Lajos, az ártatlan celeb

Egyik délután a Kerepesi-úti temető sírkertjének mauzóleumán nagy robajjal feldőlt a kéttonnás gránitobeliszk. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Kossuth Lajos (1802-1894).

Arcáról némi zavar tükröződött, mint aki nem tudja pontosan, miért támadt föl. Hűvös szél fújt, a kocsánytalan tölgyek lombja némán reszketett.

A borongós júniusi időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben. Akik hallották a robajlást, riadtan odagyűltek.

Az aggastyán leverte magáról a földet. Fésűt kért kölcsön, és rendbe hozta a szakállát.

Egy gyászfátyolos asszony megkérdezte, hogyan érzi magát. Köszönöm, jól, felelte Kossuth Lajos.

Nem fázik-e egy szál szemfedőben, érdeklődött ekkor egy szabadnapos vagyonőr.

Nem. Inkább inni vágyom, válaszolta az ex-halott.

Egy fiatal lány megkínálta a magánál tartott szentkirályis flakonból. Közben gyanakodva méregette az áporodottnak ható öregurat.

Hanem hát maguk hogy vannak, kérdezte Kossuth.

- Mi csak elvagyunk – válaszoltak kórusban.

Vagyishogy jól elvagyunk, helyeselt K. Rómeó virágárus. Csak a benzin ne lenne olyan drága. Ő is jelentős felárral kénytelen árulni fólia alatt nevelt, trópusi palántáit.

Valaki megjegyezte, hogy ma már az egész világon fölborult az olajár. A válság mindenhová begyűrűzik.

Itt a beszélgetés elakadt.

Na és mi van a közteherviseléssel, érdeklődött a poraiból feltámadt államférfi.

Az rendben van. Arányos az adózásunk, mondták neki. Így mindenki jól jár. Minél többet keres valaki, annál kevésbé kell a közösbe betennie.

Megint csönd lett. Csöpögve eleredt az eső.

- Nem fog megázni? - kérdezte aggodalmasan Deutsch Amália, a Föltámadott Vértanúk Imaközösségének gazdasági ügyintézője.

- Nem - felelte Kossuth. - Annak idején direkte szerettem az esőt. Csak még azt mondják meg nekem, hogy áll a parlamentarizmus kérdése.

- Van új Alaptörvényünk – válaszolta büszkén Deutch Amália.
- Erről kérdezze inkább a Szijjártót - sziszegte oda hátulról egy Hajduskáné nevű nő.

Az emberek zavartan a földre szegezték a pillantásukat.

- Nekem semmi olyan liberális simli nem kell - törte meg a csendet K. Rómeó, - ami csorbítja a nemzeti szuverenitást!

- Ezzel én is teljesen egyetértek -, helyeselt az ügyintéző kisasszony.

Ismét szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljenek már valamit! - bámult a körülállókra a föltámadott. - Hát nem történt a szabadságharc óta semmi?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta afekete ruhás nő. – De ahogy mondani szokás: ne szólj szám, nem fáj fejem.

- Na még annyit: megvalósult a Duna-menti népek föderációja?

- Mondjuk úgy, hogy folyamatban van – nyugtatta Hajduskáné.

– Csak Brüsszel lett Moszkva helyett! – csattant föl indulatosan az imaközösségi kisasszony.

A fekete ruhás nő, aki csak most vette észre, hogy otthon hagyta az ernyőjét, visszaindult a taxiállomás felé.

Hallgattak.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte. Várt egy kicsit, majd konstatálva, hogy mindenki csak ácsorog, udvariasan elköszönt az egybegyűltektől.

- A viszontlátásra - mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba.

A virágboltos, hogy el ne csússzon a síkos kövön, előzékenyen a kezét nyújtotta. – Oszt minden jót! - szólt még utána.

- Mi történt? - kérdezte később a gyászruhás nőtől egy taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza a sírba?

- De bizony visszament - csóválta a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

(Ö.I.-nek, köszönettel)