Valami más 1 (Magyar embernek magyar jelenséget)

 

Mindennek eljön a maga órája, mondja a Prédikátor. Ideje van a születésnek, a halálnak, ideje van az ültetésnek és a kiszakításnak; de mindez csak hiúság, mert minden mulandó.
Időszerű szavak, főleg választások előtt. Mennyi extrovertált személy illegeti előttünk magát! Az egyik nyelveket beszél, a másik gazdag, falragaszaival a fél várost befödi, a harmadik divatos napszemüveget hord.
„Modern, szuverén, gyarapodó országot” ígér mindegyik, noha az igazi kérdés nem ez.
A valódi talány, hogy van-e még egyáltalán valóság.
A magyar polgárok nagyobbik fele szerint nincs. Tavaly egy reprezentatív közvélemény-kutatás legalábbis ezt világosan kimutatta. Szerintünk csak versengő világmagyarázatok vannak, vagyis hanta; deep fake videók, a másikra hányt mocsok, nagyhangú szlogenek és vonzó ígéretek, s a végén a leghangosabb viszi a bankot.
A győztes narratívát végül a társadalom elfogadja valóságnak.

*

A realitás kétségkívül csak ritkán mutatkozik teljes drámaiságában: az embert ritkán hagyja el a felesége, hal meg a gyereke, kamionok sem rongyolnak mindennap a kocsiba. Az ember élete jórészt monoton. De komfortos, és ilyenkor könnyű eltávolodni a valóságtól. Nemcsak könnyű, praktikus is: ha ugyanis létezik valóság, akkor az embernek felelőssége van, folyton döntési helyzetekben találná magát, ahol cselekedni kell – szóval macerás.
Igaz, kárpótlásul e másik világban létezne konkrét jelen, sőt talán múlt is, átderengve az idő szövetén; szavakkal többé-kevésbé megragadható.
Itt találja magát szemben az ember a másik akut kérdéssel: hogy a szavaknak van-e még jelentése. Újabban lassan mintha élő hullájává válnának vala­minek, ami korábban biztonságosnak látszott; egyre kétségesebb, a kimondott szó még mindig az eredeti, konkrét, a valóságot leírni igyekvő akusztikus absztrakció, vagy csupán a levegő jelentéktelen, futó rezdülése, verbális poén egy TikTok-videóban, vagy csak gonosz utalás egy politikus teátrális felszólalásában.
Noha haldoklásában is veszélyes fegyver. Így lett a nyugdíjpénztárak meglovasításából a „nyugdíjak védelme”,  a megtámadott segítéséből „háborús pszichózis”, megszorításokból „finomhangolás”, vagy egyes átutalt összegek számonkéréséből „sorosista, bürokratikus akadékoskodás”.
Mégis, a jelek szerint a magyar ember még mindig érzékeny a szavakra. Főleg a nemzeti romantika hívószavaira hegyezi a fülét, ezt el kell fogadni. Lobogó nemzeti zászlók alatt harsogó szónoklatokra fülelni: ez űz ki százezer embert a Kossuth térre egy fehér inges férfi rendezvényére, amint hasonló epekedés hajtott ki nemzeti zászlót lengető, a villamosok tetejére kapaszkodó tízezreket a pesti utcára anno, csak mert a foci EB-n pontot raboltunk Izlandtól. (És föltehetőleg ugyanez az álom keresi a mai napig tárgyát egy elhízott, hajdan jó képességű szélhámosban.)
Vajon ez ugyanaz a vágyakozás, mint ami a Hősök terét öntötte el pár influenszer hívására tél végén? Vagy másfajta? És amelyik a napokban háromszor is megtölti a hajdani Népstadiont Azahriah hívására? Erről keveset tudunk. A társadalomtudományok képviselői elmulasztották az alkalmat, hogy kifürkésszék, hogyan vált egy gyakorlatias, fogékony társadalom 34 év leforgása alatt második Belarusszá. Helyette genderkérdésekkel foglalkoztak vagy ideológiai harcosokká váltak. Pedig páratlan lehetőség volt, számba venni, miért működik az ország úgy, ahogy; lassan vacakabbul, mint lengyel, román vagy akár bolgár ex-sorstársaink. 
Bár úgy tűnik, a lakosokban még munkál valamiféle vágyakozás. Talán mégsem vagyunk Belarusz? Dolgozik valami, ami sokakban momentán épp egy fehér inges pentitóra rezonál. Nem értjük, csak látjuk.
A jelenről alig van érvényes tudásunk. Nem is lehet, amíg nem vesszük tisztességgel számba a múltat; csak az utolsó 34 évről annyi párhuzamos olvasat kering, annyi szlogen és babona, hogy belefájdul az ember feje. Pedig ha létezik valóság, lennie kell többé-kevésbé körüljárható múltnak is. Vagy legalábbis valaminek, amiről értelmes konszenzusra lehet jutni.
De mit tegyünk, ha mindenki csak a maga verzióját harsogja? Címkéket tapasztunk magunkra és egymásra, frusztráltak vagyunk, értetlenül figyeljük, körülöttünk mint nyüzsögnek, vonaglanak a szavak. Mit jelent a szó, „jobboldali”? És hogy „baloldali”? Vagy a „szuverén”? Mind kevesebb látszik már az élő bőrből a sok vignettától, de ettől is csak annál dühösebbek leszünk.
A görögök szerint ilyen esetekben érdemes segítségül hívni a számokat. A demagógot az különbözteti meg a szónoktól, hogy a hordó tetején csak a hatásra törekszik, és nem érdekli az igazság; hazudik, vagy jó esetben féligazságokat harsog, szóhasználatát bámulatos érzékkel az aktuális hallgatóságára igazítva, mert csak így fürödhet saját nagyszerűségében. 
De állítólag senki nem hazudhat, aki nem ismeri az igazságot.
Ugyan ki ne állítaná, hogy „modern”, „szabad”, „gyarapodó” országot akar? De lehet hatékony jövőt épiteni Horthy-díszletek leporolásával? És bigott, posztmodern díszletekkel? Vagy tények tömegének negligálásával, csak mert azok számunkra utálatos figurákhoz köthetők?

*

Bántó, mennyire fogalmunk sincs a múltról. Nem csoda, hogy a jelenről annyi kusza olvasat kering. Amikor pedig a szavakról foszlani kezd jelentésük, helyükön csupasz hang-váz marad; belefájdul az ember feje. Szóval ilyenkor esetleg praktikus segítségül hívni a számokat.
Ha mondjuk szúrópróbaszerűen összemérjük a jelenlegi kormányzat(ok) teljesítményét egy olyan időszakkal, melyhez a közmegegyezés momentán leginkább a nukleáris tél képét társítja, talán jutunk valamire. Gyakorlati okokból tanácsos az „utolsó békeéveket” összevetni, elkerülve a sztochasztikus időszakok (válságok, háborúk, ragályok) műtermékeit.
Kiderül, a kádári komcsi mutyivilág szocivá maszkírozott vánszorgásának csúcspontján, 2008-ban 38 ezer új lakás épült. 2019-ben 21 ezer. Az inkompetencia és csődök korszakának delelőjén évente rendre 99 ezer gyerek született, 2019-ben (irdatlan verbális kampány és anyagi ráfordítások mellett) 88 ezer. A közoktatás színvonalát jellemző PISA teszteken 2009 és 2018 között egyre romlik a magyar diákok teljesítménye (leginkább szövegértésben, amit jól illusztrál például egy hírhedt Balaton-parti beszéd rendíthetetlen és oldalfüggetlen interpretációja). Az egészségügy bonyolult rendszer, itt azonban érdemes elgondolkodni, hogy az adatok szerint tavaly a lakosság fele vette igénybe a magánegészségügy szolgáltatásait – tehát verte tíz- vagy százezres nagyságrendű kiadásokba magát. Ezt az összeget érdemes összevetni a posztkommunista himpellérek 300 forintos vizitdíj-ajánlatával.
A romák helyzetéről is jó volna beszélni, de nincs adat.
Vagy vegyük a korrupciót. Szokás egy kalap alá tuszkolni az elmúlt időszakok politikai aktorait. Fárasztó nemzetközi fölmérések állnak rendelkezésre, de ehelyett elég csak annyit végiggondolni, hatalomban töltött évei során kinek gazdagodott meg extrém mértékben családtagja, konkrét jó barátja és csókosa, és igen – hogy kinek nem.
Evezzünk külügyi vizekre? Határon túli testvéreink mennyire képesek érvényesíteni érdekeiket? Kiderül, az utolsó tíz évben egytől egyig csökkent a befolyásuk, sokan kiestek hazájuk parlamentjéből. A tutyimutyi, alkalmatlan, bukott kormányzat(ok) idején a főbb hatalmak vezetőivel szokás volt rendszeresen találkozni (beleértve a Nyugatot, de Japánt, Kínát, Indiát és Oroszországot is); e kör 2019-re Törökországra és Oroszországra olvadt.
„Modern”, „szuverén”, „gyarapodó” Magyarországról szavalunk, miközben folyton a múlt inkompetens, leszerepelt lúzereivel szemben keresünk alternatívát; az elmúlt másfél évtized (kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt) ezzel a keresgéléssel telt. Azonban a tényekre is pár pillantást vetve kérdéses, mégis milyen társadalmi-jogi-kormányzati technikákat érdemes preferálni – esetleg kriminalizálásuk helyett. Mint a forró krumplit, dobáljuk például a közteherviseléssel kapcsolatos kérdéseket (arányos adózás, vizitdíj, vagyonadó, nem rászorulók szociális támogatása stb.) egymásnak: csupa olyan eljárást, melyeket a nálunk boldogabb országok (ld. World Happiness Report, 2024) aggály nélkül alkalmaznak. Vagy tényleg maradjon az egykulcsos adórendszer, s vele – csak részben finanszírozási okokból – egy ingyenesnek deklarált, pusztuló egészségügy, őszi levélként halódó oktatás, töpörödő szociális szféra, beleértve a gyermekvédelem ma – joggal – divatos ügyét?

*

Minősítések helyett diskurálni kellene; lekapargatni egymásról a vignettákat. És társalgás közben talán a nemzeti gőgöt félretéve körbepillantani: lehet, hogy vannak, akik itt-ott nálunk is jobban dekáznak. Mert ha egy ideális választás után, tegyük föl, minden odavaló tolvajt börtönbe zárunk, azokat etetni kell majd és daróccal ruházni, és a ruhapénzt meg kell termelnie valakinek.
Minden, ami volt, már megtörtént egyszer, írja a Prédikátor; nemzedékek jönnek és mennek, s a föld örökké ugyanaz marad.
Mert nincs semmi új, hajtogatja. Nincsen semmi új a nap alatt.