Amikor Ady a soros

Ady Endre egy felhő szélén lógázta lábát. A nap fénye hullámokban tört át a vastag párarétegen. Egy rakásban ült az egész páholy: Csáth, a Jászi, a Schöpflin Aladár; Kossuth és gróf Andrássy odébb ostábláztak.

Ady külön húzódott. Élete rövid és szenvedélyes volt, és néhány dolgot a végére kétségkívül megbánt. Évekig minden hajnalban kapatosan meglovagolta az Operaház szfinxét: jó, ennek sportértéke volt, ilyen paralízises lábbal. De azt bánta, ahogy végül útjára bocsátotta Brüll Adélt: távollétében, ráadásul egy egész világ előtt, versben. A másik soha nem épült föl a sokkból. Többé nem találkoztak.

Vagy mindenkinek van hasonló története?

Csak azt nem bánta, hogy minden ízében, utolsó sejtjéig magyar maradt, szenvedélyesen, néha kivagyi módon: az ilyesmi gyógyíthatatlan.

Dél felé járt A nap szürkén lebegett a felhők fölött. Ady mulatságosan közel hajolt a párához.

Ujjával firkálgatni kezdett a lebegő vízcseppekbe.

„Napsugarak zúgása, amit hallok. Számban nevednek jó íze van: szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, Istenem. Köszönöm, hogy éreztem az életemet, köszönöm a kétséget, a hitet, a csókot és a betegséget, s hogy nem tartozok senkinek - hogy te voltál élet, bú, csók, öröm, Istenem, s hogy te leszel a halál: mind köszönöm.”

A friss lapokat kezdte olvasgatni. Rég találkozott saját nevével, most érdeklődve bukkant egy cikkre; ráadásul bájos, fiatal hölgy írta. De ahogy végére ért, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem változik semmi, gondolta. Nil novi sub sole, ahogy a Prédikátor mondta.

Hány ilyen írást olvasott száz év alatt!

Hangtalan mozgott a szája.

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni, S meg kell

maradnom Herkulesnek. Milyen hígfejüek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra,

Krisztusuccse, magam megtörnék. De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S nekihajtanak

önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretném már magam utálni, De,

istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten

Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? A sok senki, gnóm,

nyavalyás, talmi, jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohse meghalni!”

Babits huppant mellé. Mióta megszabadult iszonyú torokfájdalmaitól, valósággal joviális személy lett.

- A marhák: olvastad? Megint zsé-lapoznak! Pedig a Nyugat visszatérés volt; visszatalálás az ősök szabadabb, bátrabb, európaibb szelleme, egyszóval mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé!

Móricz is odaült közéjük. Ő a legmagyarabb faluban, Tiszacsécsén született. Derűsen megveregette a költőtársak vállát, majd bűntudatosan fölsegítette a 165 cm-es Adyt. Letakarította róla a vizet.

- A tehetségtelen emberek néha megvadulnak. Ez van. Erdély históriájából számos példával szolgálhatok.

Ady, aki erősen rövidlátó is volt, de hiúságból nem viselt szemüveget (állítólag ennek köszönhette két híresen hatalmas szemét), mutatóujjával tovább firkált a semmibe.

„Neved sem értem, Istenem, De van két, árva, nagy szemem, S annyi bolondot látok, 

Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben, Uram, hozzád kiáltok. Próbáltam

sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szivemben, idegimben Kiabáló, nagy

lárma Téged keres, Fölség, Isten, a tied minden.”

Arcán a mosoly békés volt, mint egy csecsemőé; vagy halottaké, akiktől már nem lehet elvenni semmit, hisz mindenük az utódaiké.