Lajos, az ártatlan celeb

Egyik délután a Kerepesi-úti temető sírkertjének mauzóleumán nagy robajjal feldőlt a kéttonnás gránitobeliszk. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Kossuth Lajos (1802-1894).

Arcáról némi zavar tükröződött, mint aki nem tudja pontosan, miért támadt föl. Hűvös szél fújt, a kocsánytalan tölgyek lombja némán reszketett.

A borongós júniusi időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben. Akik hallották a robajlást, riadtan odagyűltek.

Az aggastyán leverte magáról a földet. Fésűt kért kölcsön, és rendbe hozta a szakállát.

Egy gyászfátyolos asszony megkérdezte, hogyan érzi magát. Köszönöm, jól, felelte Kossuth Lajos.

Nem fázik-e egy szál szemfedőben, érdeklődött ekkor egy szabadnapos vagyonőr.

Nem. Inkább inni vágyom, válaszolta az ex-halott.

Egy fiatal lány megkínálta a magánál tartott szentkirályis flakonból. Közben gyanakodva méregette az áporodottnak ható öregurat.

Hanem hát maguk hogy vannak, kérdezte Kossuth.

- Mi csak elvagyunk – válaszoltak kórusban.

Vagyishogy jól elvagyunk, helyeselt K. Rómeó virágárus. Csak a benzin ne lenne olyan drága. Ő is jelentős felárral kénytelen árulni fólia alatt nevelt, trópusi palántáit.

Valaki megjegyezte, hogy ma már az egész világon fölborult az olajár. A válság mindenhová begyűrűzik.

Itt a beszélgetés elakadt.

Na és mi van a közteherviseléssel, érdeklődött a poraiból feltámadt államférfi.

Az rendben van. Arányos az adózásunk, mondták neki. Így mindenki jól jár. Minél többet keres valaki, annál kevésbé kell a közösbe betennie.

Megint csönd lett. Csöpögve eleredt az eső.

- Nem fog megázni? - kérdezte aggodalmasan Deutsch Amália, a Föltámadott Vértanúk Imaközösségének gazdasági ügyintézője.

- Nem - felelte Kossuth. - Annak idején direkte szerettem az esőt. Csak még azt mondják meg nekem, hogy áll a parlamentarizmus kérdése.

- Van új Alaptörvényünk – válaszolta büszkén Deutch Amália.
- Erről kérdezze inkább a Szijjártót - sziszegte oda hátulról egy Hajduskáné nevű nő.

Az emberek zavartan a földre szegezték a pillantásukat.

- Nekem semmi olyan liberális simli nem kell - törte meg a csendet K. Rómeó, - ami csorbítja a nemzeti szuverenitást!

- Ezzel én is teljesen egyetértek -, helyeselt az ügyintéző kisasszony.

Ismét szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljenek már valamit! - bámult a körülállókra a föltámadott. - Hát nem történt a szabadságharc óta semmi?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta afekete ruhás nő. – De ahogy mondani szokás: ne szólj szám, nem fáj fejem.

- Na még annyit: megvalósult a Duna-menti népek föderációja?

- Mondjuk úgy, hogy folyamatban van – nyugtatta Hajduskáné.

– Csak Brüsszel lett Moszkva helyett! – csattant föl indulatosan az imaközösségi kisasszony.

A fekete ruhás nő, aki csak most vette észre, hogy otthon hagyta az ernyőjét, visszaindult a taxiállomás felé.

Hallgattak.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte. Várt egy kicsit, majd konstatálva, hogy mindenki csak ácsorog, udvariasan elköszönt az egybegyűltektől.

- A viszontlátásra - mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba.

A virágboltos, hogy el ne csússzon a síkos kövön, előzékenyen a kezét nyújtotta. – Oszt minden jót! - szólt még utána.

- Mi történt? - kérdezte később a gyászruhás nőtől egy taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza a sírba?

- De bizony visszament - csóválta a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

(Ö.I.-nek, köszönettel)

Matorbán matek

- Kedves kolléga! Érdekes esetből kifolyólag keresem fel. Úgy is, mint olyan közgazdászt, akinek ösztönös képzettségéről ugyanúgy meg vagyok győződve, mint a magaméról.

- Kérem, miniszter úr. Felettébb tárgyilagos. Nekem is az a nézetem, hogy a hazai közgazdaságtanban körülbelül mi ketten vezetünk holtversenyben.

- Nincs kétség, miniszterelnök úr. A helyesen megértett tudomány diadalát látom abban, ahogy mi ketten közgazdasági kérdésekben egyetértünk. Ezért is keresem most fel, hogy közösen, bizalmas kettesben, ugyanakkor a „négy szem többet lát” elve alapján megbeszéljünk egy érdekes esetet.

- Ez a négy szem esetünkben valójában hat… Mindegy. Egyetlen hallószerv vagyok, miniszter úr.

- Annak az érdekes kérdésnek az eldöntéséről lenne szó, miniszterelnök úr, hogy vajon én, aki most önnel beszélek, őrült vagyok-e, vagy sem?

- Érdekes felvetés. Őszintén szólva már magam is gondoltam rá. Másfelől értelmetlen dilemma, Ön az én jobb kezem. Hogyan lehetne egy végtag őrült?

- Ez az. Eleinte arra gondoltam, hogy mint az ország első közgazdásza, jobb, ha ezt a kérdést eldöntöm magamról, de aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak jobb, ha konzíliumot hívok egybe… Két elme, aki ezekhez a dolgokhoz a legjobban ért. Ezért meghívtam magamat és önt erre a tanácskozásra.

- Parancsoljon, kollega úr. De kérem, igyekezzen, a fiúk már melegítenek a fehérvári oroszlánbarlangban.

- Hol kezdjem, miniszterelnök úr?

- Szeretnék tájékozódni. Voltaképp mi az ön problémája?

- Mondtam már: az az aggály ébredt bennem, hogy őrült vagyok. Vagy matematikailag tökéletesen inkompetens, ami esetemben csak csekély különbség. Egy olyan ember, aki szerint öt egyenlő mínusz kettővel.

- Megfontolandó vélemény a Bolyaik és Eötvös Loránd hazájában. Másfelől marhaság, pláne egy olyan ember részéről, aki a számtanban olyan köztudomású szaktekintély, mint a miniszter úr.

- Hízeleg, miniszterelnök úr.

- Közismerten tárgyilagos vagyok... De térjünk a tárgyra. Először mindenképpen abban kellene megegyeznünk, mi az őrültség legfőbb ismérve.

- Leginkább a fixa ideát mondanám, miniszterelnök úr.

- Jól mondja. Jelenleg tehát abban kell megállapodnunk, hogy a fenti matematikai axióma a miniszter úrnak fixa ideája-e. Tudjuk, az őrültek fixa ideáiktól eltekintve gyakran normálisnak mutatkoznak. Nos, lássuk, van-e kollega úrnak tényleg rögeszméje? Szóval mi ez a mínusz öt meg kettő, vagy mit mondott? A számokkal mindig hadilábon álltam.

- Plusz öt és mínusz kettő, miniszterelnök úr. A múlt évi konvergencia programban azt állítottam, hogy plusz öt százalék lesz a magyar gazdaság növekménye az idén. Erre richtig zsugorodás van. Előreláthatólag két százalékos. Rohadt euróövezeti válság.

- Na és. Majd másnaponta elátkozzuk az Európai Uniót. És ha kell, államosíthatjuk a valutatartalékot is.

- Az nem megy, az IMF nem engedi.

- Adta teremtette, sok bolsevikbérenc burzsoá. De tegye a kezét a szívére: nem kezdettől fogva tudta, hogy így lesz? És én is jól tudtam. Tehát önnek mégsincs rögeszméje a világról. Vagyis az a nézetem, a kollega úr semmiképpen nem őrült, majd szépen megadóztatjuk az átutalásokat, ha kell, a légtéren átvonuló felhőket, és kész. Időnként szépen átírjuk a költségvetést.

- Mostanában feltűnően kevés a felhő. Az is zsenánt, hogy nagyjából azt kell csinálnunk, amiről a gyurcsánybajnai-kormány esetében pedig világosan kimutattuk, hogy nemzetvesztés.

- Mondom, hogy nincsen rögeszméje! Teljesen tisztában van vele, mi mennyi.

- De akkor mégiscsak azt hiszem, hogy őrült vagyok. Tíz évig teljes hangerővel pocskondiáztuk azokat a brigantikat. Azt nem lehet, hogy az ember kétpercenként homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, mint korábban.

- Márpedig lehet. A magyar nemzet szereti. Mert büszke és öntudatára ébredt.

- Gondolja, miniszterelnök úr?

- Persze. Százszor is bebizonyítottam.

- De akkor mégiscsak álljunk meg! Tehát nem vagyok őrült… Másfelől azonban, ha nekem ilyen kétségeim merülnek fel, akkor az egy hibás eszme, tehát mégiscsak egy rögeszme…

- Lehetséges.

- Tehát mégis rögeszmém lenne? Csak azért, mert úgy vélem, a számoknak ki kell jönniük?

- Ha magának ilyen kommunikációs skrupulusai vannak, akkor egy őrült.

- Őrült? Vagyis alkalmatlan a pozíciómra? No de miniszterelnök úr!

- Akinek rögeszméje van, az alkalmatlan.

- No, akkor megint csak álljunk meg. Ön azt állítja, az a rögeszmém, hogy zavarnak a számok. És kétségtelen, mint az imént is mondtam. De én valójában fittyet hányok a számokra! Már gyerekkoromban utáltam őket. Ez a futó aggály sem rögeszme, csak egy pillanatnyi logikus gondolat. Már el is hagytam! Következésképp még sincs rögeszmém. Amiből az következik, hogy alkalmas vagyok. Öt egyenlő mínusz kettővel! Nem vagyok őrült, nem vagyok őrült! Legföljebb időnként átírjuk a költségvetést, és kész. Mégiscsak gyönyörű dolog a tudomány!

- A legszebb dolog a világon, kollega úr! Különösen, ha valaki annyira ért hozzá, mint mi ketten.

(K. F.-nek, köszönettel)