NOSZTALGIA 2006/3 Egy beszéd

A minap a kezembe akadt egy beszéd. Kis változtatás után osztom meg Önökkel. „Az, amit el tudtam nektek mondani egy órában, sőt talán több is volt, mint egy óra, az természetesen nem az egész politikánk. Nem képes visszaadni az egyébként szükséges kommunikációnak azt a sokrétűségét, ami kell a sikerhez. De minden figyelmeztetést és tanácsot köszönök ez ügyben, mert ha őszinte vagyok hozzátok, azt kell mondanom, mi is tele vagyunk kétségekkel. Egészen pontosan tudom, hogy az, amit majd csinálunk, nem lesz tökéletes. Egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik a hatodik lépés, jó, ha az első kettőt tudom. De meg kell próbálni előrevinni ezeket az ügyeket, és fenntartani közöttünk az együttműködést, miközben biztosítani a koalíciós partner támogatását is, fölkészíteni a tömegkommunikációt, satöbbi. De a legfontosabb megtanulni nem fölszisszenni minden pillanatban, menni előre. Sajnos nem tudom kiszámolni minden lépésünknek a következményét. Nincsen ennyi kapacitásunk. Az igazság, hogy reggel 7 órától éjjelig dolgozik a csapat, és egy pont után nem lehet szélesíteni. Nem tudjuk 15 embernél többen körülülni azt az asztalt, amelynél meg kell állapodni a szakértőkkel. Ennyi tehetségünk van, gyerekek! Amit meg lehetett csinálni az elmúlt hónapban, azt megtettük. Amit az azt megelőző időszakban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy a választási kampány heteiben nehogy előkerüljenek olyan papírok, amikre ráveti magát az ellenzék, azt megtettük. Sajnos ez egy irracionális ország. 300 ezer forintos vakbélműtéttel ijesztgetik az embereket, kommunista terrorral, sorra meghekkelik a szervereinket. Hadd ne folytassam. Ésszerű párbeszédnek nincs tere. Miközben tudtuk, és ti is tudtátok, hogy ha eljön a választási győzelem, utána nagyon neki kell állni, mert soha ilyen problémánk nem volt. A Medián 2 hete kihozott egy felmérést. A magyar lakosság 70 százaléka úgy gondolja, mondjanak itt a politikusok bármit, hogy megszorítás lesz. Más szóval a költségvetés gatyába rázása. De hát annak kell lennie. Úgy őriztük a politikai egységet tavaly nyár óta, mint soha az elmúlt években. Az anyagaink kidolgozottsági foka biztosan hagy maga után kívánnivalót, igazatok van. Azt is tudjuk, hogy rengeteg kockázattal nézünk szembe. Amikor azt mondjátok, hogy vigyázzunk oda, mert az Alkotmánybíróság visszaküldhet dolgokat, tudjuk mi ezt. De nagyon szűk csapat dolgozik Petrétei Jóska mögött, mert nem engedhetjük a minisztérium egészére ebben a fázisban még, 5-6 ember reggeltől éjszakáig, mert az utolsó munkaanyag is megjelenik másnap a Magyar Nemzetben, minden kontextusból kiforgatva. Így kell dolgozni. Közben a másik oldal 14. havi nyugdíjjal kampányol, áfa-mentes bébipelenkával, és azt ígéri, négy év alatt száz százalékkal megemeli a reálbéreket. Agyrém. Mi közben az őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon, hogy összeszedjük a szükséges tételeket a kollegákkal. Merthogy nincs sok választás. Azért nincsen, mert elcsellóztuk. Nem kicsit, hanem nagyon. Európában ennyi böszmeséget még ország nem csinált, mint ahogy itt mi vircsaftolunk. Annyival kerültünk túl az ország lehetőségein, hogy azt nem tudtuk korábban elképzelni. Ráadásul úgy, hogy a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása igazgatja. Hogy gyakorlatilag nem csinálunk ez ellen semmit négy évig. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amivel gátat vetettünk volna ennek a sok képtelenségnek. Amire büszkék lehetünk azon túl, hogy sztrádák, pár égetőmű, valamivel nagyobb esélyegyenlőség, és hogy visszahoztuk a kormányzást a végére. Közben az ellenzék azt harsogja, hogy a költségvetés problémáinak az a megoldása, hogy csökkentjük a bevételeket, és növeljük a kiadásokat. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit művelünk itt, akkor mit mondunk? Természetes, hogy a dolog az nem szépen, aprólékosan felépített, nem. Lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, lásd fenn, most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy belegebedünk. Ez a helyzet. És közben még meg kell állapodni a szabaddemokratákkal, személyi kérdések, koalíciós sakkozás, ismeritek. Nézzétek, a dolog az úgy áll, hogy rövid távon nincsen választás. Veres Janinak igaza van. Lehet még egy ideig folytatni az alibifocit, de biztos nem sokáig. Nem tudhatjuk, hogy mikor jön el az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg ezernyi statisztikai kiskapu segítette, hogy idáig eljussunk. De sokáig nem totojázhatunk. Persze még elképesztően sok elemzést el lehet végezni, hogy melyik társadalmi csoport hogy fogja fogadni. De én azt tudom nektek mondani, hogy nem szabad hónapokig elemezni, gyerekek. Nem ismerjük a jövőt. Az első nap meg kell mondani, mit akarunk csinálni azért, hogy ennek még idén költségvetési hatása legyen, hogy például szeptember elsejétől bizonyos adójogszabályok életbe léphessenek. Analizálgathatunk még egy ideig, de a végén jönnek, akiknek az a szakmájuk, és azt mondják, hogy ők már kielemezték. Magyarország le van írva. Ezért, annak az előrebocsátásával, hogy amit csinálunk, az messze nem lesz tökéletes, nem tudok nektek B verziót mondani. Aki a Magyar Szocialista Párt környékén befolyásos véleményformáló gazdasági ügyekben, Kornaitól Surányiig, Békésitől a jó ég tudja kicsodáig, azokkal végig beszéltük, végig vitatkoztuk ezt a pár hetet. És meg kell mondanom, rengeteg nagy ötlettel találkoztam. A hétszázát neki! Kiderül, hogy még a legnagyobbak, a legtöbbre tartottak is százmilliárdos nagyságrendű tévedésekben vannak. Vessünk ki ingatlanadót mindenkire! Tudjátok, hogy mennyi jön be ingatlanadóból, ha minden ingatlant megadóztatunk, ami ötmillió forintnál drágább? Direkt alacsony értékhatárt mondtam, nem százmilliót. És közben odaadjuk az önkormányzatoknak azt az 52 milliárdot, ami a kommunális adóból bejön, mert azt meg oda kell nekik adni, mi így dolgozunk, az az ő bevételük. Az egész sztorinak az egyenlege kevesebb, mint 20 milliárd forint. Magyarország legbefolyásosabb üzletembere, Demján Sándor, azt mondja: Ferikém, olvasom a Sarközy tanulmányban, hogy ha minden háttérintézményt bezárunk, akkor 700-800 milliárdot meg tudunk takarítani. Mondom Sanyikám, normális vagy te? Legalább te tudhatnál számolni, áldjon meg a jó isten! 3-400 milliárd, ez kétségtelen, de cserébe jön kétszázezer új munkanélküli. Vagy odajön Surányi Gyuri barátunk, hogy ő neki megvan, hogyan kell megtartani a minimálbér adómentességét, de közben mégis fenntartani a társadalmi igazságosságot. Dolgozunk sokáig vele, elküldi a papírját is, melyen kiszámolta, és kiderül, hogy minden nagyon jó, csak azt nem tudta, hogy létezik az adójóváírás intézménye Magyarországon. Akkor azt is át kell alakítani. De ez 230 milliárd forint, Gyurikám. Ja? Hát, ha az a 200 milliárd forint benne van a pakkban, úgy nincsen megoldásunk. Általánosságban elmondhatom, egész sok jó ötlet van egészen addig, amíg ki nem kell számolni. Akkor azonban elfogy a tudomány. Sok olyan kritika is van, hogy a rendszer nem eléggé kerek, nem konzisztens. Mindenkinek van ötlete, hogy mit vegyünk ki belőle, és akkor a maradék konzisztens lesz. Csak éppen akkor csupán harmadannyi pénz van, mint amennyi kellene. Ja, így én is tudok konzisztens rendszert. Az a problémám, hogy nem 50 milliárdot kell összeszedni, hanem többet. Ráadásul mindezt úgy kell megtenni, hogy amit hosszú távon akarunk csinálni, amitől az egész ország fenntartható lesz, azt ne verje keresztbe. Gyerekek, nem vagyunk tökéletesek! Sajnos nem. Azt sem tudom ígérni, hogy minden rendben lesz. Annyit tudok mondani, hogy ami tisztességgel megcsinálható, azt megcsináljunk. És hogy nem játszunk külön meccseket, az energiáinkat nem arra fordítjuk, hogy egymással birkózzunk. Úgy gondolom, nincsenek külön érdekek, amik ne bírnák ki közöttünk a nyilvánosságot, vagy amit nem veletek akarok elintézni. Az a csapat, amelyikre rábíztátok ennek az oldalnak a vezetését, nagyjából erre képes. Tehát tud nagyjából programot adni. Lehet, hogy van egy másik csapat, amelyik többre képes, mi nem tudunk ennél jobbat. Munka van, tisztességes munka folyik egymás között, és muszáj megcsinálni. Most nem beszélek az Új Magyarországról, a fejlesztésekről, az autópályákról, játszóterekről, satöbbi. Egymás között vagyunk. Nem beszélek a határon túli magyarokról sem, az egyházakhoz fűződő kapcsolatokról és még ezer dologról, mert ma nem ez a legfontosabb. Megjegyzem, mindegyikben érdemi javaslataink lesznek, egyik-másik meglepetést is fog okozni. De az egészhez képest, amit most el kell döntenünk egymás között, a legszűkebb körben, nem ez a legfontosabb. Reform kell, vagy bukik az ország, nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és őszintén megmondom nektek, beszélek magamról is. Ezért szeretnék most kérni tőletek még három percet. Az életben legfeljebb még egyszer fogok ilyesmit kérni tőletek. Ugyanis fantasztikus dolog politikát csinálni. Egy országot vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint végigcsinálni, az állandó ordibálás közepette, ebben a fékevesztett légkörben, mert egyetlen dolog ambicionált: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a kicsellózott országban, hogy nem kell betojni Orbán Viktortól meg a jobboldaltól, és a baloldal tanulja meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz. Ez adta a hitet. Nagy dolog volt, imádtam, életem legizgalmasabb szakasza volt. És most itt a lehetőség, hogy történelmet csináljunk. Nem a történelemkönyveknek, arra nagy ívben teszek, nem érdekel. De hogy csinálunk-e valami fontosat. Hogy azt mondják, hogy a kicsellózott életbe, jöttek és meg merték tenni, és nem azon aggodalmaskodtak, hogy most hogy a francba lesz majd az útköltség elszámolásuk. A fűzfán fütyülő rézangyalát! Hogy jöttek párak, akik nem azon tanakodtak, hogy akkor a megyei önkormányzatban lesz-e jövőre helyük, vagy nem. Hanem megértették, hogy másról szól ez a kardvirágos ország! Hogy megértik, hogy azért érdemes politikusnak lenni itt a XXI. század elején, hogy csináljunk egy legalább valamennyire működő világot! Csak azért! Egzisztenciát lehet még találni sokat. Tudom, hogy nekem könnyű ezt mondani, ne vágjátok mindig a képembe! De hát ha csak ezért érdemes! Majdnem beledöglöttem, mert másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, miközben taktikázni kellett reggel, éjjel, meg este. Hogy az ellenzék épp min veri ki megint a maga hisztijét. Nem akarom ezt tovább csinálni! Vagy nekilátunk, egy működő és igazságosabb ország, és van hozzá egy emberetek, vagy mással kell megcsinálni! Soha egy interjút nem fogok adni, amikor befejezem, akárhogy is válunk el egymástól. Nem fogom a magyar baloldalt bántani, soha. De csak akkor érdemes politikát csinálni, ha hozzányúlunk a nagy dolgokhoz. Azt magyarázni, hogy miért nem, és hosszú nevű bizottságokban ücsörögni, aztán új munkabizottságot alakítani, amelyik kideríti, hogy egyetlen törvényben nem tudtunk megállapodni, ezért újra csak azok a kompromisszumok születnek, amik lényegében a semmittevés kompromisszumai, hogy fönnmaradjon, ami volt, mert úgyis minden sérteni fogja valakinek az érdekét – szóval, ehhez egy másik madame kell. Ez az én imádatomat nem fogja megváltoztatni, én a hívetek maradok. Én nem fogok naponta felállni, volt egy ilyen minisztere a Gyulának, aki mindig le akart mondani. Vagy egy másik, aki állandóan azt mondta, hogy én egy ilyen és ilyen pasi vagyok. Hát nem. Amíg van a dologban esély, és haladunk, addig igen, ha meg kifogyott, akkor csöndben elmegyek. Egyszerűen nem érdemes másként. Mindenki döntse el magában, azért a 4-500 ezer forintért csinálja a dolgot, ami hallatlanul fontos persze, különösen, ha az embernek már nincsen más szakmája, tudom én. A kérdés, hogy valaki képes-e az elmúlt 15 év összes történetén felülemelkedni, és megkötni az új védeket, amitől élhetőbb lesz az ország, vagy azt gondolja, hogy ez is csak egy ugyanolyan négy év lesz, a francba, túléltük a korábbiakat is, ezen is túl leszünk valahogy. Volt már egy csomó miniszterelnökünk, most ezen a pasin is túl esünk. Mi úgyis maradni szoktunk. Lehet, hogy így kellene, ez egy legitim érvelés, nem is bánt. Van ebben a frakcióban amúgy is nem egy kiváló, miniszterelnöknek alkalmas ember. Mégis azt mondom, vegyen most mindenki egy nagy levegőt, igyon egy kis bort, aludjon rá egyet és döntse el magában, mert ha mindenki csak ugyanazt tudja mondani, amit az elmúlt években mondott, és nem jut el odáig, hogy na, a franc egye meg, lehet, hogy valami újat kellene kitalálni, akkor soha nem tudunk megállapodni egymással. Ha mind a 190 ugyanazokat a mondatokat mondja csak, amit az elmúlt években mondott, akkor ugyanúgy nem fog történni semmi, mert ugyanúgy nem tudunk megállapodni. Ugyan nem értek egyet, de elengedem. Mosom a kezeimet, csinálják! Vagy visszafogottan meghúzza magát, aztán a többi csak csinálja. Az ugyanis nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem változás, hogy egyébként kiszállunk a Passatból és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk magunk is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig tettünk. És ehhez képest az első hónapoknak a dolga, a költségvetés dolga, az csak szimpla kényszer. De tévedtek, ha azt hiszitek, hogy van választásotok. Nincsen. Ma legfeljebb az a választás, hogy megpróbáljuk ésszerűsíteni a rendszert, vagy jön a következő krach, és ránk fog omlani, a francba. A megoldásaink biztosan nem tökéletesek, igazatok van, csak épp senki nem mond jobbat. Legalábbis olyat, amiben meg tudunk állapodni a szakma nagy részével, amit el tudunk fogadtatni az emberekkel, és el tudjuk fogadtatni a koalíciós partnerrel is. Nálunk, akik ezt egy páran a tetején csinálják, a Bélától a Veres Janiig, Kiss Pétertől a Hillerig, meg mondjuk velem, mi nagyjából azt hisszük, hogy ez körülbelül jó. Biztos belül külön-külön gondolunk mást is, de nem külön-külön vagyunk, hanem ott ülünk tizenegynéhányan az asztal körül, és a végén a döntést el kell fogadni. Itt nem egy tévedhetetlen király hozza a döntést. A királyok az egész világon előbb-utóbb megbuktak. Azonban én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni. Nyilvánvaló, hogy lesznek konfliktusok, gyerekek. Egy egész ármádia készül a revansra. De ha nem csináljuk meg, az ország négy év múlva ugyanott tart megint, mint most. Igen, lesznek tüntetések, biztosan lesznek, tévé, Parlament, sokan dolgoznak már a pillanaton. De előbb-utóbb megunják, és hazamennek. Mi csak akkor tudjuk végigcsinálni, ha a lényegben hiszünk, ha van egyetértés. Ha senki nem játszik külön játékot itt, aki most az asztal körül ül. Kikerülni a konfliktusokat, egyre csak azt szajkózni, amit a közönség vár tőlünk, minduntalan megijedni attól, hogy megsértünk érdekviszonyokat, akkor nem is érdemes hozzálátni. Nem szabad. A magam részéről nem igaz, hogy én valamihez is csökött módra ragaszkodom. Hogy van egyvalami a fejemben, és akkor annak kell lenni az egészségügyben, hogy izé, meg okvetlenül így. A fenét! Én ezeket a beszélgetéseket legföljebb szervezem, mediálom. Nyitom ki az embereket, hogy elmondják, mi van bennük, ez a módszerem. Nem diktálok semmit. Legföljebb akkor, ha le akarnak lassulni, vagy nem akarnak megállapodni. Mert hogy gyerünk már, a hétszázát, előre! Ezt tartom a vezető dolgának. És hogy ha valamiben megállapodtunk, akkor az úgy legyen. Az egész nem arról szól, hogy nekem van egy A-tól Z-ig megírt forgatókönyvem, és azt ki fogom az országból verni. Francot! Van forgatókönyvem arra, hogy hogyan lehet a szocialistákban lévő hihetetlen energiát arra fölhasználni, hogy az országot megváltoztassák, de lehet, hogy ebben tévedek. Hogy legyenek már úrrá végre a kishitűségükön, meg a régi igazságaikon: arra tényleg van elgondolásom! Legföljebb, ha nem bírom már, akkor kiabálok egyet. Egyébként nincs a dologban személyes sztorim. Már így is sokat kaptam, ettől, amit a elmúlt másfél évben csinálhattam. Az a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt az országot. Mert ki fogja megváltoztatni? Orbán Viktor fogja megváltoztatni a pocskondiázó mameluk-csapatával? Vagy van még egy C változat, hogy nem történik semmi. Elvégre el lehet még így egy darabig lébecolni. Persze, bonyolult az egészségügynek a dolga. De hát amelyikünk bemegy egy egészségügyi intézménybe, az tudja, hogy hazugságok sokaságára épül! Vagy ki tagadná, hogy az oktatásban borzasztóan nehéz bármihez hozzányúlni? Ugyanakkor bárhová nézünk, azt látjuk, hogy nem egyenlően osztja a tudást széjjel. Valamelyikőtök mondta - az Arató Gergely -, hogy az mégiscsak a legnagyobb igazságtalanság, hogy a magyar oktatási rendszer a köztünk lévő társadalmi különbségeket inkább fölerősíti, és nem gyengíti, ráadásul még szegregál is. Mit ad Isten, itt tenyészik 700 ezer kitaszított roma. Hát ez az igazi nagy probléma! Mi meg azoknak adjuk az ingyenes állami oktatást, kérem szépen, akik a legjobb családokból jönnek! És akkor az a botrány, hogy utólag ki kell fizetni a diploma árát 3 százalékonként? Ha van társadalmi botrány, akkor az az, hogy a jelen állami oktatásban a felső tízezer termeli újra magát közpénzen! Mi meg nem merjük ezt kimondani, mert be vagyunk szarva, hogy azt mondjuk, hogy aki tehetős, itt van öt százalék, akkor tessék fizetni. Ne áltassuk egymást, ez az igazi botrány! Az igazi botrány, ahogy a Laci is beszél az ő cigány embereiről. Hogy azoknak tized olyan egészségügyi szolgáltatás jut, mint például nekem! Hogy mióta az anyámnak ismerik a városban a nevét, azóta neki is jobb jut, a hét meg a nyolcát! Nem értette, mi történt. Kérdezi, megjavult az egészségügyi rendszer, fiam? Mondom, egy fenét, mama! Az az igazság, hogy ismerik a nevedet! Ez a botrány! Ehhez képest társadalmi értelemben a 300 forintos vizitdíj semmi, józan ésszel legalábbis, legföljebb kényelmetlen politikailag, hiszen ki a fene szereti kifizetni. Persze hogy lehet súlyos következménye, de őszintén szólva, ez a következmény legfeljebb minket érint, és bennünket is csak akkor, ha rosszul működünk együtt. A tragikus társadalmi kihatás meg mindenkit érint. Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a politikai következményektől. De hölgyeim és uraim! Ez legföljebb pár száz embernek, meg a családjának, az ismerőseinek a problémája, a mienk, a politikai elité. De nem azért kell politikusnak menni, mert ebből olyan hihetetlenül jól meg lehet élni, mert már elfelejtettük, hogy milyen autófényezőnek vagy ügyvédbojtárnak lenni! Hanem azért lennénk politikusok, merthogy meg akarjuk ezeket a problémákat oldani. Egyébként az elmúlt négy évnek épp az a tapasztalata, a Horn Gyula kormányzásának, hogy nem abba szoktak belebukni emberek, ha valamit csinálnak, hanem ha nem csinálnak. Vagyis ha csak sodródnak az árral. Ha csak állnak. Összezavarodtam. Mibe is akkor? Mindegy, el kell indulni, és végig kell csinálni. Biztos szörnyű lesz az első pár év, persze. De teljesen érdektelen, hogy csak 20 százaléka a lakosságnak fog ránk szavazni. Tavaly nyáron a 100 emberből a Szonda szerint csak 18 mondta, hogy ránk fog szavazni. Tavaly nyáron, gyerekek. Erre egy évvel később nyertünk. Mi lenne, hogy ha nem az egymás közötti játszmák miatt veszítenénk el a népszerűségünket, hanem mert megcsináljuk a nagy ügyeket, és elveszítjük egy időre a támogatásunkat, de aztán majd visszaszerezzük. Mert megértik. El kell majd menni vidékre nyugodtan, hogy megcsináltuk, a hétszázát. Azt mondják, hogy nem lett mindenkinek jobb, és igazuk van. De neki, meg neki, meg neki, meg kollégiumok épültek ebben a kigordonkázott országban végre újra. Erről szól a politika. Nem arról, hogy melyikünkből lesz kerületi polgármester, és hogy hány helyettese lesz! Fontos az is, de nincs benn az ország első száz legfontosabb ügyében. És mi döntjük el, hogy melyikkel foglalkozunk. Mi! Az ország azt gondolom, hogy megérdemelné, meg mi is, hogy ilyen dolgokat csináljunk. Szóval, azt tudom nektek mondani, hogy álljunk neki, és csináljuk meg. Sok igazságotok van a figyelmeztetésben meg a részletek ügyében, de csak azt tudom mondani, hogy nem fogok játszani semmilyen játszmát. Sem így, sem így. Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni, és elmagyarázzátok, hogy igen, igen, de, akkor ahhoz én már nem kellek. Ahhoz más kell. És írok majd egy zseniális könyvet a modern magyar baloldalról. Gyerekek, kell még valamit mondanom, Ildikó?”