Az április brutális hónap
M’wabaiban. Az időjárás kiszámíthatatlan, az utcákon negyvenkilós, könyörtelen
Krupszkaja-kutatók kergetnek nemzeti érzelmű sorozatgyilkosokat. Sötét
sikátorokban szlavisztika-szakos brigantik állnak gyanútlan nyugdíjasok
útjába, mindenféle savakért könyörögve.
Ezekben a napokban történt, hogy
Johnny N’dvad, az ország miniszterelnöke elhatározta, megszűnteti
országában a vízdíjat. Az embereknek szükségük van jó
hírekre.
Másnap reggel Miguel W’rga, a máskülönben kompromisszumkészségéről
híres pénzügyminiszter szokatlanul dacosan toporgott a parlamenti dolgozószoba
szőnyegének szélén.
- Tudod te, Johnny, hogy az ország
vízműveinek 90 százaléka önkormányzati tulajdonban van? Pár hét , és
elkezdenek bedőlni.
- Te folyton akadékoskodsz,
Miguel. – A miniszterelnök fáradtan dörzsölgette barázdált homlokát. –
Az emberek igenis kajálják, ha csap alatt hűthetik a maracujasört. És ez a fő.
- De közben leszoknak a
takarékosságról. Már így is a legtöbb vécé folyik az országban. A szerelők meg panaszkodnak, hogy éhen halnak, mert az emberek nem javíttatják a latrináikat… Lassan leszoknak arról, hogy megbőröztessék a csapjaikat.
Kétségtelenül zord idők jártak. A
Statisztikai Hivatal hónapról hónapra komorabb számokat közölt, a templomok előtt
hosszú sorok kígyóztak meleg ételre várva. A hidak alatt állástalan
tanárok gyülekeztek. A kiakolbólított vízügyesek nyúlgátakon húzták meg
magukat.
- Hagyd már, Miguel. – A
miniszterelnök átmenet nélkül fölugrott, lehajolt, és megigazította a
rinocéroszbőr szőnyeg ráncait. – Mindjárt kezdődik a meccs. Krikettet
szeretnék nézni.
A pénzügyminiszter homlokának
közepén sötét, omega alakú ránc jelent meg. Némán hagyta el a szobát.
Pár hétre rá a főváros összes vécéje valóban zubogott,
mint a N’yanza-vízesés. Egyesek közben azt kezdték suttogni, hogy a nigeriek
csempészni kezdték az olcsó m’wabai vizet: hibrid lajtos kocsikkal lopják át a határon,
és gyerekek agymosására használják.
A szomszédos ország állami
tévéje kétségtelenül barátságtalan rajzfilmsorozatot indított. A rövid epizódokban zombi-képű kiskölykök Johnny N’dvadot simfelték üveges tekintettel.
Undorító – jegyezte meg a
miniszterelnök. A tévé előtt bóbiskolt éppen. A Niger-M’wabai krikettmérkőzést
adták, sajnos a nigeriek 437-25 arányban vezettek.
Johnny dühösen messzire köpte ezüst
fogpiszkálóját.
- Az a legnagyobb baj, hogy te adod
nekik a muníciót – jegyezte meg Amali’e asszony, aki ebben a pillanatban lépett
a szobába. Négykézlábra ereszkedett, hogy összeszedje a mosogatnivalót.
A miniszterelnök tűnődött,
elhelyezzen-e egy maflást az asszony arcán, de végül türtőztette magát. Kinézett az ablakon: a magasban
hamuszín, komondor formájú esőfelhők vonultak.
A baj sosem jár egyedül, a
statisztikák egyre meredekebb, sajnos negatív előjelű növekedésről adtak számot
(csak a munkanélküliségi adat maradt megnyugtatóan pozitív tartományban). Tetejében
a következő kormányülésen a belügyminiszter bejelentette, hogy a migrációs
helyzet eszkalálódik: agymosott kisdedek szivárognak át a határon, és egyesülve
a helyi bölcsész-hordákkal rettegésben tartják a lakosságot. Egy pocakos
szociológus például lefejelt egy bőrfejűt, olyan erővel, hogy annak gyönge ökle
szilánkokra tört. A robotmozgású óvodások maszkszerű arcukkal verik ki a
rendőrök kezéből a gumibotot.
A miniszterelnök fel-alá járt a
félhomályos Gnú-teremben.
- Veszett világ – gondolta. Estére
járt. Az ablak négyzet alakú, sápadt árnyat nyomtatott a falra.
Átellenben, a Lumumba tér betonján
lánykórus kuporgott, agresszív Lacrimosa-variációkat dúdoltak. Zuhogott az eső,
a jellegzetes zeneakademista-szemüvegeken félelmesen csillantak meg a
vízcseppek. Vészjóslóan csordultak végig a mindenféle tücsköt-bogarat követelő,
erőszakos transzparenseken.
Elegem van ebből a permanens
gyűlölködésből – hajtotta be Johnny megbántottan a spalettákat. Sóhajtva zuttyant
vissza a fotelbe. A falat vízszintes csíkok árasztották el: mint egy
börtönkerítés lécei.
– Kész katasztrófa. Legjobb, ha mozgósítom
a katasztrófavédelmet.
Mobilja után nyúlt, hogy B’ökö N’d
nagyurat, a katasztrófavédelem vezetőjét hívja, de a Vertu fegyelmezetlenül odébb
csúszott remegő ujjai elöl. Harmadjára sikerült csak megragadnia.
Miközben tárcsázott, a képviselői
szárny mellékhelyiségei felől fülsiketítő bugyogás hallatszott. A megvadult
utca hangjai a csukott ablakon keresztül is beszivárogtak: gépies arcvonású
óvodások fosztogatták a kirakatokat, az Alaptörvény utcában két elszabadult
nyelvész a helyi zöld-fehér krikettklub keménymagját üldözte.
A telefon hosszasan csöngött, de senki
nem vette föl. Johnny újra és újra tárcsázott. Dobogó szívvel hallgatta a ritmikus
hangot: mintha a magányos világegyetem búgott volna a zafírtokos készülék
mélyén.
Ebben a pillanatban a Radetzky Mars
friss hangjai harsantak föl. Miniszterelnöki SMS érkezett.
„Segítünk! Semmiképp ne hagyja el
magát! Ha úgy érzi, elfogyott az üzemanyaga, váltson bátran új szlogenre!”
Johnny N’dvad csibészesen
elmosolyodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése