös ismereteket igényelne. Közéleti szereplőinkről permanens mód nincs valós tudásunk, csak pár szervült szlogen, melyeket reflexből ismételgetünk.

Szombat esténként meg csak bosszankodunk, hogy a következő nemzedék mint ügyetlenkedik: legföljebb darabosan artikulált érzelmeit képes kifejezni, vagy a mi diszfunkcionális paneleinket ismételgeti. Egy részük mérgében ráadásul a fürdővízzel együtt az egész fürdőszobát igyekszik kiönteni, ami ugyancsak nem túl bölcs dolog.

Pedig olykor úgy tűnik, a fiatalok mintha hajlandóságot mutatnának lejönni a Facebookról, ami mindig ritka és értékes pillanat. Az ember egyrészt folyton bajba kerül, ha közlekedni kíván a városban, másfelől viszont üdítő látvány, hogy a gyerekek átmenetileg érdeklődni kezdenek saját jövőjük iránt.

Ilyenkor, elvileg visszatérő utcai megmozdulások zajlanak a városban, óhatatlanul az ember eszébe jut egy népszerű pesti tévécsatorna. Teoretikusan igenlő válasszal rendelkezik mindkét fent tételezett kérdésre. Mellesleg hatalmas archívuma is van. Óhatatlanul felmerül a kérdés, a tévétörténet mennyire nézett adása lenne, egy autentikus összeállítás 2006 őszének - utcai - eseményeiről. Már ha bárki még egyáltalán emlékezik rájuk. És persze ha a csatornának van némi önreflexiója.

Na és ha marad az ügyhöz adásideje.

A kérdés ugyanaz: mint kezdjünk múltunkkal? Legjobb volna messzire hajítani, csak minduntalan előbukkan, a legváratlanabb helyeken, mint egy PET-palack.

Vajon emlékszik még valaki, hogy pár évtizede még létezett párbeszéd magyar és magyar között? Ki magyarázza meg, hogyan szenvedtünk végül teljes nyelvi/kommunikációs  vereséget, s lépésről lépésre hogyan fogadtuk el a mai, blőd diskurzus előírásait? Gyerekeink pelenkában vagy általános iskolásként élték meg azt az időszakot.

Ki osztja meg velük a maga tudását?

Emlékszik még valaki, hogyan adta ki az ún. független magyar értelmiség nagyja gebinbe rendszerváltáskor a közélet formálását – mintha egy országot nem lakossága működtetne? Azóta egyre ingerültebben figyeli releváns szellemi háttér nélkül maradt, szerencsétlen politikusai bénázását, miközben azon álmélkodik,  hogy egy harsogó, amorális, de nagy munkabírású társaság óriás bibircsókként a fejére nőtt. 

És hogyan válhatott a nemzet pofozózsákjává mindenki, aki nálunk jobb kedvű társadalmak technikáit próbálta importálni. Tényleg olyan ügyetlen volt? Esetleg túl gazdag? Vagy csak rosszul gesztikulált?

Ha egy társadalom mindig, mindenben csak gyanúsat lát, miközben megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nemcsak múltja nem lesz, de jövője sem. Tapos egyhelyben, a ragacsos jelenben, egyre vacakabb közérzettel. 

Az a nép, amelyik nem hisz magában és mindig mindent csak megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg. Diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.

Újrakezdeni újévkor és választások után szokás. Miért ne lehetne mostantól egy a tábor, fölötte csinos, színes zászlóval? A magyarokat föltehetőleg több dolog köti össze, mint ami elválasztja. Ezt minduntalan elfelejtjük. 

Gyerekkoromból való: két ember áll a folyó két partján, és az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?” 

Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!” 

(P.S. A bűnözőket meg persze tessék elfogni és elítélni. A jogszolgáltatás képviselői nem lehetnek hivatásos bűnpártolók.)

Köszönöm, hogy végigolvasták e teljesen dilettáns elmélkedést.

Szomorú ügy

Az ifjú Szilárdka páratlan adottságokkal született. Kéthetesen szobatiszta volt, félévesen saslengést mutatott be a járóka korlátjába kapaszkodva, sőt édesanyja szerint már magzat korában Mahler-dalokat dúdolt az anyaméh félhomályában (bár ez utóbbi inkább anekdotikus közlésnek tekinthető).

Beszédfejlődésében sajnos némileg elmaradt, konkrétan három éves koráig nem volt hajlandó megszólalni. Édesanyja egy nagy közműcég vezetőjeként dolgozott, és korán vissza kellett térnie a munka világába, a család amúgy is Teslára gyűjtött.

Az elfoglalt pár egy közeli magán-bölcsödébe íratta a gyereket, így viszont csak a dajka és pár pelenkás ágytárs lett tanúja Szilárdka első megszólalásának. Pedig a verbális antré kétségkívül egyedire sikerült, egy nap a csoport valami kétes eredetű szerves maradványt kapott tízóraira, amit Szilárdka joggal nehezményezett: lesöpörte a tálkát az asztalról, és váratlanul felkiáltott:

„SOROS”!

A jelenet viharos tetszést aratott.

A gyermek beszédfejlődése e ponton azonban megakadt. Sashegyi, speciális óvodába íratták, logopédus csiszolgatta, naponta kranioszakrális foglalkozásokon vett részt, jógázott, sőt hetente kétszer kilovagolt a Svábhegyre, de minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Jóvátehetetlen kommunikációs nehézségei mégsem támadtak, ugyanis imádta a csilis csokit, és mert középsőtől ő volt a legerősebb az óvodában, de mégsem ruházott meg mindenkit, legalábbis nem minden nap, e veleszületett tapintat rokonszenvre hangolta környezetét. Ha megszidták, mert mondjuk nem fogyott tányérján a püré vagy az óvó néni egyéb okból ráripakodott, csak annyit kiáltott: "Soros!", és a találó riposzt működött.

Óvodás kora utolsó napján is megható sorosozó rigmussal búcsúzott apró élete meghitt színhelyétől.

Általánosban csak tovább javult a helyzet, édesapja az ügyészségen dolgozott, ami erős lökést adott népszerűségének. Tanárai amúgy is emlékeztek még a Soros-félék évtizedes sanyargatására. Egy olyan jellegű kérdésre pedig, mint „mennyi ánégyzet meg bénégyzet”, kétségkívül megfelelő válasz, hogy: „Soros!”.

A helyzet a történelem vagy fizika tanulmányozása kapcsán sem változott lényegesen.

Szilárd kitűnő eredménnyel végezte el a patinás budai gimnáziumot, majd - pályaválasztásában az apai mintát követve - jelesen abszolválta az európai hírű jogi egyetemet is. Csak a végén támadt némi purpárlé, amikor édesapja az ügyészi irányt kultiválta volna, Szilárdka azonban érezte, túl erős benne az igazságérzet, és inkább a bírói életpálya mellett döntött.

Mégis némi feltűnést keltett első tárgyalása. Valami ágrólszakadt migráns került a széke elé, a vád tízéves fegyházbüntetést javasolt. Szerencsétlen kurd kétségkívül, amikor a szomjúság ellen ecettel töltött tonikos palackot kapott egy határvadásztól, azt a vigyorgó egyenruháshoz vágta, ami vitathatatlanul hatóság elleni erőszak, plusz brutális terrorcselekmény. Ennek ellenére kis mozgolódás támadt, amikor Szilárd másodfokon tizenhat évre emelte a migráns büntetési tételét.

Az ifjú jogszolgáltató fejét szigorúan a magasba szegte, és indoklásként érces hangon csak annyit kiáltott: „SOROS”!