Az ifjú Szilárdka páratlan adottságokkal született. Kéthetesen szobatiszta volt, félévesen saslengést mutatott be a járóka korlátjába kapaszkodva, sőt édesanyja szerint már magzat korában Mahler-dalokat dúdolt az anyaméh félhomályában (bár ez utóbbi inkább anekdotikus közlésnek tekinthető).
Beszédfejlődésében sajnos némileg elmaradt, konkrétan három éves koráig nem volt hajlandó megszólalni. Édesanyja egy nagy közműcég vezetőjeként dolgozott, és korán vissza kellett térnie a munka világába, a család amúgy is Teslára gyűjtött.
Az elfoglalt pár egy közeli magán-bölcsödébe íratta a gyereket, így viszont csak a dajka és pár pelenkás ágytárs lett tanúja Szilárdka első megszólalásának. Pedig a verbális antré kétségkívül egyedire sikerült, egy nap a csoport valami kétes eredetű szerves maradványt kapott tízóraira, amit Szilárdka joggal nehezményezett: lesöpörte a tálkát az asztalról, és váratlanul felkiáltott:
„SOROS”!
A jelenet viharos tetszést aratott.
A gyermek beszédfejlődése e ponton azonban megakadt. Sashegyi, speciális óvodába íratták, logopédus csiszolgatta, naponta kranioszakrális foglalkozásokon vett részt, jógázott, sőt hetente kétszer kilovagolt a Svábhegyre, de minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Jóvátehetetlen kommunikációs nehézségei mégsem támadtak, ugyanis imádta a csilis csokit, és mert középsőtől ő volt a legerősebb az óvodában, de mégsem ruházott meg mindenkit, legalábbis nem minden nap, e veleszületett tapintat rokonszenvre hangolta környezetét. Ha megszidták, mert mondjuk nem fogyott tányérján a püré vagy az óvó néni egyéb okból ráripakodott, csak annyit kiáltott: "Soros!", és a találó riposzt működött.
Óvodás kora utolsó napján is megható sorosozó rigmussal búcsúzott apró élete meghitt színhelyétől.
Általánosban csak tovább javult a helyzet, édesapja az ügyészségen dolgozott, ami erős lökést adott népszerűségének. Tanárai amúgy is emlékeztek még a Soros-félék évtizedes sanyargatására. Egy olyan jellegű kérdésre pedig, mint „mennyi ánégyzet meg bénégyzet”, kétségkívül megfelelő válasz, hogy: „Soros!”.
A helyzet a történelem vagy fizika tanulmányozása kapcsán sem változott lényegesen.
Szilárd kitűnő eredménnyel végezte el a patinás budai gimnáziumot, majd - pályaválasztásában az apai mintát követve - jelesen abszolválta az európai hírű jogi egyetemet is. Csak a végén támadt némi purpárlé, amikor édesapja az ügyészi irányt kultiválta volna, Szilárdka azonban érezte, túl erős benne az igazságérzet, és inkább a bírói életpálya mellett döntött.
Mégis némi feltűnést keltett első tárgyalása. Valami ágrólszakadt migráns került a széke elé, a vád tízéves fegyházbüntetést javasolt. Szerencsétlen kurd kétségkívül, amikor a szomjúság ellen ecettel töltött tonikos palackot kapott egy határvadásztól, azt a vigyorgó egyenruháshoz vágta, ami vitathatatlanul hatóság elleni erőszak, plusz brutális terrorcselekmény. Ennek ellenére kis mozgolódás támadt, amikor Szilárd másodfokon tizenhat évre emelte a migráns büntetési tételét.
Az ifjú jogszolgáltató fejét szigorúan a magasba szegte, és indoklásként érces hangon csak annyit kiáltott: „SOROS”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése