Gulliver utolsó utazása

Kevesen tudják, hogy Gullivernek eddig ismert útjain túl volt egy utolsó kalandja is. Mint annyiszor, seborvosi állást vállalt egy ócska szkúneren, sajnos a hajó a Horn-fokot elhagyva tájfunba került és elsüllyedt. Gulliver a hajótörést egyedül élte túl.

Hosszú hányódás után a jogászok országában vetődött partra.

E vidék urai túlsúlyos, zsinóros talárban pálinkázgató fiskálisok voltak, hatalmukat piperkőc, Audi dzsipeken cserkelő mamelukok serege biztosította. E fölső szint alatt helyezkedett el a lakosság: nyűtt, egymással perlekedő polgárok, és alattuk is volt valamennyi elem: ezeket kisebbségnek nevezték és püfölőzsáknak használták.

A fiskálisok igen megörültek Gullivernek, akinek angol nyelvtudása adott volt. Egy jogi üzemben kínáltak neki állást. Itt azon túl, hogy állandó éjszakás volt, valamint a “miatt” szó helyett folyton a borzalmas “okán” kifejezést kellett használnia, sorsa tűrhető volt. Jogszabálypuhítóként dolgozott: ugyanis amikor a lakosság pénzét egy-egy új “törvény” segítségével a fiskálisok zsebébe csoportosították, e jogszabályokat a külföld irányába puhítani kellett. Ezen túl követnie kellett a világsajtót, és ha talált egy genderügyi színeskét, azon a mamelukok hetekig verték a hisztit.

Egy éjjel azt a mondatot kellett lefordítania: “Sarkalatos törvény tiltja a joggal való visszaélést.” Gulliver nem értette a kifejezést. Poros fóliánsokba temetkezett, míg megtudta, azokat az eseteket nevezik így, amikor egy jogszabályt társadalmi rendeltetésével ellentétes célra használnak (különös tekintettel “a nemzetgazdaság megkárosítására”, “egyes személyek törvényes érdekeinek csorbítására” vagy “illetéktelen előnyök szerzésére”).

Kérdéssel fordult a munkavezető mamelukhoz. Az hidegen csak rátekintett, és annyit sziszegett: “Hazaáruló!”

Gulliverer elbizonytalanodott, hiszen hazájától több ezer mérföldre, idegen földön tartózkodott. Békítőleg a helyi alaptörvényt idézte: “Mindenkinek joga van a gondolat szabadságához.”

A Boss-zakós mameluk erre már rákiáltott: “Bolsevik!!”

Gulliver, hogy tovább csitítsa, megint idézett: “Senki tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására.”

A mameluk addigra már ordított: “Ballib brüsszeli zsoldos!!!” Nyakán kidagadt az ér.

Különös diskurzus alakult ki: amikor Gulliver azt mondta, “Jogállamról beszélünk, ha egy országot értelmes törvények szabályoznak, és azok mindenkire, egyformán érvényesek”, a mameluk azt bömbölte: “Soros!!!!”

GULLIVER: “Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül intézzék.”

MAMELUK: “Dzsurcsani-báb!!!!!”

GULLIVER: “Aki mást tartósan tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ebből haszna származik, bűncselekményt valósít meg.”

MAMELUK: “MIGRÁNS!!!!!!”

Sajátos licit keletkezett, mely, ha ultiról lett volna szó, hirschkontra után talán Fedák Sáriig is elvezethetett volna, de Gulliver nem tudott ultizni. Bíróság elé állították: az nagylelkűen megkimélte életét, és megelégedett azzal, hogy kitolatja a szemeit.

Hosszan idézhetnénk még a kalandokból, melyek során Gulliver elkerülte a szemkitolást, de szerző ettől hely híján most eltekint. Annyit szögez csak le, hogy Gulliver végül hazajutott; holtáig szórakoztatta egy bristoli kocsma közönségét hihetetlen történeteivel, melyek közül azonban hallgatósága ez utolsót tartotta a leghihetetlenebbnek.

A látogató

 

Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).

Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.

A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben, de egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett.

Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.

A gyászruhás asszony megkérdezte, mi történt.

- Minden rendben van - felelte lakonikusan Bibó István.

- És nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában, talán a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.

Szenvedélyes szónoklat hallatszott.

- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.

Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.

“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.

- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.

- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.

“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott a nylon aljáról. “Ostromolják Magyarországot.”

- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.

- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.

- Tehát kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.

- Igen. Most más megszállók vannak.

Az asszony szája késpengévé vékonyodott.

- A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat - mormogta.

“A baloldaliak rárontottak a nemzetre 1956-ban, és rá akarnak rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek. “

Bibó nagyot nyelt.

Csöpögve eleredt az eső. Körben a temető nyirkosnak és kietlennek tűnt, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.

- Anno másképp gondoltam… - töprengett félhangosan Bibó. - Nem fog megázni? - kérdezte hirtelen.

- Ugyan - felelte az asszony.

“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi most ezen a téren”, hallatszott a szatyor mélyéről. 

Bibó, aki korábban szerette az esőt, egyszerre dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről szenvtelen pergett a víz.

- Jól értem, hogy tényleg megcsinálták a Duna-menti föderációt?

Az asszony a szája szélébe harapott.

- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle.

Újra szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt 56 óta semmi jó?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta a nő. – Úgy hallom, megnyertük az államadósság elleni harcot. A gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.

Hallgattak.

A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy zenész fölépüléséért.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.

“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.

Bibó nem várt többet, elköszönt.

- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit föltétlen az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című könyve végére kell még illeszteni.

A síremlék visszazárult.

- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?

- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

A kis trafikoslány esete

 

Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, vattaszerű pelyhek szűrték meg az éjszakai villamosok zaját.

Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta. Lábujjait idegesen mozgatva öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, amely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól, török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. Polett nem érezte magát otthon a boltban, de a pult mögött nem látni, és voltaképp alig volt már forgalom Karácsony este. Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyócker alakok, cigiért, sörért vagy a magányt kiválóan oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be, meg az a pár szingli. Ennyi.

A papucsot még Anya hordta, míg el nem vitte a mellrák. Apa nyolc trafikot üzemeltetett, de valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról. A munka összetartja az embert, hajtogatta egyhangúan: Boss zakós, őszülő ember; ült a Költő utcai villában és havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, meg néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő korábbi trafikossal.

Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon, hogy az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkész csevegést imitálva az ötméteres fa alatt.

A falra mindenfelé “Elfüstölt esélyek” kampányplakátokat ragasztottak. Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában találhatna vigaszt. Ezis  Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen, igaz, eleinte Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is állami plakátarcként kezdte.

Polett elfintorodott. Apa rengeteg energiát fektetett az ügybe: meccsekre járt meg csápolni végtelen gyűlésekre, de végül ennyi lett belőle: egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva pár ezer barna, plasztikkal elsötétített boltocska falára. Más nem történt. És most már valószínűleg nem is fog, gondolta Polett szokatlanul tárgyilagosan.

Kilépett az utcára. Mostanában ritkán látni havat. A hideg levegőn reszketni kezdett, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó cukormázként vonta be a várost, rideg csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.

Egy idő után visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.

Visszaült a pult mögé. Kihúzta az egyik fiókot. Öngyújtók akadtak a kezébe; előkotorta az egyiket, és meggyújtotta.

Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg, Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Ha behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…

Az öngyújtó váratlanul megadta magát: kilobbant a láng. Eltűnt a kandalló, a vaskályha, Polett ott ült megint a fénytelen sírban.

Másik öngyújtót keresett, majd még egyet, meggyújtotta és egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, és olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.

Egy helyen átmenet nélkül átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg. Polett beláthatott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, s láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, de határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula, bár furcsamód semmit nem vett el az ajándékozás öröméből.

Ebben a pillanatban a két öngyújtó egyszerre azt mondta, “Kaputt”. Megint sötét támadt.

Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.

A lány új meg új öngyújtókat gyújtott, most már egyszerre hármat. A vajsárga fényben újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója éppen halálra keresteti (még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta; Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén elviselhetetlen viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett s haláláig férgek nyüzsögtek benne - és ezen az állapoton már sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).

Polett elnézte a kisdedet. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek átmenet nélkül színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta volna a kezét, hogy megérintse őket, de mind túl távol volt tőle.

Egy lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett; lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.

Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya, az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt, szóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem támad üresség a helyén, csak új lélek áll Isten színe elé.”

Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja föllobbant, és roppant világosság támadt a boltban. 

Polettnek megint össze kellett szorítania a szemét.

Amikor kinyitotta, a tiszta fényben Anya állt előtte, teljes valójában, és szelíden annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Hívogatóan nézett rá, amitől a lány megriadt.

Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.

Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itt hagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!

Remegő kézzel kotorászni kezdett a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat gyújtani, de Anya megfogta a kezét. Polett megérezte az ujjait; minden erejével megragadta a csontokat, hogy marassza Anyát, amikor egyszerre megérezte körmeinek nyomását saját bőrén.

Odanézett: tenyere csurom vér volt.

Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha a nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős. Átölelte Polettet, mint egy barátnő, és odasúgta:

“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”

Karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és sajátságos csend.

Ahogy fölértek, lemutatott.

“Látod, mindenki ott járja a maga útját, külön-külön, mind egyedül, de a magasból nézve, látod? - mégis mind együtt halad.”

Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából. Másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy aki akar, leülhessen.

Polett kipirult, égett, kigyúlt az arca. Sejtette, mennyi szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte; mintha néhány évek óta cipelt kétség megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.

Hosszan feküdt a kényelmetlen kanapén, lustán. Élvezte, mint sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók, mellettük fölborult a kormos üvegpohár. 

Polett egyszerre megint átlátott a falon: körülötte emberek hevertek mozdulatlanul, forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok mind, alapvetően mindegyik más: csupa sodródó gyufaszál.

“Néha melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe. Pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá, bár ha kérdezik, nem sok szót talált volna az élményeire. Amire emlékezett, hogy mennyi gyönyörűségben volt része az este; hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.

Mi másra lenne még bárkinek szüksége?

Rovancs

 

Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet. A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak rotangpálmák tetejét súrolva (innen sejthető, Afrikában járunk).

Olyan színük volt, mint az öreg pávián fenekének.

A miniszterelnök idegesen turkált a papírtömegben.

- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten meg találtam egy csókát is, nem tudta megszámolni, hány cége van egy panel garzonban. Na!? Én is csak két kézzel.

- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.

- Ez az enyém!

- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel a bankelnök, aki anyagi ügyekben a legkevésbé sem ismert tréfát.

Hirtelen a zsebére csapott.

- Nem viszed onnan a kezed!!

A miniszterelnök szégyellős mosollyal húzódott vissza. Hosszú ujjai voltak, mint egy hegedűművésznek.

- Nem bírok a véremmel.

Röhögtek.

– Na, akkor az új vasút az enyém.

- Igen, de én meg kérem a nagytér díszburkolatát!

- Nem, tiéd a stadion. Ott van, sifrírozva!

Végtelen sorban következtek a tételek. A csillár fénylő rombuszokat vetített a falra.

Egy váratlan szélrohamtól megcsörrentek az ablaktáblák, víz csapott az üvegre. Mintha Isten lucskos szivaccsal törölgetne odakint.

Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, tenyerébe támasztotta állát. Elgondolkodva bámult ki az ablakon.

- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha mondjuk egyszer nem leszünk itt…

- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van errefelé, mint a barlangi mohának… Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam! Stólában árult virágot az aluljáróban.

Cingár sajtómunkás lépett be, megköszörülte a torkát.

- Igaza van, interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy forrongó világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét, az adók csökkennek, a fizetések nőnek. A kórházi hullák száma is szépen emelkedik.

Johnny a sajtómunkás arcát figyelte. Annak vonása sem rezzent.

- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni, és ennek a magatartásnak eljött végre a nemzetközi lehetősége.

Sajtós szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját övvel fogta össze. A feltűnő, aranyozott csat megvillant az égők fényében.

Katonák rohantak utána, riadtan kituszkolták.

- Hol tartottam? Ja. Egy identitás nélküli elit politikai rendszere alakult ki, pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki. Hogy én nem engedem, hogy ellopják a pénzt! A cikkben kurziválja.

Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött.

Villámok szabdalták az eget.

- Bennem mégis támadt kevés aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Biztos azért nyilatkozom annyit.

Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.

- Hülyeség. Mit gondolsz, minek annyi reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.

Vihogtak.

A miniszterelnök övcsattal kezdett játszadozni az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda. Bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.