Az ifjú Szilárdka páratlan adottságokkal született. Kéthetesen szobatiszta volt, félévesen pár saslengést mutatott be a járóka korlátjába kapaszkodva, sőt édesanyja szerint már magzat korában Mahler-dalokat dúdolt az anyaméh félhomályában (bár ez utóbbi inkább anekdotikus közlésnek tekinthető).
Beszédfejlődésében sajnos némileg elmaradt. Konkrétan három éves koráig nem volt hajlandó megszólalni. Édesanyja egy nagy közműcég vezetőjeként dolgozott, így korán vissza kellett térnie a munka világába; a család amúgy is Teslára gyűjtött.
A pár némi habozás után egy közeli magán-bölcsödébe íratta a gyereket. Így viszont csak a dajka és pár pelenkás ágytárs lett tanúja Szilárdka első megszólalásának, pedig a verbális nyitány kétségkívül egyénire sikerült. Egy nap a csoport valami kétes eredetű szerves maradványt kapott tízóraira, amit Szilárdka joggal nehezményezett: lesöpörte a tálkát az asztalról, és váratlanul felkiáltott:
„SOROS”!
A jelenet természetesen viharos tetszést aratott.
A gyermek beszédfejlődése e ponton sajnos megakadt. Holott speciális óvodába íratták: logopédus csiszolgatta, naponta kranioszakrális foglalkozásokon vett részt, jógázott és hetente kétszer kilovagolt a Svábhegyre, de minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Jóvátehetetlen kommunikációs nehézségei szerencsére nem támadtak: középsőtől ő volt a legerősebb az óvodában, és mivel mégsem ruházott meg mindenkit, legalábbis nem minden nap, e tapintat rokonszenvre hangolta környezetét. Ha megszidták, mert nem fogyott tányérján a püré, vagy az óvó néni más okból ráripakodott, csak annyit kiáltott: "Soros!", és ez többnyire működött.
Óvodás kora utolsó napján is megható sorosozó rigmussal búcsúzott élete meghitt színhelyétől.
Általánosban minden szempontból tovább javult a helyzet. Édesapja az ügyészségen dolgozott, ami kapásból lökést adott népszerűségének. Tanárai amúgy is jól emlékeztek még a Soros-félék évtizedes sanyargatására. Egy olyan jellegű kérdésre, mint „mennyi ánégyzet meg bénégyzet”, mindig megfelelő válasznak bizonyult, hogy: „Soros!”. A helyzet az ókori történelem vagy a fizika tanulmányozása kapcsán sem változott lényegesen.
Szilárd kitűnő eredménnyel végezte el a patinás budai gimnáziumot, majd - pályaválasztásában az apai mintát követve - jelesen abszolválta az európai hírű jogi egyetemet is. Csak a legvégén támadt némi feszültség, amikor édesapja az ügyészi irányt kultiválta volna, Szilárdka azonban úgy érezte, erős benne az igazságérzet, és inkább a bírói életpálya mellett döntött.
Némi feltűnést keltett viszont első tárgyalása. Valami ágrólszakadt migráns került széke elé, a vád tíz éves fegyházbüntetést javasolt. Szerencsétlen kurd kétségkívül, amikor a szomjúság ellen ecetespalackot kapott egy határvadásztól, azt a vigyorgó egyenruháshoz vágta, ami vitathatatlanul hatóság elleni erőszak, plusz brutális terrorcselekmény. Ennek ellenére némi mozgolódás támadt a teremben, amikor Szilárd másodfokon tizenöt évre emelte a migráns büntetési tételét.
Az ifjú jogszolgáltató azonban fejét szigorúan a magasba szegte, és érces hangon csak annyit kiáltott: „SOROS”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése