Vaktöltény-játék

Johnny N’Dvad, M’wabai miniszterelnöke alkatilag kedvelte a konfliktusokat. Már az óvodában kitépett lábú hőscincéreket (Heroic waiter) uszított egymásra, és egyetemistaként is az impulzívabb hallgatók közé tartozott. Egy-egy kevésbé sikerült vizsga után órákon át rugdosta az egyetem udvarának élő fáit, majd elszaladt.

Miniszterelnöki tevékenységét is katonás szigorral kezdte. A kormány ülésein belépését haptákban állva, hangos „Erőt, egészséget!” kiáltással kellett fogadni, szenvedélyesebb parlamenti vitanapokat követően kötelező éjszakai számháborúzással vezette le csapata feszültségét. Mégis gyakran úgy érezte, kormányzása nélkülözi a valódi harcértéket. Nem pusztíthat árvíz minden évben, és a hívei összetartására havonta megnevezett bűnbakokkal szemben is gyakran tartózkodott élőerő bevetésétől.

A szomáliai menekültáradatban rejlő lehetőségeket azonban mindenkinél korábban érezte meg. A függetlenségét huszonöt éve visszanyert országot addigra alaposan miszklikre szaggatta a lakosság megosztottsága és a hadurak marakodása. Mogadishu, Afrika Szarvának hajdani drágaköve romokban hevert. A bevásárlóutcákat fölperzselték, szétlőtt McDonald’s táblák alatt szemetet és elavult bankjegyeket sodort a szél. A füvön és bogarakon élő, szapora lakosság utolsó tartalékai is kimerültek. A gyerekek bordái kiluggatták ingecskéik anyagát, minduntalan stoppolásra késztetve éhségtől elgyötört szüleiket.

 Egy fagyos tavaszon végül kialvatlanságtól vörös szemű férfiak, égő szemű, gyermekeiket mellükre szorító nők és pattogó hangú anyósaik tömegei úgy döntöttek, hogy vándorútra kelnek Afrika - állítólag - boldogabb tájai felé. Johnny N’Dvad csillogó szemmel figyelte a M’wabai felé botorkáló sokaságot. Hamarjában törzset állított föl a parlament büféjében, a határőrségnél vörös riasztást adtak ki, a védállásokat is megerősítették. A belügyi állományt a kritikus határszakaszokra diszponálták.

Johnny arcán kisfiús mosollyal vezényelte a hadműveletet.

A lakossági támogatást erősítendő az autópályák mentén óriásplakátokat állítottak föl, „MOSDATLAN MIGRÁNS, LÉGY MÁN PEDÁNS!  EL A MANCSOKAT MUNKAHELYEINKRŐL!” felirattal. Az arra poroszkáló vándorok legföljebb fásult pillantást vetettek az ismeretlen betűkkel írt, rejtélyes hirdetményre, mellesleg mindannyian a gazdag Nigerbe igyekeztek. Johnny azonban zsigereiben érezte, az ágrólszakadt tömeg nagyszerű eszközt adott kezébe. Már zöldfülűként megtanulta, ha szorul a kerék, a rafkósabbja konfliktust kreál. Egy mű-ellenségnél pedig semmi sem tarthatja magasabb lángon a nemzeti érzést.

Kiváló kapcsolatai révén kínai zsilettpenge-szalagot húzott ki a határ teljes hosszában. A sáncot délen nyúlfogó hálókkal is megerősítette. - Afrika határait meg kell védeni -, szögezte le . Ha némelyek szóba hozták, hogy a replika-pengék sérüléseket okoznak a bolyongókban (nem beszélve a környék boldogtalan rágcsálóiról), csak legyintett. – Gyagyások. A szemüktől nem látnak. Nem érzékelitek az özönlő muszlim harcosokat?!!

- A sanda kritikák csak erősítenek. Öregségemre Afrika végvári kapitányává kellett lennem -, zsörtölődött e forró novemberi estén is vejének. Lepihenni készült: nehéz napja volt, a frissen páncélozott Limpopo-parti határátkelő avató ünnepségén vett részt, csak pár perce sikerült egy külső horoggal (kosoto gari) földre küldenie valami meghökkentően szívós, korábban nyugdíjas múzeumi teremőrként tevékenykedő terroristanőt. 

Izmaiban jóleső ernyedtség bujkált.

- Fogadok, a manipulált nemzetközi sajtó már photoshopolt képek sokaságát röpítette világgá rólam. Guantánamói módszerekkel igyekeznek megalázni nemzetünket. Pedig nincs mese, a kontinenst meg kell védeni -, folytatta. 

A trópusi nap gyorsan hanyatlott alá a horizonton. Tikkadt pálmalevelek remegtek az esti szélben. Hazafelé poroszkáló tulok-csordák dobogása hallatszott a távolból, a monoton zajt időnként figyelmeztető lövések ropogása törte meg.

– Tényleg mennyi terrorista – jegyezte meg terítés közben An’koe asszony.

– Ugyan. Csak a tulkokat terelik a híradósok.

- Már miért terelnének fegyverrel tulkokat? – horkant föl asszonya.

- Nono. Ezek csak vaktöltények. – A miniszterelnök csitítólag vonta magához hitvesét. – A tulkok szerencsére képtelenek megkülönböztetni a valódi információt a kormányzati puffogtatástól. Így a legegyszerűbb. Lényeg, hogy jó irányba menjenek.

- Miért nem építünk a terroristák ellen rendes kerítést? – kotnyeleskedett közbe a miniszterelnök veje. – A zöldhatáron változatlanul ömlenek. Pár mezítlábas ágrólszakadt két perc alatt szilánkokra rugdosta a nagy garral átadott Limpopo Gate-et is.

- Na, ennek sem százas égő ontja odabent a fényt – morogta idegesen Kid Sz’too, a külügyminiszter, és kifordult mustárért a konyhába. Felkapcsolta a frissen közbeszerzett LED konyhai rendszert. Az égők erőtlenül pislákoltak. 

A miniszter ingerülten csörömpölt a sötétben, de Johnny szokatlanul békés passzban volt aznap.

– Mert iszonyú drága volna, fiam. És mert tényleg mérsékelné a problémát, ahelyett, hogy fenntartaná. 

A miniszterelnököt látványosan megenyhítette egy nyársra húzott varánuszkolbász lefegyverző illata. Nagyot húzott rotang-mintás butykosából.

- A kellő tenzió... Ennek fönntartásánál nincs fontosabb. - Eredetinek tűnő Mont Blanc golyóstollal játszogatott, egy terrorista zsebéből esett ki a kapu körüli tülekedés kapcsán. Vagy ő emelte ki reflexből egy rongyos Versace zakó zsebéből...? Nem emlékezett már.

- Így viszont változatlanul napi több ezer migráns folyik át az országon – okvetetlenkedett tovább a vej.

Johnny most már megemelte a hangját.

– Ez a lényeg. Hadd vesződjenek a problémával a nigeriek! Ráadásul egy hatékony határzár fenntartása szoros együttműködést igényelne, aminek én napi rendszerességgel fekszem keresztbe. Így most joggal átkozhatom az Afrikai Unió működésképtelenségét.

- Tegnap egyetlen lélegzettel idiótáztam le Algéria, Angola, Benin, Bissau-Guinea, Botswana, Burkina Faso, Burundi és Csád miniszterelnökeit – dicsekedett a torzonborz külügyér, már visszatért a konyhából. Szerencsére a félhomályban is sikerült feltalálnia a mustáros üveget, szégyellős mosollyal tunkolta egy varacskos-disznó marjának maradványait.

- Látod, fiam. Ő érti. Azok meg cserébe M’wabait ekézik, ami meg fölszítja a nemzet büszkeségét… Nézd csak a friss közvéleménykutatásokat.

- De közben a hadsereget teljes fegyverzetben a határra kellett vezényelni – szólt közbe a folyton aggodalmaskodó Fatty L’ui is. Tányérjába csüngő bajszát rágcsálta idegesen. – A Mali-M’wabai-Malawi hármashatárra. Ami csak az utolsó 100 évben 17 kapitális öldöklés terepe volt! A Wikipedia máig „Afrika puskaporos hordójának” nevezi.

- Nyugi, Fatty. Katonáink is csak vaktölténnyel vannak felszerelve.

- A Malawi államfőt tegnapelőtt idiótáztam le – nyelt nagyot Kid Sz’too. – Teljesen detronizáltam szegényt. 

Röhögött.

- De mi van, ha ők másféle játékot játszanak? Vagy hagyományőrzésből éleset használnak?

A pálmák koronájában bólogatómajmok rázták pofás fejüket.

Johnny megvakarta domború köldökét.

– Minél nagyobb a zűrzavar, annál jobban nyomni kell a pedált. Ez alapszabály. - Besötétedett, a magasból kafferbaglyok huhogása hallatszott. A folyóparton a tulkok minduntalan összeakaszkodtak, prüszkölés, tülekedés zaja vegyült a patadobogásba. 
A felhőtlen égen apró, közömbös ékszerekként szikráztak a csillagok.

A zűrzavar éve. OV évértékelője 2015 februárjában

Egy véletlen kapcsán a postaládámba került Orbán Viktor évértékelő beszéde, melyet 2015. február 27-én, a Várkert Bazárban mondott el. A rengeteg bealvó tudósító sajnos összevissza interpretálta.

„Jó napot kívánok, hölgyeim és uraim! Szokásos tisztelettel köszöntöm Dalma asszonyt, püspök uraknak is köszönöm a társaságot. Engedjék meg, hogy afeletti örömömnek is hangot adjak, hogy a nemzeti oldal színe-java változatlanul itt van velünk. Üdvözlöm Mészáros, Vajna és Habony urakat, látom a Tiborcz Pista borzas üstökét is; gratulálok a belföldi vendéglátásban elért eredményeihez!

(Taps.)

Engedjék meg, hogy rögtön azzal kezdjem, ahová a szónokok többnyire beszédük végén érnek el, vagyis mondandóm lényegével. Látom Balog Zoli szemében az aggodalmat, de nyugodjon meg. Nézem, mindannyian azt figyelik, ki nincsen itt; ami engem illett, én örülök a pohos pojáca távollétének. Az az ember mindenféle váladéknak nevezett, csupán mert mostantól más zsebébe csoportosítom, ami addig a polgárok zsebéből neki vetettem. Érthetetlen!

(Sajnálkozó moraj.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az a tény, hogy most ismét együtt lehetünk, fölébreszti az emberben a gondolatot, hogy minket nem fog se a golyó, se a vas. A szabadságszerető magyar nép látható megértéssel fogadja ésszerű javaslatainkat. Emelkednek a bérek, a családok anyagi biztonsága nő. A magyarok jó okkal bíznak a jövőben.

A mi országvezetési filozófiánk egyébként is három szóban foglalható össze: bizalom, lehetőség és kötelesség.

Ne nevetgéljenek!

Véderőműveket állítottunk föl a gazdasági bevándorlás feltartóztatására. A nemzet naponta bizonyítja, szilárd talapzaton áll. A magam részéről eltökélt vagyok eme egység fenntartásában. Devizahitelesek százezreit mentettük meg. Biztonságba helyezzük a bankbetéteket!

Már megint ásítoznak. Kétségtelen, csak benyomok hátul egy gombot, és beindul a szlogenofon.

Mégis, ha hideg fejjel szemezgetünk az adatok között, kevesen tagadhatjuk, az elmúlt időszakban Magyarország sajátos helyzetbe került. A gazdaság a hisztérikusan lehívott uniós források segítségével nominálisan felpörgött, de közben a szegénység nőtt. A demográfiai hanyatlás változatlan. Az emberek is egyre izgágábbak. Ott vannak a rebellis veszprémiek! Plusz a folyamatos külső impulzusok. Lényegében az az érzése a kormánypolitikusnak, hogy folyamatos tűz alatt vagyunk.

Ezer helyen kifejtettem már, Magyarország eltökélt a német-magyar barátság mellett. Ugyanakkor nehogy már egy nagydarab sváb bige mondja meg, merre hány centi! Ott a példaképem, az kicsit alacsonyabb nálam, de fizikailag nagyon erős. Rossz hír, hogy gonosz nyelvek szerint pontosan tizennégy hónap múlva omlik be gazdaságilag.

 (Sóhajtozás.)

Nos, innen érdemes ránéznünk arra, ami pillanatnyilag zajlik az országban.

Valaki folyton a zakómat huzigálja. 

(Székrecsegés.)

És ez csak a dolog egyik része.

Ne fészkelődjenek! Megszokhatták, szavaim rendszerint fordítva kell érteni. Gondoljanak Leonardo tükörírására!

Akkor sorolom az eredményeket. Üstökösszerűen növekedünk. Egyre több az ingyenes szakasz az útdíjak logikus rendszerében. Végre a talpára állítjuk az egészségügyet. Erősítjük a nemzeti tőkét, ez mindenképpen szuverenitásunk záloga.

(Csibészes mosoly.)

Hölgyeim és Uraim! Talán emlékeznek rá, tavaly, az önkormányzati választások estéjén egy egészséges lelkű, roppant sikeres nép képét rajzoltam föl képzeletük vásznára. A tavalyi három győzelem a magyar embereké volt, a Fidesz csupán megtestesítette az ország akaratát.

(Ütemes taps.)

Nem nosztalgiából hoztam föl ezt az emlékemet, hanem azért, mert e három, csupán részleges támogatottsággal megszerzett kétharmad következményei tagadhatatlanul máig benne vannak a levegőben. Érzékelem mindenütt, amerre megfordulok. Az emberek morgolódnak, összevissza huzigálják az ikszeket. Aztán csodálkoznak, ha felére csökken egy város költségvetése! És közben nem átallják azt állítani, hogy a politika betört a hétköznapjaikba. Pardon, vasárnapjaikba.

Fél évvel az önkormányzati választások után ezért az engem jellemző szerénységnek és alázatnak a jegyében ehelyütt megerősítem Önöknek: Magyarország győzött! Izzadtságszagú minden igyekezet, amellyel megpróbálják kisebbíteni eredményeinket. Külpolitikánk hasít. A nemzet látványosan összezárt a hátunk mögött. Áramvonalasítottuk, felfrissítettük, a legjobb európai példákkal újítottuk meg az állam teljes rendszerét. Ezt csak az nem látja, akinek bibircsók takarja a szemét.

(Derű.)

Hölgyeim és uraim!

Visszatérő kérdés , mi magyarázza mégis a Fidesz – Kereszténydemokrata Néppártnak a politikai küzdelemben elért sikereit. Nézetem szerint leginkább egy sajátos politikai architektúra gyümölcseit látjuk. Politikai gépezetünk a legkorszerűbb vállalatszervezési elvek szerint üzemel: klasszikus multi-level hálózat, szigorú hierarchiával. Akik itt ülnek, egytől egyig tanúsíthatják, pontosan fizetjük az osztalékot. Retorikánk nemzeti, gyakorlatunk kissé balos, de a cég rendületlenül teljesíti küldetését: tízmillió polgár zsebéből minél többet saját bukszába csoportosítani.

Megint bökdösnek. Utoljára mondom: gondoljanak Leonardo tükörírására!

(Moraj.)

Számtalan helyen elmondtam már, nekünk elegünk volt a kudarcokból, a „kicsi, szerencsétlen ország” életérzéséből. Nem tűrjük Brüsszel basáskodását! Magyarországnak végre nemzeti kormánya van, tisztességes, szakszerű és szerethető. A munka dandárját elvégeztük, már csak a finomhangolás időszaka van hátra.

(Felszisszenések.)

Jól van, sajnos néha már én is belealszom saját szlogenjeimbe. Mint a nők, nagyjából két problémával küzdök: nincs mit felvennem, és nincs elegendő helyem, ahol ezt a semmit tárolhatom.

Ezt most fordítsák le ésszerű koncepcióra.

Személy szerint mégis bizakodással és elszántan tekintek előre. Vegyék észre: Magyarország Európa édenkertjévé vált! Az emberek keményen dolgoznak, adórendszerünk praktikus és igazságos. Törvénykezésünk pártatlan és kiszámítható. Például annyi év után fölszámoltuk a korrupciót.

(Felhördülés.)

Ne zsibongjanak már! Most mit nem értenek ezen?

Tudják mit? Mondom másként. Jöttem a Várkertbe a páncélozott kisbusszal, és ahogy hajolt lefelé a nap, a Vérmező mellett elhaladva a félelmetes, végtelen puszta látványa egyszerre arra figyelmeztetett, a természet rettenetes erőivel kell megmérkőznünk.

Hölgyeim és uraim! Leteszem a papírt. Ne izegjenek már! Én sohasem fogok olyan szót kimondani, hogy elbaltáztuk, legalábbis nem lesz a közelben mikrofon. Úgy fogok fogalmazni, „korrigáljuk a próbaüzem gépházzaját”. Fürge naszádunk már gyakorolja az ehhez szükséges mondatokat. 

Önök most joggal kérdezik: akkor most mi van? Most akkor keletről vagy nyugatról fúj a szél! És mi lesz a kórházainkkal? Az iskolákkal? Egyáltalán: mi van, ha kipukkad a nemzeti luftballon?

Kérek egy pohár vizet.

Manapság mindenki azzal jön, hogy így meg úgy, változtatni kellene. Egyesek nem átallanak repedéseket vizionálni. E helyről üzenem ezért a magyar embereknek: Magyarország sínen van! Állítom, hogy vannak kitörési pontok, például Magyarországhídfőszerepet játszik az azeri-EU fogászati együttműködésben.

Kérek még egy pohár vizet.

(Zsibongás.)

Ha szokásommal ellentétben őszinte akarok lenni, ki kell mondanom, Európában nincs még egy ország, amelynek a polgárai annyi mindent kiálltak volna, amennyit a magyarok fognak a közeljövőben. Ez van. Ma már én is úgy látom, a kétharmadot nem zavaros kinyilatkozásokra meg családi seftelésre, hanem mélyreható kormányzati intézkedések sorára kellett volna fölhasználni.

Sajnos nem mindig politikusból lesz a legjobb szakács. Nem hinném például, hogy egy fasírtnak világítania kellene a sötétben.

(Somolygás.)

A fő kérdés azonban az, hogyan jutottunk el idáig. Mert ha igaz, hogy minden magyar felelős minden magyarért, akkor kellett lennie egy pontnak, ahol valami rossz irányba fordult. És akkor ezúttal nekem kell kárhoztatnom a nemzetet.

Engedjék meg, hogy most én vádoljam önöket, mégpedig a következetlenség és a szellemi restség legmélyebb vádjaival.

J’accuse!

Vádolom önöket, mert hagyták, hogy hosszú éveken át annyi esztelenséget harsogjak. És minél nagyobb elánnal mondtam a magamét, önök annál lelkesebben tapsoltak. Most hiába fortyognak! Hozzájárultak, hogy újra megszerezzük a mandátumok kétharmadát. Ezer éves történelmi tapasztalattal!

Juszt is én vádolom önöket.

Engem Önök kreáltak!

Most mit nem értenek ezen? Azt hiszik, a múló időt ki lehet radírozni egy ország életéből?! Mi 2002 és 2010 között mindent elgáncsoltunk, amit a kormányzat csinált, válogatás nélkül szapultuk a szakramentumot. Egy kutyaólat nem lehetett felhúzni obstrukció nélkül. Állítom, az ország egészen máshol tartana, személy szerint mindannyian, ha önök éberebbek. Jó, a mamelukok nem volnának állásban.

A magyar mára rosszhiszemű, gyanakvó, Európa talán együttműködésre legkevésbé képes nemzete. Erre én nagy garral meghirdettem a nemzeti együttműködés korszakát. A Habony már csak hab a tortán.

Hogyan hihettük, hogy nem üt vissza az a nyolc év?

Ciklusokon keresztül sulykoltuk, hogy nincsen változásokra szükség, aki mást mond, hátba döfi a nemzetet. Az egészségügy úgy jó, ahogy van. Aki megszüntet egy szárnyvonalat, melyen heteken át csak a kalauz és a masiniszta utazik, nemzetáruló. Ebben hajlíthatatlanok voltunk.

És a társadalom szép lassan bevette.

Gratulálok! A magyar nép elbóbiskolt, mint egy ittas traktoros.

Mára az egész világ fölkavarodott. Nem látni, mit hoz a holnap. Hiába miénk a jogszolgáltatás, a nagyszerű kétharmad, láthatták, a Kubatov-listákat is meghekkelték. Kész vagyunk! Csak evickélünk egyik ramazuritól a másikig

(Csönd.)

Sajnos a Fidesz mai derékhadát alkotó parlamenti képviselők egy bizonytalan eszmeiségű, zavaros programú pártba ültek be, a folyamatot csak fölerősítette a személyi kultusz, a pártban eluralkodó irracionalitás fojtó légköre. És akkor jött ez az üzemszervezési izé, na, a cégszerű mutyigyár az apparátusával. Még az a néhány, eredetileg elismerésre méltó kvalitású fideszes is, aki korábban magát kreatív elmének tekintette, mára politikai erőként megszűnt. Maradtak a mamelukok, a gengszterek és az amorális automaták.

Politikai értelemben nem maradt kreatív szárny a Fideszen belül.

Mit lehet kezdeni egy ilyen párttal, pupákok?

(Borongás.)

Összességében ki kell jelentenem, hölgyeim és uraim, az itt ücsörgő társaság egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha többé nem fog visszajönni Magyarországra. Kétségtelen, minket már sokszor temettek, na jó. Még három év… Mit számit? Csupa Werbőczyt és Döbrögit látok ülni velem szemben. Eh!

(Heves tiltakozás.)

Sajnos be kell látni, én egy olyan politikai közösség nevében szólok itt Önökhöz, amely kormányzásra immár krónikusan alkalmatlannak bizonyult. Kétségtelen, Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat lerombolta nemzetközi renoméját, mint részeg Hökös a gólyatáborban. De ne aggódjanak, a problémák itt maradtak: a nyugdíjkérdés, az oktatás, az egészségügy…

Ne feszengjenek már. El kell hinniük, hogy a táj, amelyik előttünk nyílik, a hátunk mögött is folytatódik. Abban valószínűleg be kell adnom a derekam, hogy változtatni kell.

(Gyér taps.)

Amikor persze Magyarország átalakításáról, megújításáról beszélünk, tulajdonképpen arra kérjük az embereket, változtassanak saját, személyes és családi életstratégiákon. És ez nem egyszerű dolog.

Mondok pár példát.

Manapság életstratégiák épültek ki tízezrével, amelyek a politikai pártállásra alapozott működést, az erre alapozott családi életet jelentetik. Ahol a politikai kapcsolatok mindent megoldanak. Magyarországon vannak családok, ahol a családfőt még nem látták a gyerekei dolgozni, mert csak vadászik a cimboráival, vagy meccseken lófrál! Nemzedékek nőnek föl, akik még nem látták az apjukat elindulni a munkahelyére, mert folyton a mozgalomban küldözgették ide-oda, és csápolt. Ezen változtatni kell.

Olyan rendszer kell, melyben a győztesnek nem igaza, hanem feladata van, sikernek csak az számít, ami az egész közösség számára siker. Olyan rendszer, amiben az ország egyik fele nem tornyosul otrombán a másik fölé, ostobák.

Ez azonban együttműködés nélkül nem megy. Az együttműködés leginkább a mesebeli varázsfűhöz hasonlítható, amellyel összeragasztották, és ismét életre keltették a királyfit, akit korábban hét darabra vágtak. Alapvető követelmény, hogy többé magyar a magyarnak szimpla világnézeti okokból nem vethet gátat. A maga területén mindannyiunk érdeke, hogy véget érjen ez az elképesztő marakodás.

El kell sajátítani az együttműködés művészetét. Mi az elmúlt években sajnos leszoktunk a józan ész tiszteletéről. Józan ésszel felfoghatatlan, ami az utolsó tizenöt évben Magyarországon történt.

Pedig ha körülnézünk, azok az országok tudták leginkább megoldani a problémáikat, amelyek képesek voltak félretenni az ideológiai vitákat, és a józan ész nevében megegyezésre jutottak. Kívánom ezért mindannyiuknak, hogy, ha úgy alakul, folytassák nélkülem ezt az együttgondolkodást. Hosszú volt a produkció, amit a nagyérdemű számára bemutattam, de nem vagyok elégedetlen. A magam részéről jó emlékeket őrzök erről az időszakról.

Valaki megint rángatja a nadrágomat.

(Zsibongás.)

Az országnak végre el kell indulnia egy irányba. Remélem, az emberek végre belátják, hogy dűlőre jutni fontosabb, mint az ideológia. A polgárok rendszerint gyakorlati problémákkal találták szembe magukat - nincs munka, nehéz a megélhetés, romlik a közbiztonság -, ezt csak összefogással lehet megoldani. Fájdalom, de ideológiai vitákkal nem.

A nemzet nyitott közösség, csak az nem tartozik bele, aki nem kíván a része lenni. A basáskodás hosszú távon csak a leépülés záloga lehet Magyarországon, marhák!

(Hümmögés.)

Mégiscsak fölteszem a szemüvegem. Most látom csak, rossz szöveget adtak a kezembe… Skandalum!

(Legyintés.)

Persze lehet, hogy mindegy. Talán tényleg nem gondoltam kellőképp végig a dolgot. Azt mondják, hosszúak lesznek napjaim és magányosak.

 (Széknyikorgás.)

Most mit bámulnak? Csak szabad emberek alkothatnak szabad társadalmat. Ha a lélek zavaros, zavaros az érzékelés, ha zavaros az érzékelés, zavaros a gondolkodás, a zavaros gondolkodás pedig hibás döntéseket szül, amik rossz tettekben végződnek. Kihagytam valamit, Zoli?

(Torokköszörülés.)

Örüljünk, hogy legalább enyhe volt a telünk.

Kérem a páncélozott kocsit.”

Levezetés (az ún. független gondolkodók lukra futása)

 „Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha ezt megtehetjük, minden más már ebből következik.”

                                                                                                                             George Orwell

Itt a tél. A káderdűlők meredek utcái lefagytak. Boss-zakós férfiak boronganak flexibilis lakásaik mélyén, mert mindenki a karórájukat firtatja; álmos mamelukok dörzsölgetik a szemüket: Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat folyamatosan rombolja saját renoméját, mint részeg huszár a kuplerájban. Kihűlt iskolákban zúgolódó nénik figyelik kényszeredetten, amint szeppent bakfisok pisilni próbálnak, plusz praktikus vasárnapi zárvatartás. Ez van.

A keleti szél lohad, a beáramló EU pénzek ellenére is a kontinens sereghajtói közt kullogunk. Közben a miniszterelnök inverz Robin Hood-ként a szegények zsebéből emeli ki a filléreket, hogy hadurak számláira csoportosítsa. 
Talán ismerik a viccet: az új vendéget megvágja a borbély, zavartan próbálja kiengesztelni.

– Khmmm… Elnézést, uram. Járt már nálunk? – Nem. A lábamat a háborúban vesztettem el.

A társadalmi diskurzus foszlányokra szakadozott, a közélet abszurd panelek foglya. Az ország megosztott, középen poros barikád emelkedik: két oldalát a megszokás „jobboldalnak” és „baloldalnak” címkézi (sajátos gyakorlat olyan tájon, ahol a kormánypárt nyilvánvalóan bolsevik gyakorlatot folytat jól fejlett személyi kultusszal, államosítási görcsökkel, a finánctőke állandó egzecíroztatásával. Na jó, a Munkásőrség nem hord fegyvert, csak menetel).

Míg a rendszer űzi a maga sajátos gyakorlatát, az értelmiség kitartóan címkéket ragasztgat egymásra. Pedig lényegében egyetlen kérdés vár eldöntésre: kézi vezérléses üzemmód mellett egy (vagy több) ázsiai hatalom komornyikjává válunk (A), VAGY Európában folytatjuk, elfogadva annak társadalmi-politikai technikáit (B).

Sokak szerint a kérdésre értelmesen csak B válasz adható. Azonban vitatott, egy szétkartácsolt világban fölírható-e még egyáltalán értelmes képlet. Egyesek szerint kézzelfogható valóság mára nincs is, csak párhuzamos, sikeres és kevésbé sikeres narratívák.

Kézenfekvő volna e nézet híveinek ehelyütt azt tanácsolni, hazafelé menet forduljanak szembe a körúton az első hatos villamossal, hátha sikeresebbnek bizonyul a narratívájuk, de ne tegyük. Éljünk egyszerűen a föltevéssel, valóság létezik. Ebben az esetben marad hely a józan ész számára. Léteznek érvényes állítások, sőt talán erkölcs is van; de akkor lennie kell erkölcstelenségnek is. Az érvényes állításokkal szemben érvénytelen is van, az ilyesmit tradícionálisan hazugságnak nevezik, és némelykor akkora, hogy kis híján rárogy a szónokra a plafon.

A roskadozó mennyezet e tél végén jelek szerint a fiatalabb nemzedéknek is szemet szúrt. Márpedig ha egy országban a fiatalok lejönnek a játékkonzolokról, többnyire elkezdődik egy új történet; elkezdődik a jövő, amely, mint rendszerint, lehet sikeres és sikertelen.

Itt azonban szeretnék visszakanyarodni az alapkérdéshez. A józan ész azt várná, aki fent B választ adott, az a polgári halmaz attól kezdve egyfajta közösséget alkot. 
Azonban kérdés, lehetséges-e még Magyarországon ún. „oldalakon” átívelő közösség, ésszerű együttműködés a barikád két oldalán szervült társas magány helyén. Egy ilyen közösség tagjai ugyanis nem intézhetik el vállrándítással, ha hajdani bálványuk egy repedező hordón követhetetlenül forog, azonban ennek fordítottja is igaz, és ha bárki, esetleg ízlésünktől távolabb eső módon, de érvényes kijelentéseket tesz, annak rokonszenvünkre mindig tudnia kell számítania.

E ponton pedig lehetetlen említés nélkül hagyni az ún. "független magyar értelmiség" és médiájának napjainkra gyémánt szilárdságúvá jegecesedett gyakorlatát. E kiművelt emberfők sokasága még a rendszerváltás pillanatában kiadta gebinbe a közélet formálását választott politikusainak, és azóta ingerülten figyeli e magukra hagyott figurák egyre szánalmasabb téblábolását. A bosszankodás frusztrációba, az idővel valódi agresszióba váltott. Tehetségek tömegét darálta le mára ez az ingerülten zakatoló rendszer. Jó ideje mentális panellé vált például egyes urak válogatás nélküli szidalmazása: divattá vált javíthatatlan balféknek, torzsalkodó rittereknek nevezni őket, csupán mert a szisztéma rendje szerint  rivalizálnak egymással. Trendi nagy hangon elmondani őket mindenféle lúzernek, impotens alaknak, miközben a másik oldalról vadul ekézzük őket hanyatló renoméjuk miatt. Közhellyé immár, hogy a politikusi szakma en bloc egyetlen trágyadomb, amiből - igaz, némi logikai bakugrással - egyenesen következik, hogy a svindlerek és mamelukok kormányának pillanatnyilag nincsen alternatívája.

A panel lassan megkötött. Ha azonban az ember a tényekre is vet egy pillantást, meglepetésre feltűnik, hogy a rövid távú adósságkezelést leszámítva 1990 óta minden korábbi kormányzat jobban teljesített gazdasági téren, mint a jelenlegi. Ha a lakosság közérzetét, vagy mondjuk egyes állami intézmények működőképességét tekintjük, a különbség még szembetűnőbb.

Ha pedig morális perspektívából nézünk körül, nincs rá jobb kifejezés, könnybe lábad a szemünk.

A helyzet persze minduntalan változik. Manapság például olyan idők járnak, amikor szinte lehetetlen konkrét napirenddel kilépni az utcára, mert gyülekező fiatalok akadályozzák a közlekedést mindenfelé, szellemes tábláikat látva egészen átmelegedik az ember lelke. A tömeget figyelve azonban egy idő után feltűnővé válik, milyen széttartó módon űzik egyébként szimpatikus tevékenységüket. Szónokaik darabosan artikulált érzelmeiken túl legföljebb a rendelkezésükre álló, szervült paneleket ismételgetik, noha kétségkívül oly ártatlanul, az ember szíve belesajdul. 
Egyetlen dologban azonban közmegegyezés alakult ki: aktív vagy nyugalmazott „politikus” (még ha akát korábban okadatolhatóan éveket tett is hasonló ügyekre) megszégyenülés nélkül nem jelenhet meg az ilyen megmozdulásokon.

Félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri ember, amikor megkérdezték tőle, miért sárgarigó a sárgarigó. 
Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó?

Bocsánat, ha adomákkal fárasztom Önöket.

Mindenképpen kérdés viszont, nem aggályos-e egy szakma egészét megkérdőjelezni. Nem volna-e célszerűbb arra figyelni, ki mit mond, és nem arra, ki mondja. Főleg pedig, hogy róla mit mondanak. 
Lassan kifejezett intellektuális bátorságot igényel, megkísérelni tárgyilagosan számba venni az eltelt 25 évet; ki tévedett valóban, és ki az, akit inkább csak egy karaktergyilkos gépezet számolt föl; ki tette lóvá a nemzetet, és ki maradt véletlenül, ne addja Isten, esetleg, netántán feddhetetlen.

Címkéket egymásra ragasztani kétségtelenül könnyebb.
          Azonban ha egy társadalom mindig és mindenkiben csak gyanúsat lát, mialatt megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nyilvánvalóan se múltja nem lesz, se jövője. De nem is lehet, míg legjobbjai rendre bedőlnek saját zsigeri impulzusaiknak; kevés elégedetlennek lenni, ha helyette csak ködös ábrándokban reménykedik az ember. Az a nép, amelyik nem hisz saját magának, amelyik mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg; diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
          Demokráciákban a politikai rendszert ugyanis hivatásosok működtetik, ahogy a vonatok elé kapcsolt mozdonyokat sem úrvezetők kormányozzák. Azonban ezek a sajátos figurák nem boldogulnak az utasok tevékeny együttérzése nélkül. Ráadásul mi választottuk őket, egytől egyig, 25 éven keresztül. Tessék magunkba nézni.

Nincs más választás, fel kell kelni a betegágyból, kijönni a kórtermekből, elhagyni a temperált folyosókat. Különben marad a szokott vircsaft: a tanárok elégedetlenkednek, az orvosok külföldön néznek körül, a nyugdíjasok sportosan otthon fagyoskodnak. A trafikosok jó esetben taxizgatnak. Az eladók vasárnaponként keresztrejtvényt fejtenek a lukas radiátor mellett.

El kell hinni, hogy a táj, amely hátunk mögött elterül, előttünk is folytatódik, és a romlás napjaiban is arra emlékeztet: minket több dolog köt össze, mint ami elválaszt. A magyar munkát akar, amiből tisztességesen meg lehet élni, lehetőséget a családalapításra, és azt szeretné, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen elszegényedést. És hogy a bűnözőket fogják meg és ítéljék el - akár a politikusokat, ha törvényi segédlettel családi zsebre vágnak N milliárdot.

Bizonyára ismerik a történetet, két ember áll a folyó két partján. Az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?” Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!”

Köszönöm, hogy végigolvasták e dilettáns, a közélet kérdéseiben teljesen tájékozatlan elmélkedést.

Évadértékelő

Johnny N’Dvad, M’wabai miniszterelnöke szenvedélyes évértékelő volt, aki sohasem tartóztatta magát a karakteres fogalmazástól. Ezen a fülledt februári reggelen R’wanzori legforgalmasabb aluljárójában ütötte föl tanyáját, hogy megossza véleményét népével.

A mikrofonállványt a non-stop újságos előtt helyezték el. A biztonságiak hamar megtisztították a terepet a sorban álló betűfalóktól; a világosítók bevilágosítottak, a hangosítók hangoltak (utóbbi némi nehézségbe ütközött, mert épp a hajléktalanok soros begyűjtése zajlott: az aluljáró csöndjét vad ordítozás, halálsikolyok és a rakoncátlan ellenszegülés más zajai verték föl).

A Z-típusú átvilágítását sikeresen abszováló sminkes szakavatottan levakolta a miniszterelnököt. Celluxszal megnyerő állásba rendezte az elbitangolt vonásokat.

Jupiterlámpák fénye árasztotta el a műveleti területet.

- Ma reggel közös korcsolyázáson vettem részt árvagyerekekkel – kezdte az interjút a kormányfő. Az izzadtságban fürdő slepp felhördült. - Elmondtam nekik, ez az év szüleik számára a csökkenő adók és növekvő bérek éve lesz. Nehezen összekuporgatott vagyonkájuk egyre többet ér. 2014-ben, úgy néz ki, sikerül végre levernünk a lakatot M’wabai kapujáról.

A mikrofonállvány bólintott, a személyzet is szakszerűen tapsolni kezdett. A lelkesedésben Jupiter-lámpák zuhantak a kövezetre. Távolabb egy oszlopnál Kalasnyikov koppant. 

Lövések dördültek. 

A magasból pirosfenekű bólogatómajom zuhant alá.

- A rezsicsökkentés körülbelül egy százalékkal mérsékli a családok össz-megélhetési költségét. A gazdag, magasabb rezsijű családokét természetesen nagyobb mértékben. Minden épeszű m’wabai polgár képes fölmérni ennek jelentőségét. Szerintem ez a korszerű közszellem, ez a modern közgondolkodás, mindaz, amit ma m’wabai életösztönnek nevezünk.

A mikrofonállvány csuklani kezdett. Eszébe jutott, nemrég azt olvasta, hogy soha ennyi ember nem nyomorgott M’wabaiban ... Kétségbeesetten próbálta  törölni memóriájából a hibás adatot. Ráadásul a valuta értéke negyedik éve folyamatosan zsugorodik … Brrr.

Az állvány óriási levegőt vett. Erősen igyekezett benn tartani.

- Bárki láthatja, akinek nem bibircsók nőtt a szeme helyén, hogy országunk nemzetközi tekintélye helyreállt. Munkahelyek százezreit, bocsánat, millióit teremtettük meg. Polgárainknak kiszámítható jövőt, példás biztonságot kínálunk – sorolta a miniszterelnök.

Egy hajléktalannak valahogy sikerült kiszabadítania magát a biztonságiak szorításából, a kamerák elé ugrott.

- Személyesen törted ketté az életem, Johnny! 20 év után kiraktak, a saját cégemből! Csak hogy az ángyod golyvás húgának helyet csináljanak! – kiáltotta a fékevesztett alak, rózsaszín nyelve csapkodott sötét arca közepén. 

– Annak a százharminc kilós, vízfejű bakfisnak! 

Kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni a közbegyűjtők szorításából. 

A dulakodás közben töltőtoll zuhant a földre. Aranynak tűnt, végén hatalmas rubinnal.

- Most mit bámultok?! – ordította a torzonborz otthontalan. – Az aranydiplomámhoz adták! Ha kell, éhen halok, de ezt nem adom el!!

- A keresztény-nemzeti értékek elmélyítéséhez óhatatlan szükség volt az elmúlt négy év kitartó munkájára  – folytatta Johnny N’dvad. - Mi, tősgyökeres m’wabaiak hiszünk abban, hogy a jövőben még erősebbek és sikeresebbek leszünk. Úgy látom, lassan sikerült megfordítani a lelkekben már a feladás felé araszoló érzéseket.

A mikrofonállvány a szája szélébe harapott. Képtelen volt kitaszítani agya egy hátsó rekeszéből az utolsó ENSZ-felmérés eredményét, miszerint mára M’wabai a legdepressziósabb ország Afrikában. Közhangulat szempontjából a szaharai kísértetvárosok is megelőzik.

- Elfelejtetted fikázni az Uniót, Johnny – súgta egy kommunikációs tanácsadó hátulról. Csimbókos hajú öregasszony támolygott a közelben, meghallhatta a tanácsot, mert ahogy a kijárat felé toloncolták, hátrakiáltott.

- Ti még a rabszállítót is uniós pénzből lízingelitek, kóficok!

Fehéren villant a haja. Szeme villámokat szórt, amint betuszkolták egy nyúlketrecszerűségbe.

- Pontosítok: az uniós pénz cirka 80 százalékából – mosolyodott el Johnny N’dvad. – 20 százalékot visszatartunk, személyes költségekre.

Arcára kisfiús derű ült ki. Egy rosszul aládúcolt vonásból vakolatdarab vált le.

Odafent hatalmas erővel megzendült az ég.

- Mennünk kell – mordult a miniszterelnök idegesen. Megnyalta szája szélét. Torkig volt már ezekkel a minden délután menetrendszerűen jelentkező, özönvízszerű felhőszakadásokkal. 

Hóna alá  csapta a mikrofonállványt. 

Autogramvadász tanti állította meg. A miniszterelnök tolláért nyúlt, sietősen aláfirkantotta a nevét. Színarany íróeszköz csillant a kezében, zománcdíszítéssel: a vége egyetlen hatalmas, tiszta, vérvörös rubin volt.

A födémen egyre dobolt az eső, a víz patakokban szakadt a kijárók lépcsőin lefelé. Johnny fürgén lesöpörte magáról a csápoló karokat, és sebes ügetésbe váltott. 

A lámpák kialudtak, az aluljáró félhomályba borult.

Csak egy kis klottgatyás klapec vette észre, hogy a testőrök gyűrűjében tovasiető kormányfő valójában pucér: meztelen pocakja remegett, púderezett tokája hevesen hullámzott. A deres himbi-limbi csüggedten fityegett. 

Pucér talpak csattogtak a kőlapokon.

- Toljad már a mikrofon-sérós valagadat be a tyúkszaros helikopterbe, de gyorsan! – ordította fentről egy türelmetlen hang. Szakadt a víz, mint a pokol tornácán. 

Az égen tébolyult, lila felhők száguldoztak.

A téren csak néhány elárvult Krishna-hívő maradt, a vakító villámcsapások fényében maracuja-pecsenyét osztottak a hosszú sorokban kígyózó polgároknak. A bevett Krishna-vircsaft zajlott itt is. A kis, klottgatyás klapecra nem figyelt senki. 

Az kis ideig toporgott, végül vállat vont, és zsebre dugott kézzel odébb állt.

A három kismalac

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, mamájuk elküldte őket, ne lábatlankodjanak többé otthon.

Elhatározták, építenek maguknak egy házikót.

Vígan dalolva útnak indultak. Amint így mentek-mendegéltek, összetalálkoztak Hófehérkével, aki épp egy csomó zsúpszalmát cipelt.

A legkisebbik malac megszólította:

- Hófehérke, add nekem a szalmádat! Hadd építek belőle csini kis házikót!

A jószívű teremtés boldogan adott volna, a malackát azonban testvérei hátulról még időben farba rugdosták,  Hófehérke ugyanis köztudottan inkompetens, tehetségtelen és hiteltelen nőszemély volt. Az emberek rég megcsömörlöttek tőle.

- Inkompetens a radai rossebb! - ordította dagadt nyaki erekkel Hófehérke, és azzal próbált védekezni, ő csak egy irracionális narratíva foglya. A malackák azonban kinevették.

– Korrupció! – kiáltották gúnyosan.

Hófehérke, mint akit szíven döftek, rogyott szalmája mellé.  

– Ezt nekem mondjátok, malackák?! Tudom, hogy gyarló, sőt sokak szemében határozottan taszító némber vagyok – Hófehérke hangja siralmasan remegett –, különösen Rachel Zegler fellépése óta. Mégis, könyörgöm, csak EGYETLEN konkrét példát mondjatok, amikor én a magam vagy családtagjaim zsebébe csúsztattam volna, egyetlen piculkátokat is. Ismétlem: ÉN, személy szerint! Konk-ré-tan! Miközben a farkas a szemetek lopja ki nap mint nap.

A malackák azonban jól lehurrogták Hófehérkét, leköpdösték, majd bosszúsan tovább botorkáltak. Az egyik még vissza is szaladt, és jól farba billentette. - Kékfidesz! Kékfidesz! 

Battyogtak tovább. Ahogy így menének, baktatának, összetalálkoztak Micimackóval. A bundás alak egy csomó deszka alatt roskadozott.

A kismalac őt is megállította:

- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat! Építeni szeretnék egy házikót!

Testvérei azonban hátulról megint rángatni kezdték, és elmagyarázták, lényegében Micimackó teszetosza kormányzása vezetett a jelen helyzethez, az erdő lepusztulásához. Annak például nyilvánvalóan ő az oka, hogy a farkas ilyen nagy mellénnyel grasszál mindenfele.

- Katasztrofális alak! Balfék! – tajtékzottak. – Egy kecske vezetését nem bíznánk rád! - A középső toporzékolni kezdett. - Lúzer!!! Böszme bumburnyák balfék!!

Micimackó csöndesen maga mellé támasztotta a deszkákat, és a maga sajátos, reszketeg hangján megjegyezte, a malackáknak érdemes volna végiggondolniuk, mikor nyomorogtak utoljára ennyien az erdőben. Mikor ment tönkre évente ennyi cserjeszinti társulás, vagy hogy mikor ment föl ennyire a gyökérsüveg ára. Végül arra kérte kritikusait, tárgyilagosan válaszoljanak, csupán egyetlenegy kérdésére: Az ő katasztrofális kormányzása alatt

a/ a malacok fő tömege (vö. medián!) jobban élt-e vagy rosszabbul, mint ma

b/ épültek-e a tömegesen lakások, vagy inkább manapság épülnek 

c/ több malacka született-e, vagy kevesebb

d/ az erdő adóssága hogyan aránylott a lombkoronatömeghez, versus jelenlegi helyzet (különös tekintettel az erdei főbankárok munkásságára - :D!)

e/ miképp alakult a nyugdíjasok vásárlóereje

f/ derékba törte-e az állam bárki életét, ráadásul minden józan ok nélkül

g/ megszállták-e akkoriban komisszárok a civil élet minden szfé…

Micimackó ebben a pillanatban elkövette a szokásos hibát, és levegőt vett. Látszott, ha rajta múlik, meg nem áll „z”-ig, ami kétségkívül ijesztő perspektíva volt. 

A három malacka csak legyintett, és lebiggyesztett ajkakkal ballagott tovább.

Amint ide-oda kolbászolva dalolgattak, a rekettyés szélén összetalálkoztak a Pókemberrel. A maszkos figura rozsdás taligájával rakat téglát tolt.

A legkisebb malacka szeme reflexesen fölcsillant.

- Téglás bácsi, add nekünk a tégládat! Szeretnénk építeni egy helyes házikót!

- Hogyne adnék, kedveskéim – mondta a Pókember, mert igencsak megtetszett neki a három kis teremtés. Ízibe nekik is ajándékozta összes tégláját.

A malackák azonban ebben e pillanatban újfent gondolkodóba estek.

- Te Pókember – szólalt meg az egyik -, úgy látjuk, te nem csapod le a Házban elég brutálisan az égbekiáltó mutyik magaslabdáit. Hogy nem rogyasztod rájuk az egész szakramentumot. - Még a legnagyobb disznóságok után sem! - vágott közbe a másik. - Attól tartunk, te egy pipogya alak vagy, Pókember. Tudod mit? Dugd föl magadnak a tégláidat.

A piros trikós, tutyimutyi figura dadogni kezdett, hogy persze lehet, hogy erőtlen, de mi mást tehetne, ha a malacoktól csak ennyi szavazatot kapott. Ráadásul a média mára a kormány agitprop koholmány-kohójává vált, amelyik redakció meg állítólag nem, ott is csak fikáznak, egyfajta vélelmezett, abszurd kiegyensúlyozottság nevében egyenlőségjelet tesznek harácsolás és barkácsolás, pagony és habony, rezsihalandzsa és a polgárok kihűlt melanzsa között. Úton-útfélen mindennek elmondják szegény Pókembert, miután meg ekézik, hogy folyton renoméját veszti. Persze nyilvánvalóan egyedül amatőr, szakszerűtlen elerőtlenedése miatt.

De a kismalacok csak a vállukat vonogatták. - Oldja meg, kolléga! - Azzal otthagyták. 

Énekelve, táncikálva csámborogtak tovább. Az erdő szélén egyszer csak elébük penderült a farkas.

-Huhh!! – ijesztett rájuk szellemesen. - Gyertek ide, kedves malackáim, hadd kapjalak be benneteket rögvest! Ha volna, már rég szétromboltam volna a házikótokat is.

Berezelt a három kismalac, bár színleg hetykén odakiáltották a farkasnak:

- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be!

Az vállat vont, és unott arccal marcangolni kezdte őket. A legnagyobbat körfűrésszel oldalasnak hamar szétszedte, mire a másik két kismalac fürgén Micimackó háta mögé menekült. (Szerencsétlen valamiért pont arra bóklászott, sebeit nyalogatva.)

- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabáltak ki malacok a kígyószerűen széles vállak mögül.

De az a köpcös alak még csúnyábban visszakiabált:

- Gyertek csak ide, kismalacok, hadd kapjalak be benneteket! Aki nem jön, annak azonnal rojtosra rugdosom a zrityóját!

Ezúttal csak a legkisebb kismalacnak sikerült elszaladnia. Lihegve bekopogtatott a Pókember téglaházának ajtaján. A farkas azonban fölmászott a házikó tetejére, és a kéményen keresztül beugrott a szobába; a tűzhelyen épp hatalmas fazékban víz lobogott, a farkas a forróvizes fazékba hajította a malackát, nemzetiszín fedőt helyezett a mulyára, majd léhűtőibe kapaszkodva pálinkás butykossal a kezükben táncolni és énekelni kezdtek.

- Málé a kis malac, dilinyós! Porhanyós, ha jól süti az anyós!

A farkas azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Nagy, privát lakot emeltetett a pusztában, vasárnaponként tagbaszakadt sameszei kíséretében végiglátogatja bizalmasait, és koloniál kastélyaik légkondicionált teraszán szilvóriumot szopogatva jókat nevetnek a pórul járt malackákon.

A Nagy M’wabai Ellenzéki Találkozó

Johnny N’dvad tizenhetedik éve kormányzott M’wabaiban a professzionális hamiskártyások magabiztosságával. Az egészségügyi ellátás elemeire esett szét, a közlekedés füstölgő zűrzavarrá vált, hűbéresek dúlták az országot, az emberek mégis változatlanul kedvelték a kormányfőt. A miniszterelnök ízes anekdotákban bővelkedő beszédei sikerrel tartották ébren a lakosok nemzeti önérzetét. Tízezrek fakadtak könnyre péntekenként, amikor heti szózata végeztével a kormányfő belefújt az ötméteres Nemzeti Vuvuzelába (hagyományos tswana dialektusban: lepatata mambu). Az öblös hang szívszakasztó egyszerűséggel terült szét a hőségtől remegő város felett, vigaszt nyújtva a nyomorküszöböt kóstolgató polgároknak, a konyhák félhomályában kuporgó, tenyeres-talpas asszonyságoknak s a kocsmák előtt ágyékkötőben csikkre vadászó, fekélyes testű állástalanoknak egyaránt.

A választások közeledtével a lakosság egy részében mégis éledezni kezdett a remény. Az ellenzéki pártok is kényszerű tapogatózásba kezdtek egymás irányába, a M’wabai Alapszabályzat értelmében ugyanis minden, a kormánypártra leadott szavazat öt (egyes körzetekben hat) ellenzéki voksnak felelt meg, így e tömörülések vezetői joggal érezték, elérkezett az ideje egyfajta laza együttműködésnek.

Egy borongós pénteki napon a főváros Limpopo-bozóttal benőtt főterén összeült a tizennyolc m’wabai ellenzéki párt elnöke, hogy megvitassák az ésszerű együttműködés részleteit. A találkozón részt vett egyebek között a M’wabai Szárnyaszegett Predatorok, a Durcás Koporsószökevények, a Together2024 és még számtalan csoportosulás vezetője. Még a Folyvást Csak Ekéző M’wwwwwwabaiak (6W) képviselőjének is helyet szorítottak a gnúürülékkel táplált tábortűz körül.

- El kell döntenünk, mi legyen a vezérelv, ami köré együttműködésünk szerveződik – vágott rögtön a közepébe a Durcás Koporsószökevények kiült kosztümös elnöknője. – Szerintünk a lényeg a parlamentáris rend védelme: azé a szisztémáé, amely Afrikát hosszú évszázadokra naggyá tette. Ez a társadalmi forma megakadályozza például, hogy egy hagymázos hordószónok pacal utáni lázálma másnapra automatikusan kétharmados törvény legyen.

- A second hand politikai hullák maradjanak csendben! – mordult föl a Folyvást Ekézők pártjának képviselője, egy különben nagy tudású, bár holdvilág külsejű sinológus.

- Mi csak hitvány karaktergyilkosság áldozatai lettünk! – fortyant föl a decens, sajnos itt-ott már kopaszkás Durcás-vezetőnő. – Egyetlen bűnünk, hogy azokat az államigazgatási technikákat akartuk bevezetni, melyek például a szomszédos Nigert oly gazdaggá tették.

- Elegünk van a korrupt politikusokból! – rikoltott közbe a Legyen Minden M’wabai Párduc elnevezésű, értelmiségi csoport elnöke. – Az országot makulátlan civilek irányítása alá kell vonni. Sikeres kormányzás csak akkor lehetséges, ha az olyan lejáratott politikai fogalmakat, mint például „kormány” vagy „parlament”, csírájában annuláljuk.

- Szerintem azt beszédjük meg először, ki legyen a miniszterelnök – vetette közbe békítőleg a Szárnyaszegett Predatorok vezetője. – Nézetünk szerint legjobb, ha M betűvel kezdődik a neve – tette hozzá ravaszul.

Szomszédja, a Together2024-es szeme alatt rángani kezdett az izom.

- Egy miniszterelnök-jelöltnek el kell tudni számolnia az összes ingatlannal, ami a vagyonbevallásán szerepel. A négy öröklakással, nem beszélve bizonyos szántókról. Johnny hallatlanul ügyes, ha ki kell csinálni valakit.

- Johnny N’dvad a legnagyobb rabló az országban, ezt mindenki tudja. Strómanjai aratják a fél országot.

- Én szóltam – vonta meg vállát fáradtan a togetheres férfi.

- Te beszélsz, akinek a kormányzása alatt virágzott a korrupció?!! – rikácsolt közbe egy karvalyarcú Folyvást Ekéző.

- Talán ha egyetlen konkrét korrupciós ügyet, csupán egyetlenegyet volnál szíves említeni – jegyezte meg elkínzottan a Together2024-es.

- M’WABAI TÖMEGKÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT!! – kiáltotta diadalmasan a karvalyképű.

- Egy: a M’wabai Tömegköz ügyéhez a kormánynak nem volt semmi köze. Ráadásul volumenében legföljebb fél ezrelékét képviseli annak, ami jelenleg az országban zajlik. És minden m’wabai párt benne volt, ismétlem, mindegyik. Legföljebb eltérő ügyességgel kommunikáltuk. Azt az apróságot most nem említem, hogy azidőtájt még volt tömegközlekedés.

- Az a baj a politikusokkal, hogy mindent kimagyaráznak! A múlt figuráinak nincs helye a közéletben! – verte a földet maga mellett a karvalyarcú.

Vitapartnerének arca egy pillanatra vörössé vált, mint a Nyanza-tó evezőslábú rákjai.

- Nehéz politikai egyeztetést folytatni valakivel, aki a folyamatból makacsul ki akarja rekeszteni a politikusokat. A rendszert működtetni kell valakinek.

- Ezekkel képtelenség megegyezni. Nem vagyok hajlandó egy asztalhoz ülni velük!! – ordított föl a Folyton Ekéző, és kirohant.

Pár Párducos követte.

Csönd támadt.

- Hol van itt asztal? – kotyogott közbe egy addig hallgatag szakszervezetis. Visszatekerte a laposüveg kupakját.

- Szépen halad az egyeztetés. Azt javaslom, jövő héten folytassuk – igyekezett oldani a hangulatot újra a Szárnyaszegett. – Nekünk, tudjátok, csak egyetlen feltételünk van: az „M” betű!

Kényszeredetten elmosolyogtak. A Nagy M’wabai Ellenzéki Találkozó résztvevői lassan szedelőzködni kezdtek. Eleredt az eső, kövér cseppek patakzottak a barna vállakra és sötét koponyákra.

Távolabb rotang-pálmák koronája hajladozott a szélben: leginkább ürességbe markoló, könyörgő kezekre hasonlítottak.

Az árvízi helyes

Frau Merkel komoran bámult a zúgó habokba. Egy hete vette át az árvízi védekezés irányítását; alig aludt, a keze remegett, gyomra liftezett, az állandó készültség mégis valahogy egyre feszesebbre vonta arcvonásait.

Az Elba vadul örvénylett lábai előtt.

- A munkának az a lényege, hogy minél több homokzsákot megtöltsetek – fordult a körülötte állókhoz ellentmondást nem tűrő hangon.

Összeráncolt homlokkal nézegette adjutánsával a veszélyes szakaszokat a térképen.

- Öblözet – szólalt meg. Kérdőn a fő katasztrófa-sameszra pillantott. – Mennyi ez még?

- Amíg fel fog jönni.

- Akkor addig rakjátok – zárta a diskurzust. Pökött.

Megigazította haját, majd beleszagolt svejfolt katonai esőköpenyébe.

- Az állomány mostantól a vacsorát hajtja végre. Aztán megint lokalizáció. Gátat fel nem adunk!

Odaintett egy fotóst, hogy csizmát válthasson. – Basszus! Egy óra múlva Perlebergben kell lennem! – csapott erős dörrenéssel a homlokára.

Fél lábon ugrálva hordozta körül neheztelő pillantását a feketén örvénylő Elbán.

Wittenbergben kiadta az utasítást, hogy két veszélyeztetett utcából további 25 személyt ki kell költözni otthonából, s a Bundeszivilschutz helikoptere már repítette is Bad Wilschnack felé. Itt a kancellár asszony a Terrorelhárítás (Terrorische Verhütung) munkatársai segítségével ellenőrizte a munkálatokat. Szerencsére rendjén talált mindent.

– Úgy látom, a fenyők vonalától lefelé a szél veszélyezteti az élőerős védekezést – jelentette ki gondterhelten sajtótájékoztatóján. – Úgy tűnik, a csatában még várnak ránk meglepetések. – Szemrehányóan utasította tisztiszolgáját, aki azonnal korrigálta sminkjét.

- Tudják, rohanok Pritzwalkba – vetette oda természetes mosollyal a riportereknek. – Az új kefekötő-üzem beruházása 500 munkahelyet jelent majd a lakosoknak. A jelenlegi politika folytatásával néhány éven belül utolérhetjük akár Magyarországot is.

Az éjszakát egy katonai pajtában töltötte, a helyi legényekkel pajtáskodva. Hajnalban már Dömitzben tekintette meg az árvízi védekezés állását. – Mindenkiért meg kell küzdeni – magyarázta a védvonalra kirendelt tudósítóknak.

- A munkavégzés során felhevült testet a megáradt folyó vizével hűsíteni tilos! –pördült meg váratlanul, egy rakoncátlan helybelire ripakodva. Haragosan igazította meg dekoltázsát.

- Másfél óra múlva feltétlenül a Boinzenburg melletti Telzeuban kell lennem. Sajnos nem tekinthetek el attól, hogy polgármesterük egy rohadt szocdem. Vele szóba sem állok.

Ordonáncára kacsintott.

– Szerencse, hogy a korábbi, túlmozgásos kancellárok ideje lejárt. A külhonból szított szivárgások ellenére, úgy kalkulálom, lassan lábat moshatnak az emberek.