Valami más 3 - Az algériai férfi (nő!) (férfi!!)

 

Földanyácskának egyszerűen mindene a változatosság. Egén nem úszik két egyforma felhő, vizeit nem fodrozza két azonos hullám. Még kristályszerkezetbe fagyott ásványai is végtelen változatosságot mutatnak.

Úgy 3,5 milliárd évvel ezelőtt szenvedélyéhez új játékszert talált. Jobb híján életnek hívjuk. Nem tudjuk, hogyan keletkezett, igazság szerint szabatos meghatározása is lehetetlen, a jelenség annyira sokféle. Csak az bizonyos, hogy a játék minden szereplője, minden esetben, minden áron reprodukálni kívánja magát.

Az új szórakozás színtere kezdetben egy hatalmas ősóceán volt. Itt mindenféle korai lény lebegett, úszkált, és osztódás, hasadás, sarjadzás vagy szűznemzés segítségével, föltartóztathatatlanul sokasodott. (A folyamat nagyságrendjét jellemzi, hogy például a világ összes mészkőhegysége akkor élt, apró lények maradványaiból keletkezett.)

Vagy kétmilliárd év telt el így, amikor új módszer tűnt föl, az úgynevezett ivaros szaporodás. Ilyenkor az utód a szülők ivarsejtjeinek egyesüléséből jön létre, miáltal a korábbi generációk új meg új verziói ölthetnek testet, rengeteg friss vonással. A változatosság hosszú távon növeli a faj alkalmazkodóképességét, sőt a kombinációk sokasága egyre komplexebb felépítésű lényeket hozott létre, a sor pillanatnyi végén az emberrel, mely képes ölében másfél kilós laptoppal akár ilyen haszontalan szövegek generálására. Is.

*

A módszer egyetlen hátránya, hogy szexuális tevékenység szükséges hozzá. Ez mindig bonyodalmat okoz. Az élővilágban a szaporodás technikáinak elképesztően színes formái alakultak ki; de minél bonyolultabb egy metódus, annál több hibalehetőséget tartalmaz. A gerincesek családfáján fölfelé kapaszkodva az ivari képességek megszerzése egyre bonyolultabb, mind biológiai, mind – intelligens faj esetén – pszichés-szociális értelemben.

Az élő anyag tulajdonságait génekben (a fehérjetermeléshez szükséges, kódolt használati utasításokban) adja tovább. A gének a sejtmagban sajátos csomókba, kromoszómákba tömörülnek. Az embernek jellemzően 23 pár, vagyis 46 kromoszómája van (a lónak 64, a tobzoskának 114, sőt egyes pillangóknak több száz!). A hím egyedekben körülbelül háromszáz millió éve, a halakban jelent meg az Y kromoszóma: csökevényes, apró anyagdarab, génjei úgyszólván kizárólag egy tesztoszteron nevű hormon működését intézik.

Ivarsejtek képződésekor a testi kromoszómapárok elfeleződnek, a megbízható anyai petesejt X kromoszómát tartalmaz, míg a szertelen spermium X vagy Y verziót egyaránt hordozhat. A kettő egyesülésével jön létre az utódban az XX (női) vagy XY (férfi) kombináció. A két nem ivari szervei egyébként ugyanazokból az embrionális sejtekből differenciálódnak, és a fejlődés iránya, tehát hogy a magzatból fiú vagy lány lesz, csak a magzat tesztoszteronszintjétől függ. Lényegében e tesztoszterontermelést indítja be az Y kromoszóma.

Alapesetben. Földanyácska ugyanis imád játszani. Előfordul, hogy az anyai petesejtbe nem egy, hanem egyszerre több spermium is behatol, a korai osztódás idején is számos baleset történhet. Így esik, hogy némelyeknek három, vagy akár több nemi kromoszómája van (ismeretes XXX, XXY, XYY, sőt YYYY és XXXX variáció is). Régebben csak a külső, látványos rendellenességeket vettük észre, s ezeket a szokatlan személyeket hermafroditáknak nevezve kiközösítettük és/vagy cirkuszban mutogattuk.

Manapság a kérdést az angolszász orvosi irodalom udvarias módon a „A nemi fejlődés különbségei” néven tárgyalja. Idehaza jórészt „interszexualitásról” beszélünk. Lényeg, hogy a biológiai nemi jellegzetességek valamiért rendhagyó módon manifesztálódnak. Nem extrém ritka jelenség. A becslések erősen szórnak (durván egy százalék és fél ezrelék között), tény, hogy jelen pillanatban nagyjából egymillió emberi lény él közöttünk hasonló, sajátos jegyek által meghatározva. Ráadásul a sajátosság születéskor nem mindig nyilvánvaló, olykor csak felnőttkorban, esetleg egészen véletlenül derül fény a furcsaságra.

*

A biológiai variációk tárháza ugyanis elképesztően gazdag. Születnek férfiak, legalábbis genetikailag férfiak, tehát sejtmagjukban XY kromoszómával, akiknek hereszövete csökevényes, és a herék elhelyezkedése bizarr. Testalkatuk többnyire (de nem mindig) nőies; a skála egyfajta David Bowie-szerű, androgün dizájntól a vonzó női külsőig terjed.

Máskor az „XY mintájú”, tehát genetikailag férfi magzatban a sejtek felszínéről hiányzik a tesztoszteront felismerő receptor. Ilyenkor végül kislány születik, így is nő fel. Sőt olykor sudár, feltűnően csinos nővé serdül; csak éppen méhe nincs, és hüvelye vak tasak. Az állapotot Morris-szindrómának nevezzük. A nőgyógyász még herét is találhat, legföljebb a hasban vagy a lágyékcsatornában. Állítólag több ismert topmodell él a diagnózissal. A rendellenes here sajnos rákos elfajulásra hajlamos.

A Swyer-szindrómában a sejtmagokban szintén ott az Y kromoszóma, de egy gén mutációja miatt nem alakul ki hereszövet. A személy itt is kislánynak születik, így is nevelkedik, csak a menstruáció hiánya lesz idővel gyanús. Hormonpótló eljárással kezelhető, sőt petesejt-beültetéssel szülni is képes.

Egy (másik) gén sérülése miatt a fejlődésnek indult here még magzatkorban visszafejlődik: az újszülött normál kisfiúnak tűnik, de a herezacskóból hiányoznak a herék. Mások viszont, pontosan ugyanezzel a géndefektussal éretlen kislányként születnek és nőnek fel – Földanyácska szórakozik.

Van, akiknél a tesztoszterontermelés zavara miatt a nemi szervek egyfajta köztes fejlődést mutatnak. Mások ugyanilyen hormonális paraméterek mellett átlagos nővé fejlődnek, és csak a meddőségi klinikán derül fény a… különösségre.

A másik oldalon genetikailag nő, tehát XX kromoszómapárt hordozó magzatban, ha a méhen belül túl sok tesztoszteronnak volt kitéve, férfi nemi szerv fejlődik ki. Hüvellyel vagy anélkül. Egyeseknél a külső nemi szervek férfiasak, de közben a belső nemi szervek, a méh, petefészek, petevezeték, esetleg a hüvely felső része is normális. A csikló helyén többnyire kisebb-nagyobb pénisz nő, esetleg a nagyajkak is herezacskóként összeforrnak. A magzat, más esetben a terhes kismama hormonzavara, sőt állítólag a mindent elborító mikroműanyagok ösztrogénszerű (máskor tesztoszteronellenes) hatása is állhat a háttérben.

Az is előfordul, hogy a kromoszómákkal látszólag minden rendben, és sehogy nem találni a nemi szervek elváltozásának okát. Általában ide tartoznak a klasszikus hermafroditizmus esetek, amikor genetikai háttértől függetlenül a személyben here- és petefészekszövet egyaránt kifejlődik. Többnyire a külső nemi szervek is kettősek. A nem szokványos helyen kialakult hereszövet elrákosodhat. 

Korábban gyermeksebészek igyekeztek kezelni a helyzetet, ők a korrekciót a szülőkkel egyeztetve, az esélyesebb nemi irányban próbálták elvégezni. Más állapotok sebész nélkül, gyógyszeres vagy hormonterápiával is egész jól korrigálhatók. Ma a nyugati fogyasztói társadalmakban az egyén szubjektív nemi komfortja hangsúlyos kérdéssé vált, errefelé sokan a sebészi korrekció halasztását ajánlják. Az illető majd önálló döntést hoz saját szexuális preferenciáit illetően, ha személyisége kellőképp beérett.

Hogy a nyolccentis pénisszel született, egyébként egészséges, óvodáskorú lányok hogyan vészelik át ezt az időszakot, arról prospektív tanulmányok még nincsenek. Hatalmas viták dúlnak a szakmában. A gender-álláspont szerint gyermekkorban az orvosi beavatkozás elítélendő, mert sérti a kicsi integritását, és csak akkor indokolt, ha akut veszélyt hárít el (például bélelzáródás).

Hogy a címben említett algériai személy esetében a fenti eltérések melyike áll fönn, nem ismert. A kérdésben megszólalt Donald Trump, JK Rowling, Giorgia Meloni, Gyurcsány Ferenc, Elon Musk, Rétvári Bence, Martina Navratilova, és még számolatlanul mások. Sajnos nőgyógyász vagy gyermekurológus nem volt köztük; nem tudni, intellektuális lustaságból vagy – érthető – tartózkodásból, hiszen hamar vékony jégen találja magát, aki manapság genderkérdésekkel kapcsolatos tárgyban megnyilvánul. Biztosat nem tudni, az algériai sportoló személyes adatainak védelme miatt vizsgálati eredményeit nem hozzák nyilvánosságra.

Újabban a főszereplő is többször nyilatkozott. Ő evidensen zaklatásnak tekinti a hozzá intézett kérdéseket, szerinte minden nemi azonosításra vonatkozó vizsgálat demoralizáló, sérti az emberi méltóságot. A NOB saját döntését védi. A tekintélyes Atlétikai Világszövetség pár éve kialakított egy sorvezetőt: ők azt az álláspontot képviselik, hogy a transz atlétanők diszkriminálása sajnálatos, de szükséges, észszerű és arányos, mert „meg kell védeni a nem-transz atlétanők tömegeinek integritását”.

Burundi egyetlen XXI. századi olimpiai érmese hasonló sajátossággal él. Ő női nyolcszázon nyert ezüstöt Rióban, de később az Atlétikai Világszövetség eltiltotta a három kilométernél rövidebb távoktól. (Hosszútávon a magasabb tesztoszteronnak már alig van jelentősége.) A hölgy Tokióban női tízezren indult, ötödik helyen végzett. Utána azt nyilatkozta: „Megpróbáltak megállítani, összetörni az álmaimat. Pedig nem én választottam, hogy így szülessek. A futás a szenvedélyem: szeretek futni, és soha nem hagyom abba.”

*

Az algériai bokszoló ügye bizonyára kavar még hullámokat. Joggal. Csak Földanyácska nem szólal meg – pedig ő az, aki egy biológiai folyamatot bináris alapon szervezett meg, de nem képes szabadulni a sokszínűség iránt táplált, elemi erejű vonzalmától sem. Így nekünk kellene megbirkóznunk saját változatainkkal, elviselni és észszerűen szabályozni magunkat és egymást.

Varietas delectat, mondta anno Marcus Tullius Cicero (állítólag). Igaz, a mondat második felét általában elfelejtjük: „sed stabilitas beatificat” (azaz 'de az állandóság tesz boldoggá').

Valami más 2 (Haldoklók ereje)

 

Haldoklók ereje

A rögbi Kihívás Kupa döntőjét idén is a Wembley-ben rendezték, a Wigan Harcosai hetvenezer néző előtt gyűrte maga alá a Warringtoni Farkasokat. A rögbi Angliában népszerű sport, mert tisztább, mint a foci, és valamiért ultráktól is mentes. A meccsek látogatása családi esemény, ezúttal is nagyapák és unokák tömegei tomboltak a lelátón.
A döntő aznap hosszú csönddel kezdődött. A légy zümmögését is hallani lehetett. Rob Burrow-ra emlékeztek, a Leedsi Orrszarvúak legendájára, aki négyéves haláltusája végén pár napja távozott a másik világba.
A 165 centiméteres „hooker (sarkazó) a liga legalacsonyabb játékosaként hosszú éveken át a válogatott oszlopa volt. Háromszor választották az Év Hookerének, és nyolc bajnokságot nyert az Orrszarvúakkal. Utolsó meccsén, már a diagnózis birtokában, öt percet játszott, aznap este egész Leeds az utcán búcsúztatta. Nem vonult el a nyilvánosságtól, hanem állapotát fölvállalva testének négyéves, szakadatlan sorvadása közepette sok millió fontot gyűjtött össze, részben kutatásra, részben egy csúcsminőségű ápolási otthon létrehozására.
Negyvenegy évesen halt meg, motoneuron-betegségben. A baj lényege ilyenkor az izmokat beidegző nagy motoros sejtek megállíthatatlan pusztulása. Nálunk inkább ALS-nek nevezik. Jelen tudásunkkal gyógyíthatatlan, átlagos túlélése három év. Az angolszászoknál már számos celebet gyűrt maga alá, a leghíresebb talán Stephen Hawking, bár az ő esete megmagyarázhatatlan, valamiért 55 évvel élte túl diagnózisát.

*

A betegség az USA-ban is közismert, Lou Gehrig, minden idők talán legnagyobb baseball-játékosa a második világháború idején, harminchét évesen halt bele. Ő számos, a mai napig élő statisztikai rekordot tart; hét szezonban választották az Év Játékosának, és pályafutása során állítólag összesen 48 hibát vétett. Észak-Amerikában azóta minden júniusban megtartják a Lou Gehrig-napot: a ligák összes csapata egyazon időpontban lép pályára, és minden játékos vörös 4-ALS csuklópántot visel.
A bevételt a Nemzeti ALS Társaság számlájára utalják. E szervezet az ország minden körzetében, állami, szövetségi és helyi szinten működve ügyel a betegekre, azzal a deklarált céllal, hogy „az érintettek minden napja az utolsó pillanatig élhető maradjon”.
A magyar kulturális hagyomány a hasonló állapotokkal szemben visszafogottabb, nevezzük nevén, könyörtelenebb. A Kárpát-medence mélyén talán kevesebb a fény. Mindenképp nehezebben vernek gyökeret az együttérzés társadalmi technikái: a főutcákon nem látni jótékonysági boltokat, az ilyen szervezetek társadalmi súlya is csekély, a lakosság töredéke áldoz jótékonysági célra (Hollandiában évente a polgárok kétharmada, Máltán 64, Ukrajnában 49 százaléka tesz így). Az ápolásra szoruló beteg gondozásáért immár alkotmányba foglalt módon a család felelős. Aki haláltusáját vívja, azt kórházi falak mögé rejtjük az idegenkedő tekintetek elől (e kórházi falak is újabban egyre kevésbé tartanak, de e pár bekezdés nem az egészségügy lassú pusztulásáról szól).
E néhány szakasz egy fiatal, jóvágású értelmiségiről kíván szót ejteni: amatőr sportember, akit talán rendszeres fizikai aktivitása miatt egyre inkább zavart, hogy bizonyos mozdulatai ügyetlenebbé válnak. Lehet, hogy pár izom lassú fogyását is észrevette, a rostok furcsa remegését, annyi bizonyos, hogy egy idő után orvoshoz fordult.
A magyar ellátást még mindig összetartják a hagyományai, így végül a diagnózis is megszületett. Ebben a pillanatban azonban e fiatal férfi szemben találta magát a ténnyel, hogy élete java hirtelen a háta mögé került; hogy záros határidőn belül meg fog halni.
Az ALS rövidítés, mely a kórisméje volt, halálba torkolló állapotot takar.
A szóban forgó fiatalembernek, foglalkozása szerint jogász, az első napok megdöbbenése után – egyébként kevesek számára adatott tárgyilagossággal – sikerült szembenéznie prognózisával. Mivel világéletében maga rendelkezett élete dolgairól, úgy döntött, nem akar hosszas leépülés után, kiszolgáltatottan meghalni; és mivel egyben tájékozódni képes értelmiségi volt, arról is tudomást szerzett, hogy a világ számos pontján létezik intézményes megoldás hasonló helyzetekben.
Hazája sajnos nem volt e kitüntetett pontok között.
Mint megtudta, a Föld 17 országában (plusz az USA 10 tagállama), amennyiben a többi lehetőség elveszett, és az illető kéri, létezik az élet befejezésének jogilag szabályozott, orvosilag felügyelt és emberséges formája. Jogos kérdés, állhat-e az orvos bármilyen körülmények között a másik oldalra; a kezdő doktor, amióta világ a világ, két dologra esküszik föl: az emberi élet megóvására és az emberi szenvedés enyhítésére. Mindkettőre, minden körülmények között.
De mi a teendő, ha e két alapelv egymással ellentétbe kerül?

*

Az orvosi szakma mára úgyszólván bárkit, bármeddig képes életben tartani. Amennyiben életnek nevezhető pusztán a szívműködés, vérnyomás vagy a legfontosabb szervek működésének fönntartása. Gyakorló orvosok százezrei naponta szembesülnek a helyzettel: hogy az életet még lehet nyújtani, de e megnyert idő már csak fájdalmat, szégyent és megpróbáltatást kínál a betegnek.
Ki dönthet arról, hogy e két, egymással ellentétbe került alapelv közül melyiket részesítsük előnyben? Az egyén? A család? Egyáltalán, ki veheti a bátorságot, hogy megrövidítse egy másik ember életét?
Másfelől ki tilthatja meg, hogy egy emberi lény fölkeljen a rá mért, számára örök szenvedés ellen?
A gyakorlatban az egyén és a társadalom dönt, közösen – már ahol a társadalom hajlandó kiszenvedni magából a szabályozás részleteit. Nálunk a kérdés kapcsán pillanatnyilag Isten neve hangzik föl a legtöbbször mint végső érv: hogy ő lenne az, aki megítélhet mindent. Elvégre az ő dolga megítélni élet és halál kérdéseit.
Ez az álláspont egyetlen apróságról feledkezik meg: hogy Isten kezéből már az első vakbélműtéttel, vagy például minden egyes ampulla antibiotikummal kivesszük a döntést. Kinek jutna eszébe kikapcsolni a mobilját, ha összeesik valaki az utcán, csak mert a kihívott mentőautó esetleg újraéleszti az illetőt, kirántva a Mindenható által az imént rámért halál torkából?
Jogos fölvetés, hogy Isten valószínűleg nem rendezi el részletesen az összes egyén minden pillanatát, hanem teret ad a sorsnak és az emberi akaratnak.
Ebben az esetben viszont, ha napjaink high-tech eszközeit is Isten engedélyével birtokoljuk, ergo a mentőtiszt tevékenységére szintén az ő fölhatalmazásával került sor, milyen alapon vitatjuk el a Mindenható várható engedélyét pont az életvégi állapotokban?
Egyetlen szerv akad, melynek visszafordíthatatlan károsodása után a maradék lényt már nem tekintjük élőnek, ez az agy. Az agyhalott elveszíti jogát saját szervei fölött. Még működőképes többi szervét más, segítségre váró betegekbe ültetik át, és nem nagyon szokás megkérdőjelezni e gyakorlatot. Hiszen az ember több szöveteinek puszta működésénél: gondolatokból, érzésekből, örömből és fájdalomból, emlékekből és célkitűzésekből áll; agykéreg nélkül pedig nem érez, nem gondolkodik, nincsenek emlékei. Még szenvedni sem képes.
De mi történjen, ha az agy működése még pislákol? Sőt, ha esetleg más szervek zavara ellenére még működésének teljes birtokában van, noha a jövőben már csak gyötrődni képes?
A Teremtő irgalmas, és valószínűleg ellenszenvvel tekint az emberi szenvedésre. Ugyanakkor végesnek alkotta meg az életet.
Aki könnyelműen azt állítja, hogy „mindig az élet pártján áll”, beleértve annak meghosszabbítását mindenáron, az a gyakorlatban a szenvedést, mérhetetlen mennyiségű fogyatkozó élet tömérdek fájdalmát pártolja.
Mi Magyarországon mégis kitesszük rokonainkat – és magunkat – ennek a hosszas kínlódásnak. Álszentségből? Intellektuális lustaságból? Isten iránt érzett föltétlen tiszteletből? Rövid utánajárás után kiderül, az ENSZ 17 tagállama (plusz az USA 10 állama) e speciális dilemmában már segítségül hívta az isteni eszközöket. Nem kívánja, hogy bármely, technikailag még meghosszabbítható élet a hátralévő időben puszta, hetekig-hónapokig húzódó gyötrelemmé váljon; vélhetőleg úgy tartják, Isten a Purgatóriumot halott lelkek számára teremtette, és nem pártolná, hogy e Paradicsomba vezető, szenvedéssel teli eljárást orvosi rafinériáink birtokában már itt, a földön, megsokszorozva realizáljuk. Aggastyán agysérültekkel terhelt intenzív ágyakon, tartós ápolási osztálynak nevezett elfekvők vizeletszagú csöndjében vagy a rendszer által cserben hagyott családi otthonokban.
Az érintett országok szabályozása távolról sem egységes, hiszen kultúrájuk is különböző. Kis részük engedi az „aktív eutanáziát” (tehát hogy az orvos saját kezével segítse át a reménytelen életet a túlvilágra), mások az „asszisztált öngyilkosság” mellett döntöttek (amikor az érintett nyom meg egy gombot vagy üríti ki a gyógyszerész által mixelt barbitálos poharat), a többség azonban az élet kioltása helyett az életvégi állapotok emberséges, kiszámítható menedzselésére alkotott szabályozást. Egyetlen közös pont, hogy nem hunytak szemet a – medicina haladásával csak egyre szembeötlőbb – kérdés fölött.
Jelen írás hőse, a jóképű jogász váratlanul szembetalálkozva saját rideg diagnózisával, kezdetben talán csak önnön élete méltóságát kívánta megőrizni a lehetőségért folyamodva, hogy adott ponton orvosi segítséget kérjen. Elvégre diagnózisát is orvosok állították föl. Végül sokkal tovább jutott: betegségének stációit nyilvánossá avatva az életvégi helyzetek – szívünk szerint inkább került – homályos zugaiba engedne minket bevilágítani, ha hagynánk. Bizonyos értelemben Isten fiának hajdani, híres vállalkozását idézi, elvégre az is a sokaságról igyekezett levenni a szenvedést saját kálváriájával.
A magyar társadalom válasza egyelőre felemás. Jó része valószínűleg értesült a kezdeményezésről, sokakban bizonyára szánalom is ébredt. Ugyanakkor az egyetlen párt, mely a kérdést programjába emelte, az iménti választásokon alig kapott voksot (szemben például egy másikkal, melynek képviselői a Parlamentben gyáván, viszolyogva és tekintetüket elfordítva léptek túl a jogász tolókocsis alakján). Remélhetőleg olyan hely is kevés akad a világon, ahol hasonló helyzetben valaki nyilvánosan pár doboz Xanax bevételére biztatná honfitársát. Annyi látszik, a magyar társadalom változatlanul fogékonyabbnak bizonyul a szónoklatokra, hülye ijesztgetésre és romantikus zászlólengetésre, mint saját, húsba vágó problémáira.
Teszi annak ellenére, hogy Magyarországon ma évente mintegy 140 ezer ember hal meg, és durván kétharmaduk de facto lassan, hitvány kínok között. (Hosszú betegségének végére érve, vagy akut bajban, amikor az orvosok elsőre ugyan megmentik, de közben visszafordíthatatlan szervkárosodást szenved.) Ez évi 80 ezer (nyolcvanezer) fő. Keringésük, légzésük, bélműködésük orvosi eszközökkel még fönntartható, de prognózisuk egyértelmű. Az uralkodó politikai elit azonban „az élet pártján áll”, esetleg kezelőorvosuk sem véli helyesnek, hogy „Isten dolgába avatkozzon”, így e személyek sorsa heteken-hónapokon keresztül több-kevesebb fájdalomcsillapítás, míg biológiai órájuk végül lejár.

*

A szóban forgó sármos, fiatal jogász nem orvos volt, így nem biztos, hogy ismerte a palliatív medicina összes irányzatát (beleértve az „aktív eutanázián” túli skálát). Akire tartozna, a magyar orvosok kamarája tisztában van a problémával, azt fontosnak is tartja, de a pillanatnyi közbeszéden ez kevéssé látszik. Igaz, a közbeszéd alakítása nem orvosi feladat. A regnáló politikai elit belátása viszont tökéletesen hiányzik, és úgy tűnik, más szereplők számára is kazalnyi aktuálisabb kérdés akad, tengernyivel több klikkelést eredményezve, mint a saját rokonaik (sőt saját maguk) kései sorsán való elmélkedés.
Más szóval, hogy mi lesz a magyarok életvégi jussa.
Ez okból a szerzőt sem a változtatás idealista szándéka motiválta, csupán egy hajdan vállas, sikeres, és távozásában is hallatlan lelkierőt fölmutató fiatal férfi sorsán töprengett el. Legföljebb némi aggodalmat ismer be, hogy e vállalkozás, hiába a nyilvánossá avatott testi hanyatlás, nyom nélkül tűnik tova. Mint annyi más.

Valami más 1 (Magyar embernek magyar jelenséget)

 

Mindennek eljön a maga órája, mondja a Prédikátor. Ideje van a születésnek, a halálnak, ideje van az ültetésnek és a kiszakításnak; de mindez csak hiúság, mert minden mulandó.
Időszerű szavak, főleg választások előtt. Mennyi extrovertált személy illegeti előttünk magát! Az egyik nyelveket beszél, a másik gazdag, falragaszaival a fél várost befödi, a harmadik divatos napszemüveget hord.
„Modern, szuverén, gyarapodó országot” ígér mindegyik, noha az igazi kérdés nem ez.
A valódi talány, hogy van-e még egyáltalán valóság.
A magyar polgárok nagyobbik fele szerint nincs. Tavaly egy reprezentatív közvélemény-kutatás legalábbis ezt világosan kimutatta. Szerintünk csak versengő világmagyarázatok vannak, vagyis hanta; deep fake videók, a másikra hányt mocsok, nagyhangú szlogenek és vonzó ígéretek, s a végén a leghangosabb viszi a bankot.
A győztes narratívát végül a társadalom elfogadja valóságnak.

*

A realitás kétségkívül csak ritkán mutatkozik teljes drámaiságában: az embert ritkán hagyja el a felesége, hal meg a gyereke, kamionok sem rongyolnak mindennap a kocsiba. Az ember élete jórészt monoton. De komfortos, és ilyenkor könnyű eltávolodni a valóságtól. Nemcsak könnyű, praktikus is: ha ugyanis létezik valóság, akkor az embernek felelőssége van, folyton döntési helyzetekben találná magát, ahol cselekedni kell – szóval macerás.
Igaz, kárpótlásul e másik világban létezne konkrét jelen, sőt talán múlt is, átderengve az idő szövetén; szavakkal többé-kevésbé megragadható.
Itt találja magát szemben az ember a másik akut kérdéssel: hogy a szavaknak van-e még jelentése. Újabban lassan mintha élő hullájává válnának vala­minek, ami korábban biztonságosnak látszott; egyre kétségesebb, a kimondott szó még mindig az eredeti, konkrét, a valóságot leírni igyekvő akusztikus absztrakció, vagy csupán a levegő jelentéktelen, futó rezdülése, verbális poén egy TikTok-videóban, vagy csak gonosz utalás egy politikus teátrális felszólalásában.
Noha haldoklásában is veszélyes fegyver. Így lett a nyugdíjpénztárak meglovasításából a „nyugdíjak védelme”,  a megtámadott segítéséből „háborús pszichózis”, megszorításokból „finomhangolás”, vagy egyes átutalt összegek számonkéréséből „sorosista, bürokratikus akadékoskodás”.
Mégis, a jelek szerint a magyar ember még mindig érzékeny a szavakra. Főleg a nemzeti romantika hívószavaira hegyezi a fülét, ezt el kell fogadni. Lobogó nemzeti zászlók alatt harsogó szónoklatokra fülelni: ez űz ki százezer embert a Kossuth térre egy fehér inges férfi rendezvényére, amint hasonló epekedés hajtott ki nemzeti zászlót lengető, a villamosok tetejére kapaszkodó tízezreket a pesti utcára anno, csak mert a foci EB-n pontot raboltunk Izlandtól. (És föltehetőleg ugyanez az álom keresi a mai napig tárgyát egy elhízott, hajdan jó képességű szélhámosban.)
Vajon ez ugyanaz a vágyakozás, mint ami a Hősök terét öntötte el pár influenszer hívására tél végén? Vagy másfajta? És amelyik a napokban háromszor is megtölti a hajdani Népstadiont Azahriah hívására? Erről keveset tudunk. A társadalomtudományok képviselői elmulasztották az alkalmat, hogy kifürkésszék, hogyan vált egy gyakorlatias, fogékony társadalom 34 év leforgása alatt második Belarusszá. Helyette genderkérdésekkel foglalkoztak vagy ideológiai harcosokká váltak. Pedig páratlan lehetőség volt, számba venni, miért működik az ország úgy, ahogy; lassan vacakabbul, mint lengyel, román vagy akár bolgár ex-sorstársaink. 
Bár úgy tűnik, a lakosokban még munkál valamiféle vágyakozás. Talán mégsem vagyunk Belarusz? Dolgozik valami, ami sokakban momentán épp egy fehér inges pentitóra rezonál. Nem értjük, csak látjuk.
A jelenről alig van érvényes tudásunk. Nem is lehet, amíg nem vesszük tisztességgel számba a múltat; csak az utolsó 34 évről annyi párhuzamos olvasat kering, annyi szlogen és babona, hogy belefájdul az ember feje. Pedig ha létezik valóság, lennie kell többé-kevésbé körüljárható múltnak is. Vagy legalábbis valaminek, amiről értelmes konszenzusra lehet jutni.
De mit tegyünk, ha mindenki csak a maga verzióját harsogja? Címkéket tapasztunk magunkra és egymásra, frusztráltak vagyunk, értetlenül figyeljük, körülöttünk mint nyüzsögnek, vonaglanak a szavak. Mit jelent a szó, „jobboldali”? És hogy „baloldali”? Vagy a „szuverén”? Mind kevesebb látszik már az élő bőrből a sok vignettától, de ettől is csak annál dühösebbek leszünk.
A görögök szerint ilyen esetekben érdemes segítségül hívni a számokat. A demagógot az különbözteti meg a szónoktól, hogy a hordó tetején csak a hatásra törekszik, és nem érdekli az igazság; hazudik, vagy jó esetben féligazságokat harsog, szóhasználatát bámulatos érzékkel az aktuális hallgatóságára igazítva, mert csak így fürödhet saját nagyszerűségében. 
De állítólag senki nem hazudhat, aki nem ismeri az igazságot.
Ugyan ki ne állítaná, hogy „modern”, „szabad”, „gyarapodó” országot akar? De lehet hatékony jövőt épiteni Horthy-díszletek leporolásával? És bigott, posztmodern díszletekkel? Vagy tények tömegének negligálásával, csak mert azok számunkra utálatos figurákhoz köthetők?

*

Bántó, mennyire fogalmunk sincs a múltról. Nem csoda, hogy a jelenről annyi kusza olvasat kering. Amikor pedig a szavakról foszlani kezd jelentésük, helyükön csupasz hang-váz marad; belefájdul az ember feje. Szóval ilyenkor esetleg praktikus segítségül hívni a számokat.
Ha mondjuk szúrópróbaszerűen összemérjük a jelenlegi kormányzat(ok) teljesítményét egy olyan időszakkal, melyhez a közmegegyezés momentán leginkább a nukleáris tél képét társítja, talán jutunk valamire. Gyakorlati okokból tanácsos az „utolsó békeéveket” összevetni, elkerülve a sztochasztikus időszakok (válságok, háborúk, ragályok) műtermékeit.
Kiderül, a kádári komcsi mutyivilág szocivá maszkírozott vánszorgásának csúcspontján, 2008-ban 38 ezer új lakás épült. 2019-ben 21 ezer. Az inkompetencia és csődök korszakának delelőjén évente rendre 99 ezer gyerek született, 2019-ben (irdatlan verbális kampány és anyagi ráfordítások mellett) 88 ezer. A közoktatás színvonalát jellemző PISA teszteken 2009 és 2018 között egyre romlik a magyar diákok teljesítménye (leginkább szövegértésben, amit jól illusztrál például egy hírhedt Balaton-parti beszéd rendíthetetlen és oldalfüggetlen interpretációja). Az egészségügy bonyolult rendszer, itt azonban érdemes elgondolkodni, hogy az adatok szerint tavaly a lakosság fele vette igénybe a magánegészségügy szolgáltatásait – tehát verte tíz- vagy százezres nagyságrendű kiadásokba magát. Ezt az összeget érdemes összevetni a posztkommunista himpellérek 300 forintos vizitdíj-ajánlatával.
A romák helyzetéről is jó volna beszélni, de nincs adat.
Vagy vegyük a korrupciót. Szokás egy kalap alá tuszkolni az elmúlt időszakok politikai aktorait. Fárasztó nemzetközi fölmérések állnak rendelkezésre, de ehelyett elég csak annyit végiggondolni, hatalomban töltött évei során kinek gazdagodott meg extrém mértékben családtagja, konkrét jó barátja és csókosa, és igen – hogy kinek nem.
Evezzünk külügyi vizekre? Határon túli testvéreink mennyire képesek érvényesíteni érdekeiket? Kiderül, az utolsó tíz évben egytől egyig csökkent a befolyásuk, sokan kiestek hazájuk parlamentjéből. A tutyimutyi, alkalmatlan, bukott kormányzat(ok) idején a főbb hatalmak vezetőivel szokás volt rendszeresen találkozni (beleértve a Nyugatot, de Japánt, Kínát, Indiát és Oroszországot is); e kör 2019-re Törökországra és Oroszországra olvadt.
„Modern”, „szuverén”, „gyarapodó” Magyarországról szavalunk, miközben folyton a múlt inkompetens, leszerepelt lúzereivel szemben keresünk alternatívát; az elmúlt másfél évtized (kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt) ezzel a keresgéléssel telt. Azonban a tényekre is pár pillantást vetve kérdéses, mégis milyen társadalmi-jogi-kormányzati technikákat érdemes preferálni – esetleg kriminalizálásuk helyett. Mint a forró krumplit, dobáljuk például a közteherviseléssel kapcsolatos kérdéseket (arányos adózás, vizitdíj, vagyonadó, nem rászorulók szociális támogatása stb.) egymásnak: csupa olyan eljárást, melyeket a nálunk boldogabb országok (ld. World Happiness Report, 2024) aggály nélkül alkalmaznak. Vagy tényleg maradjon az egykulcsos adórendszer, s vele – csak részben finanszírozási okokból – egy ingyenesnek deklarált, pusztuló egészségügy, őszi levélként halódó oktatás, töpörödő szociális szféra, beleértve a gyermekvédelem ma – joggal – divatos ügyét?

*

Minősítések helyett diskurálni kellene; lekapargatni egymásról a vignettákat. És társalgás közben talán a nemzeti gőgöt félretéve körbepillantani: lehet, hogy vannak, akik itt-ott nálunk is jobban dekáznak. Mert ha egy ideális választás után, tegyük föl, minden odavaló tolvajt börtönbe zárunk, azokat etetni kell majd és daróccal ruházni, és a ruhapénzt meg kell termelnie valakinek.
Minden, ami volt, már megtörtént egyszer, írja a Prédikátor; nemzedékek jönnek és mennek, s a föld örökké ugyanaz marad.
Mert nincs semmi új, hajtogatja. Nincsen semmi új a nap alatt.