Egyik délután a
Kerepesi-úti temető sírkertjének mauzóleumán nagy robajjal feldőlt a kéttonnás
gránitobeliszk. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Kossuth Lajos
(1802-1894).
Arcáról némi
zavar tükröződött, mint aki nem tudja pontosan, miért támadt föl. Hűvös szél
fújt, a kocsánytalan tölgyek lombja némán reszketett.
A borongós júniusi
időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben. Akik hallották a
robajlást, riadtan odagyűltek.
Az aggastyán leverte
magáról a földet. Fésűt kért kölcsön, és rendbe hozta a szakállát.
Egy
gyászfátyolos asszony megkérdezte, hogyan érzi magát. Köszönöm, jól, felelte
Kossuth Lajos.
Nem fázik-e egy
szál szemfedőben, érdeklődött ekkor egy szabadnapos vagyonőr.
Nem. Inkább inni
vágyom, válaszolta az ex-halott.
Egy fiatal lány
megkínálta a magánál tartott szentkirályis flakonból. Közben gyanakodva
méregette az áporodottnak ható öregurat.
Hanem hát maguk
hogy vannak, kérdezte Kossuth.
- Mi csak elvagyunk
– válaszoltak kórusban.
Vagyishogy jól
elvagyunk, helyeselt K. Rómeó virágárus. Csak a benzin ne lenne olyan drága. Ő is
jelentős felárral kénytelen árulni fólia alatt nevelt, trópusi palántáit.
Valaki megjegyezte,
hogy ma már az egész világon fölborult az olajár. A válság mindenhová begyűrűzik.
Itt a
beszélgetés elakadt.
Na és mi van a
közteherviseléssel, érdeklődött a poraiból feltámadt államférfi.
Az rendben van.
Arányos az adózásunk, mondták neki. Így mindenki jól jár. Minél többet keres
valaki, annál kevésbé kell a közösbe betennie.
Megint csönd
lett. Csöpögve eleredt az eső.
- Nem fog
megázni? - kérdezte aggodalmasan Deutsch Amália, a Föltámadott Vértanúk
Imaközösségének gazdasági ügyintézője.
- Nem - felelte
Kossuth. - Annak idején direkte szerettem az esőt. Csak még azt mondják meg
nekem, hogy áll a parlamentarizmus kérdése.
- Van új
Alaptörvényünk – válaszolta büszkén Deutch Amália.
- Erről kérdezze inkább a Szijjártót - sziszegte oda hátulról egy Hajduskáné nevű nő.
- Erről kérdezze inkább a Szijjártót - sziszegte oda hátulról egy Hajduskáné nevű nő.
Az emberek zavartan
a földre szegezték a pillantásukat.
- Nekem semmi
olyan liberális simli nem kell - törte meg a csendet K. Rómeó, - ami csorbítja
a nemzeti szuverenitást!
- Ezzel én is
teljesen egyetértek -, helyeselt az ügyintéző kisasszony.
Ismét szünet
állt be a társalgásban.
- No, meséljenek
már valamit! - bámult a körülállókra a föltámadott. - Hát nem történt a
szabadságharc óta semmi?
- A fejlődés soha
nem áll meg – válaszolta afekete ruhás nő. – De ahogy mondani szokás: ne szólj
szám, nem fáj fejem.
- Na még annyit:
megvalósult a Duna-menti népek föderációja?
- Mondjuk úgy, hogy folyamatban
van – nyugtatta Hajduskáné.
– Csak Brüsszel
lett Moszkva helyett! – csattant föl indulatosan az imaközösségi kisasszony.
A fekete ruhás
nő, aki csak most vette észre, hogy otthon hagyta az ernyőjét, visszaindult a
taxiállomás felé.
Hallgattak.
A föltámadott
visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte. Várt egy
kicsit, majd konstatálva, hogy mindenki csak ácsorog, udvariasan elköszönt az
egybegyűltektől.
- A viszontlátásra
- mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba.
A virágboltos,
hogy el ne csússzon a síkos kövön, előzékenyen a kezét nyújtotta. – Oszt minden
jót! - szólt még utána.
- Mi történt? -
kérdezte később a gyászruhás nőtől egy taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza
a sírba?
- De bizony
visszament - csóválta a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.
(Ö.I.-nek, köszönettel)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése