Élt
egyszer egy szegény ember és a felesége. Igazából nem is voltak szegények, csak mindig
többet akartak.
Egy
este, ahogy az asszony tervezett egy jó kis gázpacsót, nem volt otthon andalúz hagyma.
Hogy a Jóisten tegye a pipogya urát ide meg oda! - gondolta mérgesen. Tele volt már
a cipője a nélkülözéssel.
Na, épp
hazaérkezett az ember.
-
Ha tudnád, anyjuk, mi történt! Vége a szegénységünknek.
-
Ugyan ne fitogtasson már! – torkolta le az asszony.
- De már hallgass ide, oldarborda. Ahogy jövök hazafelé, mit látok az út közepén? Benn rekedt a
sárba egy apró kis kocsi. A kocsi előtt két mókus, benn meg egy kis királynő
ült, aszongya nekem: „Jó ember, segítsd már ki ezt a vacak tragacsot a sárból! Nem
bánod meg.”
„Már
hogyne segítenék!” – mondok, azzal megcsippentettem a kis verdát, mókusostul. Persze hogy kikaptam a sárból.
Hálából a kis nagysád töviről hegyire kikérdezett, hogy van-e feleségem, gazdag vagyok-e, meg minden.
Mondok,
én biz’ szegény vagyok, mint a templom egere.
„No, ha szegény vagy, csak mondd meg otthon, kívánjon
az asszony három dolgot, és az rögtön teljesülni fog.”
-
Ne tréfáljon már kend – prézsmitált az asszony.
- De csak próbáljuk meg, szívem. Kívánj valamit.
-
Ó, bárcsak egy nagy rőfös kolbász kerülne ide! De olyan nagy, mint amit a druszád is tölt mindig!
Hát abban
a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy lábos, akkora rőfös kolbásszal,
hogy lelógott a szélén.
Álmélkodott
az ember.
-
Másodjára már valami rafkósabbat kívánjunk!
Azzal rágyújtott
egy Hungáriára, hogy stimulálja az agyát. De amint benyúlt a tűzbe lángot venni,
olyan ügyetlenül tette, hogy leverte a lábost.
-
Ó, maga balfék! Változna inkább egy puszta teli bugyellárissá!
Ahogy
kimondta, dagadni kezdett az ember nyaktól lefelé, és szemhunyásra egy egész degesz buksza lett
belőle.
Igencsak megörömködtek. Azon nyomban rendeltek a Costesból marinált malachúst, desszertnek napraforgófagylaltot, és attól kezdve nem volt határa gyarapodásuknak; bútort vettek, házat garázzsal, bele Ferrarikat, szereztek a tárcában dagadó pénzből szántót és szőlőt, hőerőművet és szállodaláncot; elég volt bármit megkívánniuk, és a bugyelláris azonnal kiadta
az árát.
De történt egyszer, hogy az ember véletlenül egyszerre két Davidoffra gyújtott rá. A nikotintól
úgy megstimulálódott, hogy ráébredt, tulajdonképpen nem tudja, honnan ered ez a töméntelen
pénz.
Megneszült. Mi lesz, ha a pénzforrás egyszer mégis igényt támaszt a jussára?
Istenkém,
mi legyen. Odakiáltotta az asszonyt, az Kiskegyedet is olvasott, és persze eszébe jutott, hogyan
tűntek el Al Capone mosodáinak tulajdonosai. Meg ott volt pár önállósodó
Putyin-stróman esete is, mert folyton kihajoltak az ablakon.
Izibe megkeseredett a mazsolás nugát a szájukban.
Volt
még hátra egy kívánságuk, addig nem tudták eldönteni, mit kérjenek. Volt már yachtjuk
Monacoban, pár Bombardier repülőgép, mifene. A gyerek Hermes táskákban tárolta a papírzsebkendőt a kisszobában.
-
Csak ezt a bugyellárist vegyük le mégis a nyakam alól - nyögött föl az ember.
Eszébe
jutott az utolsó jelenet a Sebhelyesarcúból, amikor Al Pacino a véres medencébe
zuhan.
De
az asszony csak tépegette, kapirgálta rajta a bőrt.
-
Ezt itt jól körbe lehet vágni. Kicsit legfönnebb a nyaka alól lecsippentünk.
Az
ember húzódozott, perlekedni kezdtek; az forszírozta volna a dolgot, de az
asszony egyre csak orrolt.
-
És a lyány zrt-je? A fiacskád vadászati portfóliója??!
Végül csak bele kellett nyugodni abba, hogy a bugyelláris váljon vissza megint szerelővé.
Abban a pillanatban, ahogy
kimondták a szentesítő szót, szépen lelappadt az ember dereka megint.
Bánatukban
a kolbászmaradékot mind befalatozták. De hamar megbékültek, s attól fogva szegénység
miatt többé nem civódtak: dolgoztak, lett új kocsijuk is, hibrid Duster (igaz, csak lágy); a kislány minden este a
fonóban dalolt a többiekkel.
Tán
még ma is élnek, ha meg nem haltak.
