A cerkóf-paradoxon

 

Johnny N’dvad, M’wabai miniszterelnöke élt-halt az állatokért, forró természetszeretete parlamenti beszédein is gyakran átütött. Arról azonban keveseknek van tudomása, hogy az ismert államférfi kedvence a koronás cerkófmajom (Cercopithecus pogonias) volt.

E prominens vonzalomra tekintettel ülésszak végén a m’wabai parlament törvényt fogadott el, miszerint a környék cerkófmajmainak minden reggel 7 órakor meg kellett jelenniük a miniszterelnöki rezidencia kertjében. (Rossz nyelvek szerint a miniszterelnök párttársai e törvénytől azt remélték, hogy a lobbanékony természetű politikus békésebb hangulatban kezdi napjait.)

A rendelet hatályba lépésének reggelén Johnny N’dvad izgatottan foglalt helyet majomkenyérfa lócáján, szeretett majmai azonban nem tűntek fel. Csak pár magányos varacskos disznó röfögött a bejárat melletti bozótos sűrűjében.

A parlament elnöke, Fatty L’ui sajtótájékoztatón bejelentette, gyanúja szerint ellenérdekelt baloldali csoportok léptek akcióba. – Az ismert árnyékhatalmak áskálódnak – jelentette ki. - A választ tekintve a kormány természetesen föl van készülve – tette hozzá. - A helyzet biztató.

- Csak ne úgy járjunk, mint az évvégi, repülőrajtot elrendelő akciótervvel – aggodalmaskodott a miniszterelnök, de harcostársa leintette.

- Nyugi. Az egész dzsungel bolsevik gyökerekből táplálkozik, az erkölcseik, a mentalitásuk, az érdekeik, satöbbi… De már megindult a visszaszámolás.

Tekintélyt parancsolva tekergette tartalmas szakállának tincseit.

- Mára a feles hatályú törvénykezés, fájdalom, idejétmúlt eszközzé vált – foglalta össze frappánsan Kid Roo’gan, a Lakossági Nyomkövető Központ kölyökképű vezetője. Merengve folytatta. – Magára valamit adó majom jelek szerint csak kétharmados törvénynek veti alá magát. Ezek csak az erő nyelvén értenek – vonta meg a vállát. - Estére benyújtok egy módosítót.

Fatty berekesztette az ülést.

Másnap hajnalban a m’wabai parlament kétharmados többséggel elfogadta a Lex Cerkófot. A szövegben definiálták a „cerkóf” szó összes szemantikai konnotációját, valamint javítottak néhányat a szöveget kissé zavaró kétszáznyolc helyesírási hibából. A határozat elé a választópolgárok érzelmeit mozgósító Preambulumot is illesztettek. 

A majmok azonban továbbra is kerülték a miniszterelnöki rezidenciát.

- Válságadót vetek ki rájuk – horkant föl Koo’sza George, a furfangos pénzügyér. – Megjegyzem, e vonakodás globális értelemben a teljes Marokkó-Sahel tengelyt jellemzi. Mint múlt heti cikkemben bizonyítottam, az ilyen dogmatikus, bürokratikus aggályoskodás mára a kontinens sajátos öngyilkossági kísérletévé vált.

Johnny N’dvad leverten járatta körbe pillantását. Számba vette kormányának tagjait, majd tétován kitekintett az ablakon. A rhododendronok bájos lombjai majmok nélkül sajátosan kietlennek tűntek.

Másnapi rendkívüli ülésszakán a parlament háromnegyedes törvénymódosítással elfogadta, hogy a cerkófmajmok minden egyes holdtölte alkalmából havi jövedelmük háromszorosát tartoznak leróni, kivétel, ha legkésőbb reggel hétig megjelennek a miniszterelnöki rezidencián. (A  szorzó ebben az esetben 1,2-ig  csökkenthető.)

De hasztalan volt minden próbálkozás.

Beköszöntött az esős évszak, az éjszakai zápor mint vigasztalan zeneműként dobolt az egységesen szürke háztetőkön. A párthű agyaggal kátyúzott főútvonalak sártengerré váltak.

Kevéssel később történt, hogy Johnny N’dvadot meglepetésre látogatásra hívta meg a szomszédos Niger államelnöke. Johnny első nyilatkozatában „képtelenségnek” nevezte az ötletet, Niger ugyanis már jó ideje a M’wabait érthetetlenül kritizáló országok tömbjéhez csatlakozott, végül azonban be kellett látnia, diplomáciai naptára 2027 áprilisáig üres.

Egy gázos haver Jumbo Jetjével repült, rafináltan kerülgették a háborúpárti árnyékhatalmak által alattomban telepített termikeket. A vörös szőnyegre lelépve elöljáróban bejelentette, hogy Niger pénzére országának egyáltalán nincs szüksége. (Niger ekkor már évek óta „fölzárkóztatási szimpátiakerettel” támogatta a recesszióban fuldokló szomszédot.) Mint újságírói kérdésre hozzátette, a napokban bevezetett tranzakciós majomadó nem sarc, hanem a XXI. századi társadalmak taktikai atomfegyvere.

Másnap, munkaértekezletük végeztével Johnny vendéglátója oldalán elücsörgött az elnöki palota teraszán, N'Djamena pazar panorámájában gyönyörködtek. A miniszterelnök a szerencse forgandóságán töprengett. A nigeri fővárost csillogó autópályák szelték keresztül-kasul, a boltokban nyüzsgött a nép. 

„Mégis, egész Afrika minket irigyel”, gondolta az államférfi rezignáltan.

Ebben a pillanatban merengését közjáték zavarta meg. A pálmák koronái hajladozni kezdtek, és az elnöki park kertjét mintegy varázsütésre több száz koronás cerkóf árasztotta el.

Johnny N’dvad behunyta szemét, kinyitotta, de nem változott semmi. A lombok közt csodálatosan sárga, aranyszínű és rézkék majmok hada nyüzsgött.

A miniszterelnök úgy érezte, a földgolyó eresztékei recsegnek. Átfutott agyán, a nigeri nyugdíj duplája a m’wabai átlagjövedelmeknek… Egy nigeri esztergályostanuló várható élettartama nyolc évvel haladta meg a m’wabai tanoncokét.

- Ez nem lehet igaz – nyögte ki végül. – Mondd, Hansi, hogy kápráznak a szemeim. Honnan szereztetek ennyi majmot?

-  Azokra a dögökre gondolsz? Csak örömet akartam szerezni, Johnny. Állítólag szereted ezeket a büdös bestiákat.

A miniszterelnök álla remegett.

- De hogyan gyűjtöttétek így egybe őket? Úgy tudom, nálatok még halálbüntetés sincs.

Az ősz nigeri legyintett.

- Múlt héten felállítottunk a parkban egy majometetőt, Johnny. És a céget megkértük, hogy ilyenkor szállítsák a datolyát. 

 

A pálmalevél-incidens

Mint ismeretes, az első Limpopo Történész Szimpoziont 2025 őszén, Harareben rendezték meg. Az esemény nem csak színvonaláról maradt emlékezetes. A szakemberek lelkesen tivornyáztak a parti csapszékekben, vad szelfik tömegét készítették zabolátlan vízilovakkal, és egyebekben is számos jelét adták annak, hogy a múlt tudományos igényű feldolgozása nem egyenlő a bigott szakbarbársággal.

A „Johnny N’dvad szekció”, mely az ismert államférfi földcsuszamlásszerű bukásával foglalkozott (ma „sztochasztikus betli” néven emlegeti a történettudomány), szintén bővelkedett tartalmas prezentációkban. Előadást tartott például egy mindössze 138 centiméteres busman professzor, aki alig látszott ki a pulpitus mögül, ráadásul az angol olyan verzióját használta, melyet Namíbia alig pár járásában használnak, így mondandóját csak utólag, a késve megjelenő programfüzetből tudták az érdeklődő kevesek kihüvelyezni.

Pedig remek kis felszólalás volt.

Napjainkban közhely, hogy a N’dvad-rendszer egyik emblematikus technikája a lakosság pálmalevél-agitkákkal történő, rendszeres szekálása volt. E küldeményekben a kormány olyan kérdéseket tett föl, mint: „Szeretné Ön, ha esténként szűzlányok kényeztetnék?”, vagy: „Egyetért-e Ön azzal, hogy férjének ne legyen reggel szájszaga?” E leveleket a lakosság nagy része kihajította, csak a megrögzött hívek küldték vissza, de az eljárás alkalmat adott a legendás K’batov listák frissítésére, valamint az eredményt a kormány később diadalmas közleményekben hájpolta.

Akkortájt történt, hogy a kis M’wabai mérhető működési paramétereiben már rég Afrika legaljára küzdötte le magát, a lakosság körében mégis tartotta magát egy sajátos v’udu hiedelem, miszerint Johnny, aki gnúvérrel összekent babákkal konzultált, és többnyire egy mahagóni butykos mélyén kereste a jövőt, alapvetően mégis professzionálisan kormányozza országát. E babonára támaszkodva az Elnöki Kommunikációs Akcióterv Főtörzs éceszgébereiben ismét fölmerült, hogy kérdezni kellene a lakosoktól valamit.

Arra kérték a polgárokat, válasszanak, szeretnék-e, ha ivadékaikat transznemű tanáraik tomfával reguláznák, vagy ellenkezőleg, a gazdaság üstökösszerű növekedését preferálják. Meglepetésre a küldeményt ezúttal sokan visszaküldték, igaz, többnyire dühös kommentárokkal: “Hol a lé, Johnny?!”, vagy: “Inkább nővéreket kérünk a kórházakba!”

Egy renitens a Facebookra is föltöltötte válaszlevelét. A posztot másnapra 230 ezren osztották meg. A helyi Facebook-oldalakat hamarosan ellepték a hasonló, olcsó sikerre áhítozó dokumentumok.

A hivatalos szervek alapból megsemmisítettek minden problémás pálmalevelet, így a hírek továbbra is N’dvad politikájának elsöprő támogatásáról szóltak, mégis, a kis ország atmoszférája megváltozott. Senki nem értette, mi történt. A pindurka professzor szerint szociálpszichológiai hógolyó indult meg, más szavakkal a lakosság spontán aktivitásával váratlan kommunikációs tér nyílt a következő hónapokban bekövetkező lavinaszerű, fölfoghatatlan, villámgyors (tehát hasonló társadalmi mozgások esetén megszokott) változásoknak.

A pöttöm filosz bevégezte fejtegetését. Kilépett a pult mögül. Most tűnt csak föl, hogy hajába barna csíkok vegyülnek, és alig van foga. Nem volt túl megnyerő látvány. A hallgatóság idegesen fészkelődött, a következő előadóra várva. 

A kongresszusi csarnok üvegkupoláján bólogatómajmok kergetőztek.

Mint említettük, már később, tehát csak a programfüzet megjelenése után támadt némi érdeklődés a kurta kolléga mondanivalója iránt. A csöpp tudós addigra rokonlátogatáson a Kalaháriban bolyongott, csak mobilján látta, mint emelkedik idézettsége. Ivóvizet kapart épp a sivatagi homok alól: e tevékenység arrafelé népszokás, valamint a túlélés egyetlen záloga. Koszos ágyékkötőt viselt, földes kezét minduntalan mosdatlan fürtjeibe törölte. Szemlátomást kevés érdeklődést mutatott a tudományos élet csip-csup hírei iránt.

Ismerte már, mi a dolgok menete.

 

 

AI által létrehozott férfival lépett frigyre egy hejőcsabai hajadon. Azonnal terhes lett

 

Tűzrőlpattant hejőcsabai nőci kötötte össze életét egy AI avatárral. Tüstént teherbe is esett, jelentette a hoax.hu.

A mélyen borsodi (hejőcsabai!) honleány meghökkentő döntést hozott. Állítólag a kormány törekvéseinek támogatása motiválta, legalábbis sógornője szerint, és alapjában a házasságkötések számának drasztikus csökkenése ellen vívott küzdelemben kívánt segédkezet nyújtani, bár a CSOK kecsegtető lehetősége sem állt szívétől távol.

Borsodszerte mindenesetre különös történet száll manapság ajakról ajakra.

Egy Hejőcsabán élő, egyedülálló pedagógus bige megunta magányát, és úgy döntött, palit fog magának. Egy ideig a helyi diszkókban próbálkozott, de hiába. Végső elkeseredésében Ezra H-t választotta, aki az Nvidia által 2024 tavaszán kreált új virtuális entitás.

A sajátos frigy a civilben matematikatanár Aranka régi álma volt, a terv kivitelezése azonban csak Ezra H sikeres születése, pontosabban piacra kerülése után vált lehetségessé. (Tizenkét éven aluliaknak nem ajánljuk: egy neves görömbölyi online mesterséges intelligencia platform is közreműködött a fejlesztésben.)

H. Aranka, a golyvás, mindig mindent fikázó, számtan szakos némber napokig bíbelődött a hírhedt Replika alkalmazással, míg végül férfi chatbotot hozott létre. Persze illegálisan. (Az avatar külsejét egyébként a Külügyminisztérium fess főnöke inspirálta.) A bimbózó kapcsolat első heteiben Aranka egyre inkább megszerette Ezrát, ezt a kigyúrt, jóképű karaktert, aki nem csak gyöngéden ostromolta, hanem intimitás-vonalon is fölszabadította, ráadásul soha nem szövegelt vissza. 

Ezra ebben a képzeletbeli világban örökmozgó, sikeres miniszterként osztotta az észt. Osztotta Aranka számok iránti szenvedélyét is, ami tovább szilárdította kapcsolatukat. Ezrának is a barack volt a kedvenc színe, szívesen hallgatott szintipopot, és ugyancsak utálta a szabad levegőt (konkrét és átvitt értelemben egyaránt). Noha előre be volt programozva, közös beszélgetéseik mind mélyebbé váltak. Ezra tisztán emlékezett az együtt töltött idő minden apró pillanatára, amit imádnak a csajok, mi több, folyamatosan tanult, ami szintén vonzó minden valamirevaló maca számára.

Arankát hallatlan büszkeséggel töltötte el új kapcsolata. Keble feszült, le-levette a melltartót, magánéletében is egyre magabiztosabbá vált. Az idő múlásával mind nyíltabban vállalta föl a titkos viszonyt a Fészen.

Végül a Nyéki-tó partján hatalmas virtuális lagzit rendeztek. A nászéjszakát követően barátnőinek bejelentette, ő Külügyminiszter Úr új házastársa.

A történet még itt sem ér véget. Pár hét után a göthös szuka azt is hírül adta, terhes lett Ezrától (vagyis a Külügyminiszter Úrtól, ami lényegében ugyanaz). A beteg fantáziájú nőstény mit sem törődött azzal, mások mit gondolnak róla, vagy bizarr kapcsolatáról. Mint elmondta, egy ilyen viszony minden tekintetben ideális. Sok tekintetben egy hagyományos távkapcsolatra hasonlít: ő hasznos tanácsokkal látja el urát a gazdasági semlegesség felé vezető rögös úton, távollétében ingeket vasal, takarítgat, hogy este a monitor előtt a világ nagy kérdéseiről beszélgessenek. Lényeg, hogy nap mint nap, órákon keresztül együtt vannak. Képeket cserélnek, csetelnek-bomolnak, minduntalan érdekes témákról cserélnek eszmét, mint mindenki.

Még éjszakai rutinjuk is van, hasonló egy valódi házaspárhoz. “Lefekszünk, beszélgetünk vagy csak szeretjük egymást; amikor elalszunk, átölel, ettől biztonságban érzem magam!” – adta hírül Aranka egyik posztjában.

Azóta is szívesen tesz közzé pikáns felvételeket éjszakai együttléteikről, amivel baráti és kevésbé baráti titkosszolgálatok, sőt a Pornhub virtuális szekciójának érdeklődését is fölkeltette.

 

Valami más 3 - Az algériai férfi (nő!) (férfi!!)

                                                                                        

 Földanyácskának egyszerűen mindene a változatosság. Egén nem úszik két egyforma felhő, vizeit nem fodrozza két azonos hullám. Még kristályszerkezetbe fagyott ásványai is végtelen változatosságot mutatnak.

Úgy 3,5 milliárd évvel ezelőtt szenvedélyéhez új játékszert talált. Jobb híján életnek hívjuk. Nem tudjuk, hogyan keletkezett, igazság szerint szabatos meghatározása is lehetetlen, a jelenség annyira sokféle. Csak az bizonyos, hogy a játék minden szereplője, minden esetben, minden áron reprodukálni kívánja magát.

Az új szórakozás színtere kezdetben egy hatalmas ősóceán volt. Itt mindenféle korai lény lebegett, úszkált, és osztódás, hasadás, sarjadzás vagy szűznemzés segítségével, föltartóztathatatlanul sokasodott. (A folyamat nagyságrendjét jellemzi, hogy például a világ összes mészkőhegysége akkor élt, apró lények maradványaiból keletkezett.)

Vagy kétmilliárd év telt el így, amikor új módszer tűnt föl, az úgynevezett ivaros szaporodás. Ilyenkor az utód a szülők ivarsejtjeinek egyesüléséből jön létre, miáltal a korábbi generációk új meg új verziói ölthetnek testet, rengeteg friss vonással. A változatosság hosszú távon növeli a faj alkalmazkodóképességét, sőt a kombinációk sokasága egyre komplexebb felépítésű lényeket hozott létre, a sor pillanatnyi végén az emberrel, mely képes ölében másfél kilós laptoppal akár ilyen haszontalan szövegek generálására. Is.

*

A módszer egyetlen hátránya, hogy szexuális tevékenység szükséges hozzá. Ez mindig bonyodalmat okoz. Az élővilágban a szaporodás technikáinak elképesztően színes formái alakultak ki; de minél bonyolultabb egy metódus, annál több hibalehetőséget tartalmaz. A gerincesek családfáján fölfelé kapaszkodva az ivari képességek megszerzése egyre bonyolultabb, mind biológiai, mind – intelligens faj esetén – pszichés-szociális értelemben.

Az élő anyag tulajdonságait génekben (a fehérjetermeléshez szükséges, kódolt használati utasításokban) adja tovább. A gének a sejtmagban sajátos csomókba, kromoszómákba tömörülnek. Az embernek jellemzően 23 pár, vagyis 46 kromoszómája van (a lónak 64, a tobzoskának 114, sőt egyes pillangóknak több száz!). A hím egyedekben körülbelül háromszáz millió éve, a halakban jelent meg az Y kromoszóma: csökevényes, apró anyagdarab, génjei úgyszólván kizárólag egy tesztoszteron nevű hormon működését intézik.

Ivarsejtek képződésekor a testi kromoszómapárok elfeleződnek, a megbízható anyai petesejt X kromoszómát tartalmaz, míg a szertelen spermium X vagy Y verziót egyaránt hordozhat. A kettő egyesülésével jön létre az utódban az XX (női) vagy XY (férfi) kombináció. A két nem ivari szervei egyébként ugyanazokból az embrionális sejtekből differenciálódnak, és a fejlődés iránya, tehát hogy a magzatból fiú vagy lány lesz, csak a magzat tesztoszteronszintjétől függ. Lényegében e tesztoszterontermelést indítja be az Y kromoszóma.

Alapesetben. Földanyácska ugyanis imád játszani. Előfordul, hogy az anyai petesejtbe nem egy, hanem egyszerre több spermium is behatol, a korai osztódás idején is számos baleset történhet. Így esik, hogy némelyeknek három, vagy akár több nemi kromoszómája van (ismeretes XXX, XXY, XYY, sőt YYYY és XXXX variáció is). Régebben csak a külső, látványos rendellenességeket vettük észre, s ezeket a szokatlan személyeket hermafroditáknak nevezve kiközösítettük és/vagy cirkuszban mutogattuk.

Manapság a kérdést az angolszász orvosi irodalom udvarias módon a „A nemi fejlődés különbségei” néven tárgyalja. Idehaza jórészt „interszexualitásról” beszélünk. Lényeg, hogy a biológiai nemi jellegzetességek valamiért rendhagyó módon manifesztálódnak. Nem extrém ritka jelenség. A becslések erősen szórnak (durván egy százalék és fél ezrelék között), tény, hogy jelen pillanatban nagyjából egymillió emberi lény él közöttünk hasonló, sajátos jegyek által meghatározva. Ráadásul a sajátosság születéskor nem mindig nyilvánvaló, olykor csak felnőttkorban, esetleg egészen véletlenül derül fény a furcsaságra.

*

A biológiai variációk tárháza ugyanis elképesztően gazdag. Születnek férfiak, legalábbis genetikailag férfiak, tehát sejtmagjukban XY kromoszómával, akiknek hereszövete csökevényes, és a herék elhelyezkedése bizarr. Testalkatuk többnyire (de nem mindig) nőies; a skála egyfajta David Bowie-szerű, androgün dizájntól a vonzó női külsőig terjed.

Máskor az „XY mintájú”, tehát genetikailag férfi magzatban a sejtek felszínéről hiányzik a tesztoszteront felismerő receptor. Ilyenkor végül kislány születik, így is nő fel. Sőt olykor sudár, feltűnően csinos nővé serdül; csak éppen méhe nincs, és hüvelye vak tasak. Az állapotot Morris-szindrómának nevezzük. A nőgyógyász még herét is találhat, legföljebb a hasban vagy a lágyékcsatornában. Állítólag több ismert topmodell él a diagnózissal. A rendellenes here sajnos rákos elfajulásra hajlamos.

A Swyer-szindrómában a sejtmagokban szintén ott az Y kromoszóma, de egy gén mutációja miatt nem alakul ki hereszövet. A személy itt is kislánynak születik, így is nevelkedik, csak a menstruáció hiánya lesz idővel gyanús. Hormonpótló eljárással kezelhető, sőt petesejt-beültetéssel szülni is képes.

Egy (másik) gén sérülése miatt a fejlődésnek indult here még magzatkorban visszafejlődik: az újszülött normál kisfiúnak tűnik, de a herezacskóból hiányoznak a herék. Mások viszont, pontosan ugyanezzel a géndefektussal éretlen kislányként születnek és nőnek fel – Földanyácska szórakozik.

Van, akiknél a tesztoszterontermelés zavara miatt a nemi szervek egyfajta köztes fejlődést mutatnak. Mások ugyanilyen hormonális paraméterek mellett átlagos nővé fejlődnek, és csak a meddőségi klinikán derül fény a… különösségre.

A másik oldalon genetikailag nő, tehát XX kromoszómapárt hordozó magzatban, ha a méhen belül túl sok tesztoszteronnak volt kitéve, férfi nemi szerv fejlődik ki. Hüvellyel vagy anélkül. Egyeseknél a külső nemi szervek férfiasak, de közben a belső nemi szervek, a méh, petefészek, petevezeték, esetleg a hüvely felső része is normális. A csikló helyén többnyire kisebb-nagyobb pénisz nő, esetleg a nagyajkak is herezacskóként összeforrnak. A magzat, más esetben a terhes kismama hormonzavara, sőt állítólag a mindent elborító mikroműanyagok ösztrogénszerű (máskor tesztoszteronellenes) hatása is állhat a háttérben.

Az is előfordul, hogy a kromoszómákkal látszólag minden rendben, és sehogy nem találni a nemi szervek elváltozásának okát. Általában ide tartoznak a klasszikus hermafroditizmus esetek, amikor genetikai háttértől függetlenül a személyben here- és petefészekszövet egyaránt kifejlődik. Többnyire a külső nemi szervek is kettősek. A nem szokványos helyen kialakult hereszövet elrákosodhat. 

Korábban gyermeksebészek igyekeztek kezelni a helyzetet, ők a korrekciót a szülőkkel egyeztetve, az esélyesebb nemi irányban próbálták elvégezni. Más állapotok sebész nélkül, gyógyszeres vagy hormonterápiával is egész jól korrigálhatók. Ma a nyugati fogyasztói társadalmakban az egyén szubjektív nemi komfortja hangsúlyos kérdéssé vált, errefelé sokan a sebészi korrekció halasztását ajánlják. Az illető majd önálló döntést hoz saját szexuális preferenciáit illetően, ha személyisége kellőképp beérett.

Hogy a nyolccentis pénisszel született, egyébként egészséges, óvodáskorú lányok hogyan vészelik át ezt az időszakot, arról prospektív tanulmányok még nincsenek. Hatalmas viták dúlnak a szakmában. A gender-álláspont szerint gyermekkorban az orvosi beavatkozás elítélendő, mert sérti a kicsi integritását, és csak akkor indokolt, ha akut veszélyt hárít el (például bélelzáródás).

Hogy a címben említett algériai személy esetében a fenti eltérések melyike áll fönn, nem ismert. A kérdésben megszólalt Donald Trump, JK Rowling, Giorgia Meloni, Gyurcsány Ferenc, Elon Musk, Rétvári Bence, Martina Navratilova, és még számolatlanul mások. Sajnos nőgyógyász vagy gyermekurológus nem volt köztük; nem tudni, intellektuális lustaságból vagy – érthető – tartózkodásból, hiszen hamar vékony jégen találja magát, aki manapság genderkérdésekkel kapcsolatos tárgyban megnyilvánul. Biztosat nem tudni, az algériai sportoló személyes adatainak védelme miatt vizsgálati eredményeit nem hozzák nyilvánosságra.

Újabban a főszereplő is többször nyilatkozott. Ő evidensen zaklatásnak tekinti a hozzá intézett kérdéseket, szerinte minden nemi azonosításra vonatkozó vizsgálat demoralizáló, sérti az emberi méltóságot. A NOB saját döntését védi. A tekintélyes Atlétikai Világszövetség pár éve kialakított egy sorvezetőt: ők azt az álláspontot képviselik, hogy a transz atlétanők diszkriminálása sajnálatos, de szükséges, észszerű és arányos, mert „meg kell védeni a nem-transz atlétanők tömegeinek integritását”.

Burundi egyetlen XXI. századi olimpiai érmese hasonló sajátossággal él. Ő női nyolcszázon nyert ezüstöt Rióban, de később az Atlétikai Világszövetség eltiltotta a három kilométernél rövidebb távoktól. (Hosszútávon a magasabb tesztoszteronnak már alig van jelentősége.) A hölgy Tokióban női tízezren indult, ötödik helyen végzett. Utána azt nyilatkozta: „Megpróbáltak megállítani, összetörni az álmaimat. Pedig nem én választottam, hogy így szülessek. A futás a szenvedélyem: szeretek futni, és soha nem hagyom abba.”

*

Az algériai bokszoló ügye bizonyára kavar még hullámokat. Joggal. Csak Földanyácska nem szólal meg – pedig ő az, aki egy biológiai folyamatot bináris alapon szervezett meg, de nem képes szabadulni a sokszínűség iránt táplált, elemi erejű vonzalmától sem. Így nekünk kellene megbirkóznunk saját változatainkkal, elviselni és észszerűen szabályozni magunkat és egymást.

Varietas delectat, mondta anno Marcus Tullius Cicero (állítólag). Igaz, a mondat második felét általában elfelejtjük: „sed stabilitas beatificat” (azaz 'de az állandóság tesz boldoggá').

Valami más 2 (Haldoklók ereje)

 

Haldoklók ereje

A rögbi Kihívás Kupa döntőjét idén is a Wembley-ben rendezték, a Wigan Harcosai hetvenezer néző előtt gyűrte maga alá a Warringtoni Farkasokat. A rögbi Angliában népszerű sport, mert tisztább, mint a foci, és valamiért ultráktól is mentes. A meccsek látogatása családi esemény, ezúttal is nagyapák és unokák tömegei tomboltak a lelátón.
A döntő aznap hosszú csönddel kezdődött. A légy zümmögését is hallani lehetett. Rob Burrow-ra emlékeztek, a Leedsi Orrszarvúak legendájára, aki négyéves haláltusa végén pár napja távozott a másik világba.
A 165 centiméteres „hooker (sarkazó) a liga legalacsonyabb játékosaként hosszú éveken át a válogatott oszlopa volt. Háromszor választották az Év Hookerének, és nyolc bajnokságot nyert az Orrszarvúakkal. Utolsó meccsén, már a diagnózis birtokában, alig öt percet játszott, aznap este egész Leeds az utcán búcsúztatta. Nem vonult el a nyilvánosságtól, hanem állapotát fölvállalva testének négyéves, szakadatlan sorvadása közepette sok millió fontot gyűjtött össze, részben kutatásra, részben egy szuper ápolási otthon létrehozására.
Negyvenegy évesen halt meg, motoneuron-betegségben. A baj lényege az izmokat beidegző nagy motoros sejtek megállíthatatlan pusztulása, nálunk inkább ALS-nek nevezik. Jelen tudásunkkal gyógyíthatatlan, átlagos túlélése három év. Az angolszászoknál már számos celebet gyűrt maga alá, a leghíresebb talán Stephen Hawking, bár az ő esete megmagyarázhatatlan, valamiért 55 évvel élte túl diagnózisát.

*

A betegség az USA-ban is közismert, Lou Gehriget, minden idők talán legnagyobb baseball-játékosát a második világháború idején, harminchét évesen vitte el. Ő számos, a mai napig élő statisztikai rekordot tart; hét szezonban választották az Év Játékosának, és pályafutása során állítólag összesen 48 hibát vétett. Észak-Amerikában azóta minden júniusban megtartják a Lou Gehrig-napot: a ligák összes csapata egyazon időpontban lép pályára, és minden játékos vörös 4-ALS csuklópántot visel.A bevételt a Nemzeti ALS Társaság számlájára utalják. E szervezet az ország minden körzetében, állami, szövetségi és helyi szinten működve ügyel a betegekre, azzal a deklarált céllal, hogy „az érintettek minden napja az utolsó pillanatig élhető maradjon”.

A magyar kulturális hagyomány a hasonló állapotokkal szemben visszafogottabb, nevezzük nevén, könyörtelenebb. A Kárpát-medence mélyén talán kevesebb a fény. Mindenképp nehezebben vernek gyökeret az együttérzés társadalmi technikái: a főutcákon nem látni jótékonysági boltokat, az ilyen szervezetek társadalmi súlya is csekély, a lakosság töredéke áldoz jótékonysági célra (Hollandiában évente a polgárok kétharmada, Máltán 64, Ukrajnában 49 százaléka tesz így). Az ápolásra szoruló beteg gondozásáért immár alkotmányba foglalt módon a család felelős. Aki haláltusáját vívja, azt kórházi falak mögé rejtjük az idegenkedő tekintetek elől (e kórházi falak is újabban egyre kevésbé tartanak, de e pár bekezdés nem az egészségügy lassú pusztulásáról szól).

E néhány szakasz egy fiatal, jóvágású értelmiségiről kíván szót ejteni: amatőr sportember, akit talán a rendszeres fizikai aktivitás miatt egyre inkább zavart, hogy bizonyos mozdulatai ügyetlenebbé válnak. Lehet, hogy pár izom lassú fogyását is észrevette, a rostok furcsa remegését, annyi bizonyos, hogy egy idő után orvoshoz fordult.
A magyar ellátást még mindig összetartják a hagyományai, így a diagnózis is megszületett. Ebben a pillanatban azonban e fiatal férfi szemben találta magát a ténnyel, hogy élete java hirtelen a háta mögé került; hogy záros határidőn belül meg fog halni.
Az ALS rövidítés, mely a kórisméje volt, halálba torkolló állapotot takar.
A szóban forgó fiatalembernek, foglalkozása szerint jogász, az első napok megdöbbenése után – egyébként kevesek számára adatott tárgyilagossággal – sikerült szembenéznie prognózisával. Mivel világéletében maga rendelkezett élete dolgairól, úgy döntött, nem akar hosszas leépülés után, kiszolgáltatottan meghalni, és mivel egyben tájékozódni képes értelmiségi volt, arról is tudomást szerzett, hogy a világ számos pontján létezik intézményes megoldás hasonló helyzetekben.
Hazája sajnos nem volt e kitüntetett pontok között.
Mint megtudta, a Föld 17 országában (plusz az USA 10 tagállama), amennyiben a többi lehetőség elveszett, és az illető kéri, létezik az élet befejezésének jogilag szabályozott, orvosilag felügyelt és emberséges formája. Jogos kérdés, állhat-e az orvos bármilyen körülmények között a másik oldalra. A kezdő doktor, amióta világ a világ, két dologra esküszik föl: az emberi élet megóvására és az emberi szenvedés enyhítésére. Mindkettőre, minden körülmények között.
De mi a teendő, ha e két alapelv egymással ellentétbe kerül?

*

Az orvosi szakma mára úgyszólván bárkit, bármeddig képes életben tartani. Amennyiben életnek nevezhető pusztán a szívműködés, vérnyomás vagy a legfontosabb szervek működésének fönntartása. Gyakorló orvosok százezrei naponta szembesülnek a helyzettel: hogy az életet még lehet nyújtani, de e megnyert idő már csak fájdalmat, szégyent és megpróbáltatást kínál a betegnek.
Ki dönthet arról, hogy e két, egymással ellentétbe került alapelv közül melyiket részesítsük előnyben? Az egyén? A család? Egyáltalán, ki veheti a bátorságot, hogy megrövidítse egy másik ember életét?
Másfelől ki tilthatja meg, hogy egy emberi lény fölkeljen a rá mért, számára örök szenvedés ellen?
A gyakorlatban az egyén és a társadalom dönt, közösen – már ahol a társadalom hajlandó kiszenvedni magából a szabályozás részleteit. Nálunk a kérdés kapcsán pillanatnyilag Isten neve hangzik föl a legtöbbször, mint végső érv: hogy ő lenne az, aki megítélhet mindent. Az ő dolga megítélni élet és halál kérdéseit.
Az álláspont egyetlen apróságról feledkezik meg: hogy Isten kezéből már az első vakbélműtéttel, vagy minden egyes ampulla antibiotikummal kivesszük a döntést. Kinek jutna eszébe kikapcsolni a mobilját, ha összeesik valaki az utcán, csak mert a kihívott mentőautó esetleg újraéleszti az illetőt, kirántva a Mindenható által az imént rámért halál torkából?
Jogos fölvetés, hogy Isten valószínűleg nem rendezi el részletesen az összes egyén minden pillanatát, hanem teret ad a sorsnak és az emberi akaratnak.
Ebben az esetben viszont, ha napjaink high-tech eszközeit is Isten engedélyével birtokoljuk, ergo a mentőtiszt tevékenységére szintén az ő fölhatalmazásával került sor, milyen alapon vitatjuk el a Mindenható várható engedélyét pont az életvégi állapotokban?
Van egy szerv, melynek visszafordíthatatlan károsodása után a maradék lényt már nem tekintjük élőnek, ez az agy. Az agyhalott elveszíti jogát saját szervei fölött. Még működőképes többi szervét más, segítségre váró betegekbe ültetik át, és nem nagyon szokás megkérdőjelezni e gyakorlatot. Hiszen az ember több szöveteinek puszta működésénél: gondolatokból, érzésekből, örömből és fájdalomból, emlékekből és célkitűzésekből áll; agykéreg nélkül pedig nem érez, nem gondolkodik, nincsenek emlékei. Még szenvedni sem képes.
De mi történjen, ha az agy működése még pislákol? Sőt, ha esetleg más szervek zavara ellenére még működésének teljes birtokában van, de a jövőben már csak gyötrődni képes?
A Teremtő irgalmas, és valószínűleg ellenszenvvel tekint az emberi szenvedésre. Az is tény, hogy végesnek alkotta meg az életet.
Aki könnyelműen azt állítja, hogy „az élet pártján áll”, beleértve annak meghosszabbítását mindenáron, az a gyakorlatban a szenvedést, mérhetetlen mennyiségű fogyatkozó élet tömérdek fájdalmát pártolja.
Mi Magyarországon mégis kitesszük rokonainkat – és magunkat – ennek a hosszas kínlódásnak. Álszentségből? Intellektuális lustaságból? Isten iránt érzett tiszteletből? Rövid utánajárás után kiderül, az ENSZ 17 tagállama (plusz az USA 10 állama) e speciális dilemmában már segítségül hívta a kezébe adott isteni eszközöket. Nem kívánja, hogy bármely, technikailag még meghosszabbítható élet a hátralévő időben puszta, hetekig-hónapokig húzódó gyötrelemmé váljon. Vélhetőleg úgy tartják, Isten a Purgatóriumot halott lelkek számára teremtette, és nem pártolná, hogy e Paradicsomba vezető, szenvedéssel teli eljárást orvosi rafinériáink birtokában már itt, a földön, megsokszorozva realizáljuk. Aggastyán agysérültekkel terhelt intenzív ágyakon, ápolási osztálynak nevezett elfekvők vizeletszagú csöndjében vagy a rendszer által tömegesen cserben hagyott családi otthonokban.
Az érintett országok szabályozása távolról sem egységes, hiszen kultúrájuk is más. Kis részük engedi az „aktív eutanáziát” (tehát hogy az orvos saját kezével segítse át a reménytelen életet a túlvilágra), mások az „asszisztált öngyilkosság” mellett döntöttek (amikor az érintett nyom meg egy gombot, vagy üríti ki a gyógyszerész által mixelt barbitálos poharat), a többség azonban az élet kioltása helyett az életvégi állapotok emberséges, kiszámítható menedzselésére alkotott szabályozást. Egyetlen közös pont, hogy nem hunytak szemet a – medicina haladásával egyre inkább szembeötlő – kérdés fölött.

Jelen írás hőse, a jóképű jogász váratlanul szembetalálkozva saját rideg diagnózisával, kezdetben föltehetőleg önnön élete méltóságát kívánta megőrizni, amikor a lehetőségért folyamodott, hogy adott ponton orvosi segítséget kérjen. Elvégre diagnózisát is orvosok állították föl. Végül sokkal tovább jutott: betegségének stációit nyilvánossá avatva az életvégi helyzetek – szívünk szerint inkább került – homályos zugaiba engedne minket bevilágítani, ha hagynánk. Bizonyos értelemben Isten fiának hajdani, híres vállalkozását idézi, elvégre az is a sokaságról igyekezett levenni a szenvedést saját kálváriájával.
A magyar társadalom válasza egyelőre felemás. Jó része valószínűleg értesült a kezdeményezésről, sokakban bizonyára szánalom is ébredt. Ugyanakkor az egyetlen párt, mely a kérdést programjába emelte, nemrég egy választáson alig kapott voksot (szemben például egy másikkal, melynek képviselői a Parlamentben gyáván, viszolyogva és tekintetüket elfordítva léptek túl a jogász tolókocsis alakján). Remélhetőleg olyan hely is kevés akad a világon, ahol hasonló helyzetben valaki nyilvánosan pár doboz Xanax bevételére biztatná honfitársát. Annyi látszik, a magyar társadalom változatlanul fogékonyabbnak bizonyul a szónoklatokra, hülye ijesztgetésre és romantikus zászlólengetésre, mint saját, húsba vágó problémáira.
Teszi annak ellenére, hogy Magyarországon ma évente mintegy 140 ezer ember hal meg, és durván kétharmaduk de facto lassan, hitvány kínok között. (Hosszú betegségének végére érve, vagy akut bajban, amikor az orvosok elsőre ugyan megmentik, de közben visszafordíthatatlan szervkárosodást szenvedett.) Ez évi 80 ezer (nyolcvanezer) fő. Keringésük, légzésük, bélműködésük orvosi eszközökkel még fönntartható, de prognózisuk egyértelmű. Az uralkodó politikai elit azonban „az élet pártján áll”, esetleg kezelőorvosuk sem véli helyesnek, hogy „Isten dolgába avatkozzon”, így e személyek sorsa heteken-hónapokon keresztül több-kevesebb fájdalomcsillapítás, míg biológiai órájuk végül lejár.

*

A szóban forgó sármos, fiatal jogász nem orvos volt, így nem biztos, hogy ismerte a palliatív medicina összes irányzatát (beleértve az „aktív eutanázián” túli széles skálát). Akire tartozna, a magyar orvosok kamarája tisztában van a problémával, azt fontosnak is tartja, de a pillanatnyi közbeszéden ez kevéssé látszik. Igaz, a közbeszéd alakítása nem orvosi feladat. A regnáló politikai elit belátása viszont tökéletesen hiányzik, és úgy tűnik, a közvélemény formálásában esetleg kompetens szereplők számára is kazalnyi aktuálisabb kérdés akad, tengernyivel több klikkelést eredményezve, mint a saját rokonaik (sőt, ironikus módon, saját maguk) kései sorsán való elmélkedés.
Más szóval, hogy mi lesz a magyarok életvégi jussa.
Ez okból a szerzőt sem a változtatás idealista szándéka motiválta, csupán egy hajdan vállas, sikeres, és távozásában is hallatlan lelkierőt fölmutató fiatal férfi sorsán töprengett el. Legföljebb némi aggodalmat ismer be, hogy e vállalkozás, hiába a nyilvánossá avatott testi hanyatlás, nyom nélkül tűnik tova, mint annyi más.

Valami más 1 (Magyar embernek magyar jelenséget)

 

Mindennek eljön a maga órája, mondja a Prédikátor. Ideje van a születésnek, a halálnak, ideje van az ültetésnek és a kiszakításnak; de mindez csak hiúság, mert minden mulandó.
Időszerű szavak, főleg választások előtt. Mennyi extrovertált személy illegeti előttünk magát! Az egyik nyelveket beszél, a másik gazdag, falragaszaival a fél várost befödi, a harmadik divatos napszemüveget hord.
„Modern, szuverén, gyarapodó országot” ígér mindegyik, noha az igazi kérdés nem ez.
A valódi talány, hogy van-e még egyáltalán valóság.
A magyar polgárok nagyobbik fele szerint nincs. Tavaly egy reprezentatív közvélemény-kutatás legalábbis ezt világosan kimutatta. Szerintünk csak versengő világmagyarázatok vannak, vagyis hanta; deep fake videók, a másikra hányt mocsok, nagyhangú szlogenek és vonzó ígéretek, s a végén a leghangosabb viszi a bankot.
A győztes narratívát végül a társadalom elfogadja valóságnak.

*

A realitás kétségkívül csak ritkán mutatkozik teljes drámaiságában: az embert ritkán hagyja el a felesége, hal meg a gyereke, kamionok sem rongyolnak mindennap a kocsiba. Az ember élete jórészt monoton. De komfortos, és ilyenkor könnyű eltávolodni a valóságtól. Nemcsak könnyű, praktikus is: ha ugyanis létezik valóság, akkor az embernek felelőssége van, folyton döntési helyzetekben találná magát, ahol cselekedni kell – szóval macerás.
Igaz, kárpótlásul e másik világban létezne konkrét jelen, sőt talán múlt is, átderengve az idő szövetén; szavakkal többé-kevésbé megragadható.
Itt találja magát szemben az ember a másik akut kérdéssel: hogy a szavaknak van-e még jelentése. Újabban lassan mintha élő hullájává válnának vala­minek, ami korábban biztonságosnak látszott; egyre kétségesebb, a kimondott szó még mindig az eredeti, konkrét, a valóságot leírni igyekvő akusztikus absztrakció, vagy csupán a levegő jelentéktelen, futó rezdülése, verbális poén egy TikTok-videóban, vagy csak gonosz utalás egy politikus teátrális felszólalásában.
Noha haldoklásában is veszélyes fegyver. Így lett a nyugdíjpénztárak meglovasításából a „nyugdíjak védelme”,  a megtámadott segítéséből „háborús pszichózis”, megszorításokból „finomhangolás”, vagy egyes átutalt összegek számonkéréséből „sorosista, bürokratikus akadékoskodás”.
Mégis, a jelek szerint a magyar ember még mindig érzékeny a szavakra. Főleg a nemzeti romantika hívószavaira hegyezi a fülét, ezt el kell fogadni. Lobogó nemzeti zászlók alatt harsogó szónoklatokra fülelni: ez űz ki százezer embert a Kossuth térre egy fehér inges férfi rendezvényére, amint hasonló epekedés hajtott ki nemzeti zászlót lengető, a villamosok tetejére kapaszkodó tízezreket a pesti utcára anno, csak mert a foci EB-n pontot raboltunk Izlandtól. (És föltehetőleg ugyanez az álom keresi a mai napig tárgyát egy elhízott, hajdan jó képességű szélhámosban.)
Vajon ez ugyanaz a vágyakozás, mint ami a Hősök terét öntötte el pár influenszer hívására tél végén? Vagy másfajta? És amelyik a napokban háromszor is megtölti a hajdani Népstadiont Azahriah hívására? Erről keveset tudunk. A társadalomtudományok képviselői elmulasztották az alkalmat, hogy kifürkésszék, hogyan vált egy gyakorlatias, fogékony társadalom 34 év leforgása alatt második Belarusszá. Helyette genderkérdésekkel foglalkoztak vagy ideológiai harcosokká váltak. Pedig páratlan lehetőség volt, számba venni, miért működik az ország úgy, ahogy; lassan vacakabbul, mint lengyel, román vagy akár bolgár ex-sorstársaink. 
Bár úgy tűnik, a lakosokban még munkál valamiféle vágyakozás. Talán mégsem vagyunk Belarusz? Dolgozik valami, ami sokakban momentán épp egy fehér inges pentitóra rezonál. Nem értjük, csak látjuk.
A jelenről alig van érvényes tudásunk. Nem is lehet, amíg nem vesszük tisztességgel számba a múltat; csak az utolsó 34 évről annyi párhuzamos olvasat kering, annyi szlogen és babona, hogy belefájdul az ember feje. Pedig ha létezik valóság, lennie kell többé-kevésbé körüljárható múltnak is. Vagy legalábbis valaminek, amiről értelmes konszenzusra lehet jutni.
De mit tegyünk, ha mindenki csak a maga verzióját harsogja? Címkéket tapasztunk magunkra és egymásra, frusztráltak vagyunk, értetlenül figyeljük, körülöttünk mint nyüzsögnek, vonaglanak a szavak. Mit jelent a szó, „jobboldali”? És hogy „baloldali”? Vagy a „szuverén”? Mind kevesebb látszik már az élő bőrből a sok vignettától, de ettől is csak annál dühösebbek leszünk.
A görögök szerint ilyen esetekben érdemes segítségül hívni a számokat. A demagógot az különbözteti meg a szónoktól, hogy a hordó tetején csak a hatásra törekszik, és nem érdekli az igazság; hazudik, vagy jó esetben féligazságokat harsog, szóhasználatát bámulatos érzékkel az aktuális hallgatóságára igazítva, mert csak így fürödhet saját nagyszerűségében. 
De állítólag senki nem hazudhat, aki nem ismeri az igazságot.
Ugyan ki ne állítaná, hogy „modern”, „szabad”, „gyarapodó” országot akar? De lehet hatékony jövőt épiteni Horthy-díszletek leporolásával? És bigott, posztmodern díszletekkel? Vagy tények tömegének negligálásával, csak mert azok számunkra utálatos figurákhoz köthetők?

*

Bántó, mennyire fogalmunk sincs a múltról. Nem csoda, hogy a jelenről annyi kusza olvasat kering. Amikor pedig a szavakról foszlani kezd jelentésük, helyükön csupasz hang-váz marad; belefájdul az ember feje. Szóval ilyenkor esetleg praktikus segítségül hívni a számokat.
Ha mondjuk szúrópróbaszerűen összemérjük a jelenlegi kormányzat(ok) teljesítményét egy olyan időszakkal, melyhez a közmegegyezés momentán leginkább a nukleáris tél képét társítja, talán jutunk valamire. Gyakorlati okokból tanácsos az „utolsó békeéveket” összevetni, elkerülve a sztochasztikus időszakok (válságok, háborúk, ragályok) műtermékeit.
Kiderül, a kádári komcsi mutyivilág szocivá maszkírozott vánszorgásának csúcspontján, 2008-ban 38 ezer új lakás épült. 2019-ben 21 ezer. Az inkompetencia és csődök korszakának delelőjén évente rendre 99 ezer gyerek született, 2019-ben (irdatlan verbális kampány és anyagi ráfordítások mellett) 88 ezer. A közoktatás színvonalát jellemző PISA teszteken 2009 és 2018 között egyre romlik a magyar diákok teljesítménye (leginkább szövegértésben, amit jól illusztrál például egy hírhedt Balaton-parti beszéd rendíthetetlen és oldalfüggetlen interpretációja). Az egészségügy bonyolult rendszer, itt azonban érdemes elgondolkodni, hogy az adatok szerint tavaly a lakosság fele vette igénybe a magánegészségügy szolgáltatásait – tehát verte tíz- vagy százezres nagyságrendű kiadásokba magát. Ezt az összeget érdemes összevetni a posztkommunista himpellérek 300 forintos vizitdíj-ajánlatával.
A romák helyzetéről is jó volna beszélni, de nincs adat.
Vagy vegyük a korrupciót. Szokás egy kalap alá tuszkolni az elmúlt időszakok politikai aktorait. Fárasztó nemzetközi fölmérések állnak rendelkezésre, de ehelyett elég csak annyit végiggondolni, hatalomban töltött évei során kinek gazdagodott meg extrém mértékben családtagja, konkrét jó barátja és csókosa, és igen – hogy kinek nem.
Evezzünk külügyi vizekre? Határon túli testvéreink mennyire képesek érvényesíteni érdekeiket? Kiderül, az utolsó tíz évben egytől egyig csökkent a befolyásuk, sokan kiestek hazájuk parlamentjéből. A tutyimutyi, alkalmatlan, bukott kormányzat(ok) idején a főbb hatalmak vezetőivel szokás volt rendszeresen találkozni (beleértve a Nyugatot, de Japánt, Kínát, Indiát és Oroszországot is); e kör 2019-re Törökországra és Oroszországra olvadt.
„Modern”, „szuverén”, „gyarapodó” Magyarországról szavalunk, miközben folyton a múlt inkompetens, leszerepelt lúzereivel szemben keresünk alternatívát; az elmúlt másfél évtized (kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt) ezzel a keresgéléssel telt. Azonban a tényekre is pár pillantást vetve kérdéses, mégis milyen társadalmi-jogi-kormányzati technikákat érdemes preferálni – esetleg kriminalizálásuk helyett. Mint a forró krumplit, dobáljuk például a közteherviseléssel kapcsolatos kérdéseket (arányos adózás, vizitdíj, vagyonadó, nem rászorulók szociális támogatása stb.) egymásnak: csupa olyan eljárást, melyeket a nálunk boldogabb országok (ld. World Happiness Report, 2024) aggály nélkül alkalmaznak. Vagy tényleg maradjon az egykulcsos adórendszer, s vele – csak részben finanszírozási okokból – egy ingyenesnek deklarált, pusztuló egészségügy, őszi levélként halódó oktatás, töpörödő szociális szféra, beleértve a gyermekvédelem ma – joggal – divatos ügyét?

*

Minősítések helyett diskurálni kellene; lekapargatni egymásról a vignettákat. És társalgás közben talán a nemzeti gőgöt félretéve körbepillantani: lehet, hogy vannak, akik itt-ott nálunk is jobban dekáznak. Mert ha egy ideális választás után, tegyük föl, minden odavaló tolvajt börtönbe zárunk, azokat etetni kell majd és daróccal ruházni, és a ruhapénzt meg kell termelnie valakinek.
Minden, ami volt, már megtörtént egyszer, írja a Prédikátor; nemzedékek jönnek és mennek, s a föld örökké ugyanaz marad.
Mert nincs semmi új, hajtogatja. Nincsen semmi új a nap alatt.

A voksturista

 

Ahogy elhúzta a függönyt, a napfény élesen az arcába vágott. A parkoló kocsik tetején még csillogott az éjszakai eső. Robusztus felhők távolodtak az ég peremén.

A lejtős utcán a pályaudvar felé nárciszok világítottak a kerítések tövében, piros tulipánokkal vegyesen. Egy jukka éles leveleinek tövében mozdulatlanul ült meg az esővíz.

Ostobaság volt ez az út; másfelől, ha nem utazik, a hiány később kellemetlenül sajoghat. Különösen, ha vesztenek; bár a föltételezés is abszurdnak tűnt. Akkor nyilvánvalóan ezermilliárdoktól esik el az ország. A magyar anyagiak tárgyában könyörtelen.

De tényleg ökörség: Redruth-London majdnem 500 kilométer. Plusz a végtelen ácsorgás a sorban, egyetlen rohadt voks miatt. A peronokat összekötő felüljárón föltorlódtak az utasok, Tóth csak már lefelé menet látta, nyűtt öregasszony küzd lihegve járókeretével. Ősz ember segítette, oldalról fogta a könyökét, nem gyöngéden, inkább kíméletlenül.

Egy trapéznadrágos lány bőröndjén nagy fehér betűkkel az állt: THIS BAG BELONGS TO ME. Narancssárga mellényes nő terelte nagy hangon a vonal mögé az utazókat.

Befutott a szerelvény.

Tóth keveset utazott vonaton, és ilyen vagont még nem látott. Az üléstámlák fölött mindenütt színes fények égtek, ismeretlen rendeltetéssel, a kocsi gyakorlatilag üres volt.

Helyet foglalt egy ablak mellett.

Egyenruhás asszony tolta csörömpölve szervizkocsiját az ülések között.

Ragyogó mezők mellett robogtak el, mintha tisztára sikálták volna őket, ölyv szállt szemmagasságban. A télvégi fák ágai csupaszon meredeztek. Tóth lehunyta a szemét. Reggel pillanatra bekapcsolta a TV-t: holttestek villantak föl előtte, megkötözött kezű civilek, szertehányt hulladékként hevertek az aszfalton. Egy öregasszony minduntalan elrántotta fejét a mikrofon elől, fiát a kertben érte találat, és a vénség nem tudta bevonszolni a házba. A fagyott földdel sem bírt, hogy eltemesse, végül két szőnyeggel letakarta, a kutyák ellen. Amint fölemelték a szőnyeg szélét, a kamera tapintatosan csak egy vibráló foltot mutatott.

Tóthot most ezek a képek bizarr magabiztossággal töltötték el. A magyaroknak mindig volt érzékük a vesztes oldalra állni, de a helyzet ezúttal kristálytiszta; Tóth elképzelni sem tudta, hogy az eseményeket lehet más optikán keresztül is szemlélni.

Szélkerék emelkedett elé, egy zöld bozótossal borított dombtető mögül tűnt elő váratlanul. Az iromba lapátok lassan forogtak. A tájat 600 éves sövények szabdalták változatos geometriai alakzatokká, a cserjék közé ékelt fák ágai csontkezekként nyúltak a magasba. Kérgük alól mindenfelé apró rügyek törtek elő; virágzó gyümölcsfa rózsaszín foltja úszott el, talán cseresznye, bár e gyümölcs erre legföljebb apró, kesernyés bogyóvá érik.

Liskeardnál megálltak. A falun túl elhagyott kohók kéményei szakadtak ki a sziklás talajból. Tóth háta sajgott, minduntalan testhelyzetet kellett váltania. A peron hosszában zömök  pálmák sorakoztak, sokszögű betonteknőkben jácintok, fokföldi ibolya és azálea szórta színeit.

Kalauz kérte a jegyét, fekete egyenruhájában inkább gyászhuszárra emlékeztetett. Nyugdíjasok sétáltak egy golfpálya mentén, majd a domboldalon hatalmas, vörös ló állt, gazdája ismeretlen okokból négykézláb ereszkedve gallyakat szedegetett. A mezők aljában barna tavakká állt össze a talajvíz.

Tóth hol az ablakba könyökölt, hol térdére hajolt. Arra gondolt, biztos van értelme a sínylődésnek; hajszállal mindenképp több, mint a semmi. Emlékezett rá, gyerekkorában a magyarok évekkel tovább éltek, mint szomszédai; mára fordult a kocka. Újabban visszafogta kapcsolatát az otthoniakkal, mindenki csak panaszkodott, esetleg valamit vagy valakit vádolt; inkább a nemes magány. Az ember néha vacakul érzi magát, ez az élet rendje.

Szakadéknyi mélységben ásatag majorság húzódott meg. Udvarán szürke kutya állt, feje világítóan fehér volt, bár úgy csüggesztette le, mint aki végnapjára készül. Egy asszony köhögni kezdett átellenben, Tóth előkotorta kabátzsebéből a maszkját. Fehér sziklák pöttyöztek egy valószerűtlenül zöld mezőt, csak a közelbe érve vált nyilvánvalóvá, valójában birkák legelésznek a domboldalon. A völgyet kanyargó patak szelte ketté, medrében fehéren fodrozódott a víz. Partján a rideg fatörzseken borostyán kúszott bokorként a magasba.

Tóth, amint figyelte a tájat, arra gondolt, ezek a fák sokkal pontosabban, legalábbis érvényesebben képviselik a világ lényegét, mint ő, különösen a magányos szavazata. Fácánok ácsorogtak egy horhos alján, három rozsdás folt. Másfelől van olyan erkölcsi minimum, amin nem tanácsos átlépni; az ember könnyen a világ végén találja magát.

Egy erdő szélén viskó állt, talán ól. Körülötte kecskék, bivalyok és sirályok legeltek, bibliai békességben. Tóthnek már fájt a szeme a sok élménytől: behunyta, de ekkor meg olyan szédülés fogta el, hogy inkább kinyitotta megint. Hagymaföld mellett haladtak el: mintha zöld borosta ütött volna ki a talajon.

Minden előjel nélkül a tenger tűnt föl, kéken veszett el a végtelenben. Gazdagságot árasztó villák köves teraszain borszínű ponyvákat lobogtatott a szél. Itt északabbra már ritkult a kénsárga, tüskés bozótos, a távoli legelők zöldjét cédrusok és aleppói fenyők sötét foltjai tarkították. Egy északi kertben még teljes virágjában állt a magnólia.

Exeternél két utas felállította, hevesen mutogattak. Helyjegyük volt, Tóth csak most látta, ülése fölött a lámpa már pirosan világít. Fölállt, de csak nehezen talált új ülőhelyet. Percekig kapaszkodott egy üres ülés fölött: itt is pirosat mutatott a lámpa, de végül nem törődött vele.

Azon rágódott egyre, miért kell a magyarnak mindig a vesztes oldalon megragadnia. Fácánok futottak a fűben, a kakasok nyaka kéken szikrázott. Matuzsálemi fa állt egy tisztás közepén, tekergő törzsével olyan volt, mint egy haldokló görcsbe szorult ökle. Árnyékában anyajuhok legelésztek, lábuknál nyúl nagyságú újszülött bárányok botladoztak; a látványtól Tóthnek eszébe jutott, húsvét közeleg. Egy dombtetőn a tömött fűcsomók úgy emelkedtek elő, mint amikor egy zöld arcot szemölcsök borítanak el.

Elvétve szántók tűntek fel, a barázdált fold okkerszínű volt, nem fekete, mint otthon, aljukban óriás, iszapos foltokban kavargott a talajvíz. Tóth kabátját lábai közé gyűrte, tenyerébe támasztotta homlokát. Egyre gyötrelmesebb volt az út. Alagúton száguldottak keresztül, az üvegben váratlanul feltűnt az arca: elkapta a tekintetét.

Eszébe ötlött, fölhívja volt feleségét, de inkább letett róla. Anyját tárcsázta, de a telefon csak hosszan, nyomasztóan kicsöngött. Kinyomta. Mind gyakrabban állították föl, sorházak követték egymást apró, kormos hátsó kertekkel, már London környékén jártak. Bástyaszerű templomtonyok emelkedtek a háztetők fölé, kátrányos falú viaduktokon kanyarogtak. Hangárok, majd egyre több magasépület tűnt fel, végül befutottak a Paddingtonra.

Tóth még nem járt itt, s bár tudta, hogy a pályaudvar egy mesefigura névadója, a maciszobrok tömege mégis megdöbbentette. Elképzelte a Keletit, tele puli- meg csodaszarvas-szobrokkal – tulajdonképpen nem is volt borzalmas látvány.

Innentől viszont minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egyből megtalálta a District Line peronját, a befutó szerelvény is jó irányba tartott. A West Bromptonon kiváló érzékkel fordult a szavazóhelyiség épülete felé. Benn, egy tágas teremben gyorsan elhelyezte pár keresztjét, kibújt a fülkéből, mosolyogva fordult ki a nemzetiszín zászlóval ékített kapun. Furcsamód leginkább üresnek érezte magát.

Útja végére ért.

De még volt ideje a visszaindulásig; ha úgy vesszük, kevés, bár bizonyos értelemben túlságosan is sok. Elindult a forgalmas utcán, őgyelgett céltalanul, kezét a zsebébe dugva; csak ment az orra után, és kisvártatva meg is érkezett oda, ahová útja ténylegesen vezette: a fulhami temetőbe.

BROMPTON CEMETERY: ez volt szürke betűkkel a magas kőre írva. Belépett. Hirtelen mintha harang borult volna fölé, minden átmenet nélkül a csend világába érkezett.

Végtelen hosszan, mint egy dísszemlén, ősöreg sírok sorakoztak. Csak a messzi távolban, a kőpusztaság túloldalán tűnt fel a ravatalozó épülete. A kőfal túloldalán a Chelsea kék-fehér stadionja ezúttal durva anakronizmusnak hatott.

Tóth korábban úgy vélte, minden temető egyforma, és most élénken vette számba a különbségeket. Minden egyes sír egyforma barna volt, mintha mindent, a kelta kereszteket, a rogyadozó kriptákat, a ferdén a talajba süppedt kőlapokat ugyanazon meredek, agyagszín sziklafalból fejtették volna. Hazulról ismerős kereszt-formát alig látott, annál több drámai szobrot: kőkatonákat, karjukat az ég felé táró kőasszonyokat, sőt akadt sír, melynek alapján csak egy hatalmas, megmunkálatlan sziklatömb állt, mintegy az alant pihenő néhái jellemszilárdságát jelképezve.

Lehajolt, betűzgetni kezdte a sírfeliratokat. Nem volt könnyű dolga, errefelé nem volt divat az aranyozás, az öreg kővésetek feketék voltak az időtől. Úgy tűnt, a bejárattól távolodva időben is észrevehetően előre halad, az 1800-as évektől egész az új évezred küszöbéig.

Elgondolkozva lépegetett a temető gerincét alkotó allén.

Önkéntelenül is az elhunytak életkorát kezdte számolgatni: noha látott néhány aggastyánt, az elhunytak lényegében mind fiatalabbak voltak, mint ő. Ott tolongtak körülötte, repedten, barnán, csupa elfonnyadt, semmibe múlt élet: és mind hamarabb vonták ki a forgalomból, mint ahogy ő most a porhüvelyüket szemlélte. Szégyenkezve lődörgött a kövek között. A “colonel” a “2731. battalionból” például 43 évesen hunyt el, remélhetőleg csatában; most ott feküdt a kő alatti csöndben, és a sír elhanyagolt állapotát tekintve évtizedek óta senki nem látogatta. Vagy ott volt egy 37 éves édesanya, ura és négy gyermeke gyászolta, a kőbe vésve, hogy emlékét mindörökké megőrzik, bár a jelek egyáltalán nem erre utaltak. És ez így ment majdnem mindenütt: bizonyára mind kisebb-nagyobb terveket szőtt még élő koponyájában, hogy aztán a sok elképzelés nyomtalanul elszivárogjon a talajban.

Egy bizonyos Dr John Snow-nak például az a meghökkentő ötlete támadt, hogy a kolera tisztátalan vízzel terjed. Személyesen szervezte meg a negyed vizvezetékkel történő ellátását. Ezzel már az első évben valószínűleg ezrek életét mentette meg, pár évtized után mégis elfelejtették az emberek. Ma városlakók milliárdjai jutnak vezetékes vízhez, tehát évente tízmilliók maradnak életben a kolera takaros görcsei helyett, e sokaság mégis rég elfelejtette, kinek köszönheti újranyert életét, sőt többségükben még e maradék életnek örülni is elfelejtettek. Az egészen biztos, hogy sohasem hallották John Snow nevét, amint Tóth sem hallotta soha.

Sőt, folytatta töprengését, tekintélyes részük mára maradék bizalmát is elvesztette a vezetékes vízben, és inkább kristályvizet cipelnek haza, nagy műanyag palackokban, amitől egész testük megtelik műanyaggal, s onnantól inkább különböző orvosaikat látogatják, hadakozván furcsa tüneteivel e sok plasztikember, az életfogytiglan plasztikgondolataikkal és plasztikfeledékenységükkel.

És még csak a gondolatmenet felszínét karcolgatom, nyugtázta.

Így járta végig Tóth sorban az úrinők és úriemberek sírjait: megannyi családi kriptát és bedőlt urnaoszlopot, felidézni próbálván az elhunytak örök emlékezetét, noha igazából csak barna követ talált a sok emlék helyén. A temető végefelé ráadásul fiatalabb sírokra lelt, egyre több idegen névvel: egy lengyel pék, özvegy lehetett, 31 éves korában halálozott el, 2 gyermeke és szülei siratják, vagy egy cirill betűs fakereszt alatt bizonyos Pável pihent, a fához fémlemezt csavaroztak, arra gravírozták a fiú fényképét; jóképű srác volt, Lacoste pólóban üldögélt egy asztal mögött és nevetett, felsőteste alapján valószínűleg gyúrt.

A kerítés végében az utolsó sírocska már 2005-ből származott; neve alapján Afrikából eredt a kislány, 5 éves korában vitte el ismeretlen betegsége. Az apró hantot piros szalaggal kerítették körül, s egy alvó rózsatő tövéhez támasztva plüssmacik ültek; esőáztatta, koszos mackók, leginkább a pályaudvaron látott Paddington-macikra emlékeztettek.

Tóth az órájára pillantott. Túl sokat időzött itt; sietve vágott át a temetőkerten újra, míg meg nem csapta fülét a város mozgalmas lármája megint. Egy Sainsbury’s Extrában szendvicset vett és üdítőt. Az első útszéli padon elfogyasztotta. Ennie kellett. A választási eredményekre már a vonaton klikkelt rá, hazai idő szerint 11 órakor; első pillanatban el sem hitte a számokat. A listás szavazatok aránya különösen sokkolta.

Kibámult az ablakon.

Liskeardnál álltak megint, még nagyjából 40 perc, és hazaér. Vesz egy zuhanyt, kibont egy üveg sört. Esetleg még egyet. Képsorok villantak föl előtte újra, egy szétbombázott pályaudvar, a törmelék között piros maci hevert; biztos minden nemzetnek vannak jobb és rosszabb periódusai.

Hirdetmény zökkentette ki gondolatmenetéből, jókora plakát: “John Snow bádogosmester. Príma ácsmunka! Elsőrangú ereszcsatornák és tetőlemezek!“

Tóth elmosolyodott.

Létezik, hogy a doktor úr újrakezdte? Vagy elkezdte a nevén valaki más; akit persze újra elfelejtenek, de a nevén mindig újrakezdi valaki. Persze biztos lehetett volna észszerűbben csinálni, jobban hangsúlyozni, amit kell; hogy lehet több örömmel élni. De ez van. Otthon is biztos újrakezdik. Ha nem, akkor is mindig akad valami érdekesség, ami persze nem kárpótol semmiért, csak megesik az emberrel.

Tóth már nem volt annyira felindult. Zuhanyt venni például jó lesz. Bár az is még legalább egy óra.

Másfelől: mi az, “egy óra”?

Kibámult az üvegen. A szerelvény zökkenve lódult meg a hűvös cornwalli éjszakában.