A pálmalevél-incidens

Mint ismeretes, az első Limpopo Történész Szimpoziont 2026 őszén, Harareben rendezték meg. Az esemény nem csak színvonaláról maradt emlékezetes, a szakemberek lelkesen tivornyáztak a parti csapszékekben, vad szelfik tömegét készítették zabolátlan vízilovakkal és egyebekben is számos jelét adták annak, hogy a múlt tudományos igényű feldolgozása nem egyenlő a bigott szakbarbársággal.

A „Johnny N’dvad szekció”, mely az ismert államférfi földcsuszamlásszerű bukásával foglalkozott (ma leginkább „sztochasztikus betli” néven emlegeti a történettudomány), szintén bővelkedett a tartalmas prezentációkban. Előadást tartott például egy mindössze 138 centiméteres busman professzor, aki alig látszott ki a pulpitus mögül, ráadásul az angol egy olyan verzióját használta, melyet csak a Kalahári környékén használnak, így mondandóját legföljebb utólag, a késve megjelenő programfüzetből voltak képesek az érdeklődő kevesek kihüvelyezni.

Pedig remek felszólalás volt.

Napjainkra közhely, hogy a N’dvad-rendszer egyik emblematikus technikája a lakosság pálmalevél-agitkákkal történő, rendszeres szekálása volt. E küldeményekben a kormány olyan kérdéseket tett föl, miszerint: „Szeretné Ön, ha esténként szűzlányok kényeztetnék?”, vagy: „Egyetért-e Ön azzal, hogy férjének ne legyen reggel szájszaga?” E leveleket a lakosság nagy része kihajította, csak a megrögzött hívek küldték vissza, de az eljárás így is alkalmat adott a legendás K’batov listák frissítésére,és az eredményt a kormány később diadalmas közleményekben hájpolta.

Történt, hogy a kis M’wabai mérhető működési paramétereiben már rég Afrika legaljára küzdötte le magát, a lakosság körében azonban változatlanul tartotta magát a sajátos v’udu hiedelem, miszerint Johnny, aki esténként gnúvérrel összekent babákkal konzultált és többnyire mahagóni butykosai mélyén kereste a jövőt, alapvetően mégis professzionálisan kormányozza országát. E babonára támaszkodva az Elnöki Kommunikációs Akcióterv Főtörzs éceszgébereiben ezért ismét fölmerült, hogy kérdezni kellene a dzsungellakóktól valamit.

Ezúttal arra kérték a polgárokat, válasszanak, szeretnék-e, ha ivadékaikat transznemű tanáraik gusztustalan harcterekre hajszolnák, vagy ellenkezőleg, inkább a gazdaság üstökösszerű növekedését preferálják. Meglepetésre a küldeményt ezúttal mégis tömegesen visszaküldték, igaz, jellemzően dühös kommentárokkal: “Hol a lé, Johnny?!”, vagy: “Inkább nővéreket kérünk a kórházakba!”

Egy renitens a Facebookra is föltöltötte válaszlevelét, a posztot másnapra 130 ezren osztották meg. A helyi Facebook-oldalakat hamarosan ellepték a hasonló, olcsó sikerre áhítozó dokumentumok.

A hivatalos szervek alapból megsemmisítettek minden problémás pálmalevelet, így a hírek továbbra is N’dvad politikájának elsöprő támogatásáról szóltak, mégis, a kis ország atmoszférája valahogy megváltozott. Senki nem értette, mi történt. A pindurka professzor szerint szokvány szociálpszichológiai hógolyó indult meg, más szavakkal a lakosság váratlan aktivitásával spontán kommunikációs tér nyílt a következő hónapokban bekövetkező lavinaszerű, fölfoghatatlan, villámgyors (tehát hasonló társadalmi mozgások esetén megszokott) változásoknak.

A pöttöm filosz bevégezte fejtegetését, kilépett a pult mögül. Most tűnt csak föl, hogy hajába barna csíkok vegyülnek, és hogy alig van foga; nem volt túl megnyerő látvány. 

A hallgatóság idegesen fészkelődött, a következő előadóra várva. 

A kongresszusi csarnok üvegkupoláján bólogatómajmok kergetőztek.

Már említettük, csak napokkal később, tehát már a programfüzet megjelenése után támadt némi érdeklődés a kurta kolléga mondanivalója iránt. A csöpp tudós addigra rokonlátogatáson a Kalaháriban bolyongott, igaz, mobilján látta, hogy emelkedik idézettsége; ivóvizet kapart épp a sivatagi homok alól, e tevékenység arrafelé népszokás, valamint a túlélés egyetlen záloga. Koszos ágyékkötőt viselt, földes kezét minduntalan mosdatlan fürtjeibe törölte, és szemlátomást kevés érdeklődést mutatott a tudományos élet szórvány hírei iránt.

Láthatólag ismerte már, mi a dolgok menete.