Valami más 2 (Haldoklók ereje)

 

Haldoklók ereje

A rögbi Kihívás Kupa döntőjét idén is a Wembley-ben rendezték, a Wigan Harcosai hetvenezer néző előtt gyűrte maga alá a Warringtoni Farkasokat. A rögbi Angliában népszerű sport, mert tisztább, mint a foci, és valamiért ultráktól is mentes. A meccsek látogatása családi esemény, ezúttal is nagyapák és unokák tömegei tomboltak a lelátón.
A döntő aznap hosszú csönddel kezdődött. A légy zümmögését is hallani lehetett. Rob Burrow-ra emlékeztek, a Leedsi Orrszarvúak legendájára, aki négyéves haláltusa végén pár napja távozott a másik világba.
A 165 centiméteres „hooker (sarkazó) a liga legalacsonyabb játékosaként hosszú éveken át a válogatott oszlopa volt. Háromszor választották az Év Hookerének, és nyolc bajnokságot nyert az Orrszarvúakkal. Utolsó meccsén, már a diagnózis birtokában, alig öt percet játszott, aznap este egész Leeds az utcán búcsúztatta. Nem vonult el a nyilvánosságtól, hanem állapotát fölvállalva testének négyéves, szakadatlan sorvadása közepette sok millió fontot gyűjtött össze, részben kutatásra, részben egy szuper ápolási otthon létrehozására.
Negyvenegy évesen halt meg, motoneuron-betegségben. A baj lényege az izmokat beidegző nagy motoros sejtek megállíthatatlan pusztulása, nálunk inkább ALS-nek nevezik. Jelen tudásunkkal gyógyíthatatlan, átlagos túlélése három év. Az angolszászoknál már számos celebet gyűrt maga alá, a leghíresebb talán Stephen Hawking, bár az ő esete megmagyarázhatatlan, valamiért 55 évvel élte túl diagnózisát.

*

A betegség az USA-ban is közismert, Lou Gehriget, minden idők talán legnagyobb baseball-játékosát a második világháború idején, harminchét évesen vitte el. Ő számos, a mai napig élő statisztikai rekordot tart; hét szezonban választották az Év Játékosának, és pályafutása során állítólag összesen 48 hibát vétett. Észak-Amerikában azóta minden júniusban megtartják a Lou Gehrig-napot: a ligák összes csapata egyazon időpontban lép pályára, és minden játékos vörös 4-ALS csuklópántot visel.A bevételt a Nemzeti ALS Társaság számlájára utalják. E szervezet az ország minden körzetében, állami, szövetségi és helyi szinten működve ügyel a betegekre, azzal a deklarált céllal, hogy „az érintettek minden napja az utolsó pillanatig élhető maradjon”.

A magyar kulturális hagyomány a hasonló állapotokkal szemben visszafogottabb, nevezzük nevén, könyörtelenebb. A Kárpát-medence mélyén talán kevesebb a fény. Mindenképp nehezebben vernek gyökeret az együttérzés társadalmi technikái: a főutcákon nem látni jótékonysági boltokat, az ilyen szervezetek társadalmi súlya is csekély, a lakosság töredéke áldoz jótékonysági célra (Hollandiában évente a polgárok kétharmada, Máltán 64, Ukrajnában 49 százaléka tesz így). Az ápolásra szoruló beteg gondozásáért immár alkotmányba foglalt módon a család felelős. Aki haláltusáját vívja, azt kórházi falak mögé rejtjük az idegenkedő tekintetek elől (e kórházi falak is újabban egyre kevésbé tartanak, de e pár bekezdés nem az egészségügy lassú pusztulásáról szól).

E néhány szakasz egy fiatal, jóvágású értelmiségiről kíván szót ejteni: amatőr sportember, akit talán a rendszeres fizikai aktivitás miatt egyre inkább zavart, hogy bizonyos mozdulatai ügyetlenebbé válnak. Lehet, hogy pár izom lassú fogyását is észrevette, a rostok furcsa remegését, annyi bizonyos, hogy egy idő után orvoshoz fordult.
A magyar ellátást még mindig összetartják a hagyományai, így a diagnózis is megszületett. Ebben a pillanatban azonban e fiatal férfi szemben találta magát a ténnyel, hogy élete java hirtelen a háta mögé került; hogy záros határidőn belül meg fog halni.
Az ALS rövidítés, mely a kórisméje volt, halálba torkolló állapotot takar.
A szóban forgó fiatalembernek, foglalkozása szerint jogász, az első napok megdöbbenése után – egyébként kevesek számára adatott tárgyilagossággal – sikerült szembenéznie prognózisával. Mivel világéletében maga rendelkezett élete dolgairól, úgy döntött, nem akar hosszas leépülés után, kiszolgáltatottan meghalni, és mivel egyben tájékozódni képes értelmiségi volt, arról is tudomást szerzett, hogy a világ számos pontján létezik intézményes megoldás hasonló helyzetekben.
Hazája sajnos nem volt e kitüntetett pontok között.
Mint megtudta, a Föld 17 országában (plusz az USA 10 tagállama), amennyiben a többi lehetőség elveszett, és az illető kéri, létezik az élet befejezésének jogilag szabályozott, orvosilag felügyelt és emberséges formája. Jogos kérdés, állhat-e az orvos bármilyen körülmények között a másik oldalra. A kezdő doktor, amióta világ a világ, két dologra esküszik föl: az emberi élet megóvására és az emberi szenvedés enyhítésére. Mindkettőre, minden körülmények között.
De mi a teendő, ha e két alapelv egymással ellentétbe kerül?

*

Az orvosi szakma mára úgyszólván bárkit, bármeddig képes életben tartani. Amennyiben életnek nevezhető pusztán a szívműködés, vérnyomás vagy a legfontosabb szervek működésének fönntartása. Gyakorló orvosok százezrei naponta szembesülnek a helyzettel: hogy az életet még lehet nyújtani, de e megnyert idő már csak fájdalmat, szégyent és megpróbáltatást kínál a betegnek.
Ki dönthet arról, hogy e két, egymással ellentétbe került alapelv közül melyiket részesítsük előnyben? Az egyén? A család? Egyáltalán, ki veheti a bátorságot, hogy megrövidítse egy másik ember életét?
Másfelől ki tilthatja meg, hogy egy emberi lény fölkeljen a rá mért, számára örök szenvedés ellen?
A gyakorlatban az egyén és a társadalom dönt, közösen – már ahol a társadalom hajlandó kiszenvedni magából a szabályozás részleteit. Nálunk a kérdés kapcsán pillanatnyilag Isten neve hangzik föl a legtöbbször, mint végső érv: hogy ő lenne az, aki megítélhet mindent. Az ő dolga megítélni élet és halál kérdéseit.
Az álláspont egyetlen apróságról feledkezik meg: hogy Isten kezéből már az első vakbélműtéttel, vagy minden egyes ampulla antibiotikummal kivesszük a döntést. Kinek jutna eszébe kikapcsolni a mobilját, ha összeesik valaki az utcán, csak mert a kihívott mentőautó esetleg újraéleszti az illetőt, kirántva a Mindenható által az imént rámért halál torkából?
Jogos fölvetés, hogy Isten valószínűleg nem rendezi el részletesen az összes egyén minden pillanatát, hanem teret ad a sorsnak és az emberi akaratnak.
Ebben az esetben viszont, ha napjaink high-tech eszközeit is Isten engedélyével birtokoljuk, ergo a mentőtiszt tevékenységére szintén az ő fölhatalmazásával került sor, milyen alapon vitatjuk el a Mindenható várható engedélyét pont az életvégi állapotokban?
Van egy szerv, melynek visszafordíthatatlan károsodása után a maradék lényt már nem tekintjük élőnek, ez az agy. Az agyhalott elveszíti jogát saját szervei fölött. Még működőképes többi szervét más, segítségre váró betegekbe ültetik át, és nem nagyon szokás megkérdőjelezni e gyakorlatot. Hiszen az ember több szöveteinek puszta működésénél: gondolatokból, érzésekből, örömből és fájdalomból, emlékekből és célkitűzésekből áll; agykéreg nélkül pedig nem érez, nem gondolkodik, nincsenek emlékei. Még szenvedni sem képes.
De mi történjen, ha az agy működése még pislákol? Sőt, ha esetleg más szervek zavara ellenére még működésének teljes birtokában van, de a jövőben már csak gyötrődni képes?
A Teremtő irgalmas, és valószínűleg ellenszenvvel tekint az emberi szenvedésre. Az is tény, hogy végesnek alkotta meg az életet.
Aki könnyelműen azt állítja, hogy „az élet pártján áll”, beleértve annak meghosszabbítását mindenáron, az a gyakorlatban a szenvedést, mérhetetlen mennyiségű fogyatkozó élet tömérdek fájdalmát pártolja.
Mi Magyarországon mégis kitesszük rokonainkat – és magunkat – ennek a hosszas kínlódásnak. Álszentségből? Intellektuális lustaságból? Isten iránt érzett tiszteletből? Rövid utánajárás után kiderül, az ENSZ 17 tagállama (plusz az USA 10 állama) e speciális dilemmában már segítségül hívta a kezébe adott isteni eszközöket. Nem kívánja, hogy bármely, technikailag még meghosszabbítható élet a hátralévő időben puszta, hetekig-hónapokig húzódó gyötrelemmé váljon. Vélhetőleg úgy tartják, Isten a Purgatóriumot halott lelkek számára teremtette, és nem pártolná, hogy e Paradicsomba vezető, szenvedéssel teli eljárást orvosi rafinériáink birtokában már itt, a földön, megsokszorozva realizáljuk. Aggastyán agysérültekkel terhelt intenzív ágyakon, ápolási osztálynak nevezett elfekvők vizeletszagú csöndjében vagy a rendszer által tömegesen cserben hagyott családi otthonokban.
Az érintett országok szabályozása távolról sem egységes, hiszen kultúrájuk is más. Kis részük engedi az „aktív eutanáziát” (tehát hogy az orvos saját kezével segítse át a reménytelen életet a túlvilágra), mások az „asszisztált öngyilkosság” mellett döntöttek (amikor az érintett nyom meg egy gombot, vagy üríti ki a gyógyszerész által mixelt barbitálos poharat), a többség azonban az élet kioltása helyett az életvégi állapotok emberséges, kiszámítható menedzselésére alkotott szabályozást. Egyetlen közös pont, hogy nem hunytak szemet a – medicina haladásával egyre inkább szembeötlő – kérdés fölött.

Jelen írás hőse, a jóképű jogász váratlanul szembetalálkozva saját rideg diagnózisával, kezdetben föltehetőleg önnön élete méltóságát kívánta megőrizni, amikor a lehetőségért folyamodott, hogy adott ponton orvosi segítséget kérjen. Elvégre diagnózisát is orvosok állították föl. Végül sokkal tovább jutott: betegségének stációit nyilvánossá avatva az életvégi helyzetek – szívünk szerint inkább került – homályos zugaiba engedne minket bevilágítani, ha hagynánk. Bizonyos értelemben Isten fiának hajdani, híres vállalkozását idézi, elvégre az is a sokaságról igyekezett levenni a szenvedést saját kálváriájával.
A magyar társadalom válasza egyelőre felemás. Jó része valószínűleg értesült a kezdeményezésről, sokakban bizonyára szánalom is ébredt. Ugyanakkor az egyetlen párt, mely a kérdést programjába emelte, nemrég egy választáson alig kapott voksot (szemben például egy másikkal, melynek képviselői a Parlamentben gyáván, viszolyogva és tekintetüket elfordítva léptek túl a jogász tolókocsis alakján). Remélhetőleg olyan hely is kevés akad a világon, ahol hasonló helyzetben valaki nyilvánosan pár doboz Xanax bevételére biztatná honfitársát. Annyi látszik, a magyar társadalom változatlanul fogékonyabbnak bizonyul a szónoklatokra, hülye ijesztgetésre és romantikus zászlólengetésre, mint saját, húsba vágó problémáira.
Teszi annak ellenére, hogy Magyarországon ma évente mintegy 140 ezer ember hal meg, és durván kétharmaduk de facto lassan, hitvány kínok között. (Hosszú betegségének végére érve, vagy akut bajban, amikor az orvosok elsőre ugyan megmentik, de közben visszafordíthatatlan szervkárosodást szenvedett.) Ez évi 80 ezer (nyolcvanezer) fő. Keringésük, légzésük, bélműködésük orvosi eszközökkel még fönntartható, de prognózisuk egyértelmű. Az uralkodó politikai elit azonban „az élet pártján áll”, esetleg kezelőorvosuk sem véli helyesnek, hogy „Isten dolgába avatkozzon”, így e személyek sorsa heteken-hónapokon keresztül több-kevesebb fájdalomcsillapítás, míg biológiai órájuk végül lejár.

*

A szóban forgó sármos, fiatal jogász nem orvos volt, így nem biztos, hogy ismerte a palliatív medicina összes irányzatát (beleértve az „aktív eutanázián” túli széles skálát). Akire tartozna, a magyar orvosok kamarája tisztában van a problémával, azt fontosnak is tartja, de a pillanatnyi közbeszéden ez kevéssé látszik. Igaz, a közbeszéd alakítása nem orvosi feladat. A regnáló politikai elit belátása viszont tökéletesen hiányzik, és úgy tűnik, a közvélemény formálásában esetleg kompetens szereplők számára is kazalnyi aktuálisabb kérdés akad, tengernyivel több klikkelést eredményezve, mint a saját rokonaik (sőt, ironikus módon, saját maguk) kései sorsán való elmélkedés.
Más szóval, hogy mi lesz a magyarok életvégi jussa.
Ez okból a szerzőt sem a változtatás idealista szándéka motiválta, csupán egy hajdan vállas, sikeres, és távozásában is hallatlan lelkierőt fölmutató fiatal férfi sorsán töprengett el. Legföljebb némi aggodalmat ismer be, hogy e vállalkozás, hiába a nyilvánossá avatott testi hanyatlás, nyom nélkül tűnik tova, mint annyi más.

Valami más 1 (Magyar embernek magyar jelenséget)

 

Mindennek eljön a maga órája, mondja a Prédikátor. Ideje van a születésnek, a halálnak, ideje van az ültetésnek és a kiszakításnak; de mindez csak hiúság, mert minden mulandó.
Időszerű szavak, főleg választások előtt. Mennyi extrovertált személy illegeti előttünk magát! Az egyik nyelveket beszél, a másik gazdag, falragaszaival a fél várost befödi, a harmadik divatos napszemüveget hord.
„Modern, szuverén, gyarapodó országot” ígér mindegyik, noha az igazi kérdés nem ez.
A valódi talány, hogy van-e még egyáltalán valóság.
A magyar polgárok nagyobbik fele szerint nincs. Tavaly egy reprezentatív közvélemény-kutatás legalábbis ezt világosan kimutatta. Szerintünk csak versengő világmagyarázatok vannak, vagyis hanta; deep fake videók, a másikra hányt mocsok, nagyhangú szlogenek és vonzó ígéretek, s a végén a leghangosabb viszi a bankot.
A győztes narratívát végül a társadalom elfogadja valóságnak.

*

A realitás kétségkívül csak ritkán mutatkozik teljes drámaiságában: az embert ritkán hagyja el a felesége, hal meg a gyereke, kamionok sem rongyolnak mindennap a kocsiba. Az ember élete jórészt monoton. De komfortos, és ilyenkor könnyű eltávolodni a valóságtól. Nemcsak könnyű, praktikus is: ha ugyanis létezik valóság, akkor az embernek felelőssége van, folyton döntési helyzetekben találná magát, ahol cselekedni kell – szóval macerás.
Igaz, kárpótlásul e másik világban létezne konkrét jelen, sőt talán múlt is, átderengve az idő szövetén; szavakkal többé-kevésbé megragadható.
Itt találja magát szemben az ember a másik akut kérdéssel: hogy a szavaknak van-e még jelentése. Újabban lassan mintha élő hullájává válnának vala­minek, ami korábban biztonságosnak látszott; egyre kétségesebb, a kimondott szó még mindig az eredeti, konkrét, a valóságot leírni igyekvő akusztikus absztrakció, vagy csupán a levegő jelentéktelen, futó rezdülése, verbális poén egy TikTok-videóban, vagy csak gonosz utalás egy politikus teátrális felszólalásában.
Noha haldoklásában is veszélyes fegyver. Így lett a nyugdíjpénztárak meglovasításából a „nyugdíjak védelme”,  a megtámadott segítéséből „háborús pszichózis”, megszorításokból „finomhangolás”, vagy egyes átutalt összegek számonkéréséből „sorosista, bürokratikus akadékoskodás”.
Mégis, a jelek szerint a magyar ember még mindig érzékeny a szavakra. Főleg a nemzeti romantika hívószavaira hegyezi a fülét, ezt el kell fogadni. Lobogó nemzeti zászlók alatt harsogó szónoklatokra fülelni: ez űz ki százezer embert a Kossuth térre egy fehér inges férfi rendezvényére, amint hasonló epekedés hajtott ki nemzeti zászlót lengető, a villamosok tetejére kapaszkodó tízezreket a pesti utcára anno, csak mert a foci EB-n pontot raboltunk Izlandtól. (És föltehetőleg ugyanez az álom keresi a mai napig tárgyát egy elhízott, hajdan jó képességű szélhámosban.)
Vajon ez ugyanaz a vágyakozás, mint ami a Hősök terét öntötte el pár influenszer hívására tél végén? Vagy másfajta? És amelyik a napokban háromszor is megtölti a hajdani Népstadiont Azahriah hívására? Erről keveset tudunk. A társadalomtudományok képviselői elmulasztották az alkalmat, hogy kifürkésszék, hogyan vált egy gyakorlatias, fogékony társadalom 34 év leforgása alatt második Belarusszá. Helyette genderkérdésekkel foglalkoztak vagy ideológiai harcosokká váltak. Pedig páratlan lehetőség volt, számba venni, miért működik az ország úgy, ahogy; lassan vacakabbul, mint lengyel, román vagy akár bolgár ex-sorstársaink. 
Bár úgy tűnik, a lakosokban még munkál valamiféle vágyakozás. Talán mégsem vagyunk Belarusz? Dolgozik valami, ami sokakban momentán épp egy fehér inges pentitóra rezonál. Nem értjük, csak látjuk.
A jelenről alig van érvényes tudásunk. Nem is lehet, amíg nem vesszük tisztességgel számba a múltat; csak az utolsó 34 évről annyi párhuzamos olvasat kering, annyi szlogen és babona, hogy belefájdul az ember feje. Pedig ha létezik valóság, lennie kell többé-kevésbé körüljárható múltnak is. Vagy legalábbis valaminek, amiről értelmes konszenzusra lehet jutni.
De mit tegyünk, ha mindenki csak a maga verzióját harsogja? Címkéket tapasztunk magunkra és egymásra, frusztráltak vagyunk, értetlenül figyeljük, körülöttünk mint nyüzsögnek, vonaglanak a szavak. Mit jelent a szó, „jobboldali”? És hogy „baloldali”? Vagy a „szuverén”? Mind kevesebb látszik már az élő bőrből a sok vignettától, de ettől is csak annál dühösebbek leszünk.
A görögök szerint ilyen esetekben érdemes segítségül hívni a számokat. A demagógot az különbözteti meg a szónoktól, hogy a hordó tetején csak a hatásra törekszik, és nem érdekli az igazság; hazudik, vagy jó esetben féligazságokat harsog, szóhasználatát bámulatos érzékkel az aktuális hallgatóságára igazítva, mert csak így fürödhet saját nagyszerűségében. 
De állítólag senki nem hazudhat, aki nem ismeri az igazságot.
Ugyan ki ne állítaná, hogy „modern”, „szabad”, „gyarapodó” országot akar? De lehet hatékony jövőt épiteni Horthy-díszletek leporolásával? És bigott, posztmodern díszletekkel? Vagy tények tömegének negligálásával, csak mert azok számunkra utálatos figurákhoz köthetők?

*

Bántó, mennyire fogalmunk sincs a múltról. Nem csoda, hogy a jelenről annyi kusza olvasat kering. Amikor pedig a szavakról foszlani kezd jelentésük, helyükön csupasz hang-váz marad; belefájdul az ember feje. Szóval ilyenkor esetleg praktikus segítségül hívni a számokat.
Ha mondjuk szúrópróbaszerűen összemérjük a jelenlegi kormányzat(ok) teljesítményét egy olyan időszakkal, melyhez a közmegegyezés momentán leginkább a nukleáris tél képét társítja, talán jutunk valamire. Gyakorlati okokból tanácsos az „utolsó békeéveket” összevetni, elkerülve a sztochasztikus időszakok (válságok, háborúk, ragályok) műtermékeit.
Kiderül, a kádári komcsi mutyivilág szocivá maszkírozott vánszorgásának csúcspontján, 2008-ban 38 ezer új lakás épült. 2019-ben 21 ezer. Az inkompetencia és csődök korszakának delelőjén évente rendre 99 ezer gyerek született, 2019-ben (irdatlan verbális kampány és anyagi ráfordítások mellett) 88 ezer. A közoktatás színvonalát jellemző PISA teszteken 2009 és 2018 között egyre romlik a magyar diákok teljesítménye (leginkább szövegértésben, amit jól illusztrál például egy hírhedt Balaton-parti beszéd rendíthetetlen és oldalfüggetlen interpretációja). Az egészségügy bonyolult rendszer, itt azonban érdemes elgondolkodni, hogy az adatok szerint tavaly a lakosság fele vette igénybe a magánegészségügy szolgáltatásait – tehát verte tíz- vagy százezres nagyságrendű kiadásokba magát. Ezt az összeget érdemes összevetni a posztkommunista himpellérek 300 forintos vizitdíj-ajánlatával.
A romák helyzetéről is jó volna beszélni, de nincs adat.
Vagy vegyük a korrupciót. Szokás egy kalap alá tuszkolni az elmúlt időszakok politikai aktorait. Fárasztó nemzetközi fölmérések állnak rendelkezésre, de ehelyett elég csak annyit végiggondolni, hatalomban töltött évei során kinek gazdagodott meg extrém mértékben családtagja, konkrét jó barátja és csókosa, és igen – hogy kinek nem.
Evezzünk külügyi vizekre? Határon túli testvéreink mennyire képesek érvényesíteni érdekeiket? Kiderül, az utolsó tíz évben egytől egyig csökkent a befolyásuk, sokan kiestek hazájuk parlamentjéből. A tutyimutyi, alkalmatlan, bukott kormányzat(ok) idején a főbb hatalmak vezetőivel szokás volt rendszeresen találkozni (beleértve a Nyugatot, de Japánt, Kínát, Indiát és Oroszországot is); e kör 2019-re Törökországra és Oroszországra olvadt.
„Modern”, „szuverén”, „gyarapodó” Magyarországról szavalunk, miközben folyton a múlt inkompetens, leszerepelt lúzereivel szemben keresünk alternatívát; az elmúlt másfél évtized (kormányzati és ellenzéki oldalon egyaránt) ezzel a keresgéléssel telt. Azonban a tényekre is pár pillantást vetve kérdéses, mégis milyen társadalmi-jogi-kormányzati technikákat érdemes preferálni – esetleg kriminalizálásuk helyett. Mint a forró krumplit, dobáljuk például a közteherviseléssel kapcsolatos kérdéseket (arányos adózás, vizitdíj, vagyonadó, nem rászorulók szociális támogatása stb.) egymásnak: csupa olyan eljárást, melyeket a nálunk boldogabb országok (ld. World Happiness Report, 2024) aggály nélkül alkalmaznak. Vagy tényleg maradjon az egykulcsos adórendszer, s vele – csak részben finanszírozási okokból – egy ingyenesnek deklarált, pusztuló egészségügy, őszi levélként halódó oktatás, töpörödő szociális szféra, beleértve a gyermekvédelem ma – joggal – divatos ügyét?

*

Minősítések helyett diskurálni kellene; lekapargatni egymásról a vignettákat. És társalgás közben talán a nemzeti gőgöt félretéve körbepillantani: lehet, hogy vannak, akik itt-ott nálunk is jobban dekáznak. Mert ha egy ideális választás után, tegyük föl, minden odavaló tolvajt börtönbe zárunk, azokat etetni kell majd és daróccal ruházni, és a ruhapénzt meg kell termelnie valakinek.
Minden, ami volt, már megtörtént egyszer, írja a Prédikátor; nemzedékek jönnek és mennek, s a föld örökké ugyanaz marad.
Mert nincs semmi új, hajtogatja. Nincsen semmi új a nap alatt.

A voksturista

 

Ahogy elhúzta a függönyt, a napfény élesen az arcába vágott. A parkoló kocsik tetején még csillogott az éjszakai eső. Robusztus felhők távolodtak az ég peremén.

A lejtős utcán a pályaudvar felé nárciszok világítottak a kerítések tövében, piros tulipánokkal vegyesen. Egy jukka éles leveleinek tövében mozdulatlanul ült meg az esővíz.

Ostobaság volt ez az út; másfelől, ha nem utazik, a hiány később kellemetlenül sajoghat. Különösen, ha vesztenek; bár a föltételezés is abszurdnak tűnt. Akkor nyilvánvalóan ezermilliárdoktól esik el az ország. A magyar anyagiak tárgyában könyörtelen.

De tényleg ökörség: Redruth-London majdnem 500 kilométer. Plusz a végtelen ácsorgás a sorban, egyetlen rohadt voks miatt. A peronokat összekötő felüljárón föltorlódtak az utasok, Tóth csak már lefelé menet látta, nyűtt öregasszony küzd lihegve járókeretével. Ősz ember segítette, oldalról fogta a könyökét, nem gyöngéden, inkább kíméletlenül.

Egy trapéznadrágos lány bőröndjén nagy fehér betűkkel az állt: THIS BAG BELONGS TO ME. Narancssárga mellényes nő terelte nagy hangon a vonal mögé az utazókat.

Befutott a szerelvény.

Tóth keveset utazott vonaton, és ilyen vagont még nem látott. Az üléstámlák fölött mindenütt színes fények égtek, ismeretlen rendeltetéssel, a kocsi gyakorlatilag üres volt.

Helyet foglalt egy ablak mellett.

Egyenruhás asszony tolta csörömpölve szervizkocsiját az ülések között.

Ragyogó mezők mellett robogtak el, mintha tisztára sikálták volna őket, ölyv szállt szemmagasságban. A télvégi fák ágai csupaszon meredeztek. Tóth lehunyta a szemét. Reggel pillanatra bekapcsolta a TV-t: holttestek villantak föl előtte, megkötözött kezű civilek, szertehányt hulladékként hevertek az aszfalton. Egy öregasszony minduntalan elrántotta fejét a mikrofon elől, fiát a kertben érte találat, és a vénség nem tudta bevonszolni a házba. A fagyott földdel sem bírt, hogy eltemesse, végül két szőnyeggel letakarta, a kutyák ellen. Amint fölemelték a szőnyeg szélét, a kamera tapintatosan csak egy vibráló foltot mutatott.

Tóthot most ezek a képek bizarr magabiztossággal töltötték el. A magyaroknak mindig volt érzékük a vesztes oldalra állni, de a helyzet ezúttal kristálytiszta; Tóth elképzelni sem tudta, hogy az eseményeket lehet más optikán keresztül is szemlélni.

Szélkerék emelkedett elé, egy zöld bozótossal borított dombtető mögül tűnt elő váratlanul. Az iromba lapátok lassan forogtak. A tájat 600 éves sövények szabdalták változatos geometriai alakzatokká, a cserjék közé ékelt fák ágai csontkezekként nyúltak a magasba. Kérgük alól mindenfelé apró rügyek törtek elő; virágzó gyümölcsfa rózsaszín foltja úszott el, talán cseresznye, bár e gyümölcs erre legföljebb apró, kesernyés bogyóvá érik.

Liskeardnál megálltak. A falun túl elhagyott kohók kéményei szakadtak ki a sziklás talajból. Tóth háta sajgott, minduntalan testhelyzetet kellett váltania. A peron hosszában zömök  pálmák sorakoztak, sokszögű betonteknőkben jácintok, fokföldi ibolya és azálea szórta színeit.

Kalauz kérte a jegyét, fekete egyenruhájában inkább gyászhuszárra emlékeztetett. Nyugdíjasok sétáltak egy golfpálya mentén, majd a domboldalon hatalmas, vörös ló állt, gazdája ismeretlen okokból négykézláb ereszkedve gallyakat szedegetett. A mezők aljában barna tavakká állt össze a talajvíz.

Tóth hol az ablakba könyökölt, hol térdére hajolt. Arra gondolt, biztos van értelme a sínylődésnek; hajszállal mindenképp több, mint a semmi. Emlékezett rá, gyerekkorában a magyarok évekkel tovább éltek, mint szomszédai; mára fordult a kocka. Újabban visszafogta kapcsolatát az otthoniakkal, mindenki csak panaszkodott, esetleg valamit vagy valakit vádolt; inkább a nemes magány. Az ember néha vacakul érzi magát, ez az élet rendje.

Szakadéknyi mélységben ásatag majorság húzódott meg. Udvarán szürke kutya állt, feje világítóan fehér volt, bár úgy csüggesztette le, mint aki végnapjára készül. Egy asszony köhögni kezdett átellenben, Tóth előkotorta kabátzsebéből a maszkját. Fehér sziklák pöttyöztek egy valószerűtlenül zöld mezőt, csak a közelbe érve vált nyilvánvalóvá, valójában birkák legelésznek a domboldalon. A völgyet kanyargó patak szelte ketté, medrében fehéren fodrozódott a víz. Partján a rideg fatörzseken borostyán kúszott bokorként a magasba.

Tóth, amint figyelte a tájat, arra gondolt, ezek a fák sokkal pontosabban, legalábbis érvényesebben képviselik a világ lényegét, mint ő, különösen a magányos szavazata. Fácánok ácsorogtak egy horhos alján, három rozsdás folt. Másfelől van olyan erkölcsi minimum, amin nem tanácsos átlépni; az ember könnyen a világ végén találja magát.

Egy erdő szélén viskó állt, talán ól. Körülötte kecskék, bivalyok és sirályok legeltek, bibliai békességben. Tóthnek már fájt a szeme a sok élménytől: behunyta, de ekkor meg olyan szédülés fogta el, hogy inkább kinyitotta megint. Hagymaföld mellett haladtak el: mintha zöld borosta ütött volna ki a talajon.

Minden előjel nélkül a tenger tűnt föl, kéken veszett el a végtelenben. Gazdagságot árasztó villák köves teraszain borszínű ponyvákat lobogtatott a szél. Itt északabbra már ritkult a kénsárga, tüskés bozótos, a távoli legelők zöldjét cédrusok és aleppói fenyők sötét foltjai tarkították. Egy északi kertben még teljes virágjában állt a magnólia.

Exeternél két utas felállította, hevesen mutogattak. Helyjegyük volt, Tóth csak most látta, ülése fölött a lámpa már pirosan világít. Fölállt, de csak nehezen talált új ülőhelyet. Percekig kapaszkodott egy üres ülés fölött: itt is pirosat mutatott a lámpa, de végül nem törődött vele.

Azon rágódott egyre, miért kell a magyarnak mindig a vesztes oldalon megragadnia. Fácánok futottak a fűben, a kakasok nyaka kéken szikrázott. Matuzsálemi fa állt egy tisztás közepén, tekergő törzsével olyan volt, mint egy haldokló görcsbe szorult ökle. Árnyékában anyajuhok legelésztek, lábuknál nyúl nagyságú újszülött bárányok botladoztak; a látványtól Tóthnek eszébe jutott, húsvét közeleg. Egy dombtetőn a tömött fűcsomók úgy emelkedtek elő, mint amikor egy zöld arcot szemölcsök borítanak el.

Elvétve szántók tűntek fel, a barázdált fold okkerszínű volt, nem fekete, mint otthon, aljukban óriás, iszapos foltokban kavargott a talajvíz. Tóth kabátját lábai közé gyűrte, tenyerébe támasztotta homlokát. Egyre gyötrelmesebb volt az út. Alagúton száguldottak keresztül, az üvegben váratlanul feltűnt az arca: elkapta a tekintetét.

Eszébe ötlött, fölhívja volt feleségét, de inkább letett róla. Anyját tárcsázta, de a telefon csak hosszan, nyomasztóan kicsöngött. Kinyomta. Mind gyakrabban állították föl, sorházak követték egymást apró, kormos hátsó kertekkel, már London környékén jártak. Bástyaszerű templomtonyok emelkedtek a háztetők fölé, kátrányos falú viaduktokon kanyarogtak. Hangárok, majd egyre több magasépület tűnt fel, végül befutottak a Paddingtonra.

Tóth még nem járt itt, s bár tudta, hogy a pályaudvar egy mesefigura névadója, a maciszobrok tömege mégis megdöbbentette. Elképzelte a Keletit, tele puli- meg csodaszarvas-szobrokkal – tulajdonképpen nem is volt borzalmas látvány.

Innentől viszont minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egyből megtalálta a District Line peronját, a befutó szerelvény is jó irányba tartott. A West Bromptonon kiváló érzékkel fordult a szavazóhelyiség épülete felé. Benn, egy tágas teremben gyorsan elhelyezte pár keresztjét, kibújt a fülkéből, mosolyogva fordult ki a nemzetiszín zászlóval ékített kapun. Furcsamód leginkább üresnek érezte magát.

Útja végére ért.

De még volt ideje a visszaindulásig; ha úgy vesszük, kevés, bár bizonyos értelemben túlságosan is sok. Elindult a forgalmas utcán, őgyelgett céltalanul, kezét a zsebébe dugva; csak ment az orra után, és kisvártatva meg is érkezett oda, ahová útja ténylegesen vezette: a fulhami temetőbe.

BROMPTON CEMETERY: ez volt szürke betűkkel a magas kőre írva. Belépett. Hirtelen mintha harang borult volna fölé, minden átmenet nélkül a csend világába érkezett.

Végtelen hosszan, mint egy dísszemlén, ősöreg sírok sorakoztak. Csak a messzi távolban, a kőpusztaság túloldalán tűnt fel a ravatalozó épülete. A kőfal túloldalán a Chelsea kék-fehér stadionja ezúttal durva anakronizmusnak hatott.

Tóth korábban úgy vélte, minden temető egyforma, és most élénken vette számba a különbségeket. Minden egyes sír egyforma barna volt, mintha mindent, a kelta kereszteket, a rogyadozó kriptákat, a ferdén a talajba süppedt kőlapokat ugyanazon meredek, agyagszín sziklafalból fejtették volna. Hazulról ismerős kereszt-formát alig látott, annál több drámai szobrot: kőkatonákat, karjukat az ég felé táró kőasszonyokat, sőt akadt sír, melynek alapján csak egy hatalmas, megmunkálatlan sziklatömb állt, mintegy az alant pihenő néhái jellemszilárdságát jelképezve.

Lehajolt, betűzgetni kezdte a sírfeliratokat. Nem volt könnyű dolga, errefelé nem volt divat az aranyozás, az öreg kővésetek feketék voltak az időtől. Úgy tűnt, a bejárattól távolodva időben is észrevehetően előre halad, az 1800-as évektől egész az új évezred küszöbéig.

Elgondolkozva lépegetett a temető gerincét alkotó allén.

Önkéntelenül is az elhunytak életkorát kezdte számolgatni: noha látott néhány aggastyánt, az elhunytak lényegében mind fiatalabbak voltak, mint ő. Ott tolongtak körülötte, repedten, barnán, csupa elfonnyadt, semmibe múlt élet: és mind hamarabb vonták ki a forgalomból, mint ahogy ő most a porhüvelyüket szemlélte. Szégyenkezve lődörgött a kövek között. A “colonel” a “2731. battalionból” például 43 évesen hunyt el, remélhetőleg csatában; most ott feküdt a kő alatti csöndben, és a sír elhanyagolt állapotát tekintve évtizedek óta senki nem látogatta. Vagy ott volt egy 37 éves édesanya, ura és négy gyermeke gyászolta, a kőbe vésve, hogy emlékét mindörökké megőrzik, bár a jelek egyáltalán nem erre utaltak. És ez így ment majdnem mindenütt: bizonyára mind kisebb-nagyobb terveket szőtt még élő koponyájában, hogy aztán a sok elképzelés nyomtalanul elszivárogjon a talajban.

Egy bizonyos Dr John Snow-nak például az a meghökkentő ötlete támadt, hogy a kolera tisztátalan vízzel terjed. Személyesen szervezte meg a negyed vizvezetékkel történő ellátását. Ezzel már az első évben valószínűleg ezrek életét mentette meg, pár évtized után mégis elfelejtették az emberek. Ma városlakók milliárdjai jutnak vezetékes vízhez, tehát évente tízmilliók maradnak életben a kolera takaros görcsei helyett, e sokaság mégis rég elfelejtette, kinek köszönheti újranyert életét, sőt többségükben még e maradék életnek örülni is elfelejtettek. Az egészen biztos, hogy sohasem hallották John Snow nevét, amint Tóth sem hallotta soha.

Sőt, folytatta töprengését, tekintélyes részük mára maradék bizalmát is elvesztette a vezetékes vízben, és inkább kristályvizet cipelnek haza, nagy műanyag palackokban, amitől egész testük megtelik műanyaggal, s onnantól inkább különböző orvosaikat látogatják, hadakozván furcsa tüneteivel e sok plasztikember, az életfogytiglan plasztikgondolataikkal és plasztikfeledékenységükkel.

És még csak a gondolatmenet felszínét karcolgatom, nyugtázta.

Így járta végig Tóth sorban az úrinők és úriemberek sírjait: megannyi családi kriptát és bedőlt urnaoszlopot, felidézni próbálván az elhunytak örök emlékezetét, noha igazából csak barna követ talált a sok emlék helyén. A temető végefelé ráadásul fiatalabb sírokra lelt, egyre több idegen névvel: egy lengyel pék, özvegy lehetett, 31 éves korában halálozott el, 2 gyermeke és szülei siratják, vagy egy cirill betűs fakereszt alatt bizonyos Pável pihent, a fához fémlemezt csavaroztak, arra gravírozták a fiú fényképét; jóképű srác volt, Lacoste pólóban üldögélt egy asztal mögött és nevetett, felsőteste alapján valószínűleg gyúrt.

A kerítés végében az utolsó sírocska már 2005-ből származott; neve alapján Afrikából eredt a kislány, 5 éves korában vitte el ismeretlen betegsége. Az apró hantot piros szalaggal kerítették körül, s egy alvó rózsatő tövéhez támasztva plüssmacik ültek; esőáztatta, koszos mackók, leginkább a pályaudvaron látott Paddington-macikra emlékeztettek.

Tóth az órájára pillantott. Túl sokat időzött itt; sietve vágott át a temetőkerten újra, míg meg nem csapta fülét a város mozgalmas lármája megint. Egy Sainsbury’s Extrában szendvicset vett és üdítőt. Az első útszéli padon elfogyasztotta. Ennie kellett. A választási eredményekre már a vonaton klikkelt rá, hazai idő szerint 11 órakor; első pillanatban el sem hitte a számokat. A listás szavazatok aránya különösen sokkolta.

Kibámult az ablakon.

Liskeardnál álltak megint, még nagyjából 40 perc, és hazaér. Vesz egy zuhanyt, kibont egy üveg sört. Esetleg még egyet. Képsorok villantak föl előtte újra, egy szétbombázott pályaudvar, a törmelék között piros maci hevert; biztos minden nemzetnek vannak jobb és rosszabb periódusai.

Hirdetmény zökkentette ki gondolatmenetéből, jókora plakát: “John Snow bádogosmester. Príma ácsmunka! Elsőrangú ereszcsatornák és tetőlemezek!“

Tóth elmosolyodott.

Létezik, hogy a doktor úr újrakezdte? Vagy elkezdte a nevén valaki más; akit persze újra elfelejtenek, de a nevén mindig újrakezdi valaki. Persze biztos lehetett volna észszerűbben csinálni, jobban hangsúlyozni, amit kell; hogy lehet több örömmel élni. De ez van. Otthon is biztos újrakezdik. Ha nem, akkor is mindig akad valami érdekesség, ami persze nem kárpótol semmiért, csak megesik az emberrel.

Tóth már nem volt annyira felindult. Zuhanyt venni például jó lesz. Bár az is még legalább egy óra.

Másfelől: mi az, “egy óra”?

Kibámult az üvegen. A szerelvény zökkenve lódult meg a hűvös cornwalli éjszakában.

 

Gulliver utolsó utazása

Kevesen tudják, hogy Gullivernek eddig ismert útjain túl volt egy utolsó kalandja is. Mint annyiszor, seborvosi állást vállalt egy ócska szkúneren, sajnos a hajó a Horn-fokot elhagyva tájfunba került és elsüllyedt. Gulliver a hajótörést egyedül élte túl.

Hosszú hányódás után a jogászok országában vetődött partra.

E vidék urai túlsúlyos, zsinóros talárban pálinkázgató fiskálisok voltak, hatalmukat piperkőc, Audi dzsipeken cserkelő mamelukok serege biztosította. E fölső szint alatt helyezkedett el a lakosság: nyűtt, egymással perlekedő polgárok, és alattuk is volt valamennyi elem: ezeket kisebbségnek nevezték és püfölőzsáknak használták.

A fiskálisok igen megörültek Gullivernek, akinek angol nyelvtudása adott volt. Egy jogi üzemben kínáltak neki állást. Itt azon túl, hogy állandó éjszakás volt, valamint a “miatt” szó helyett folyton a borzalmas “okán” kifejezést kellett használnia, sorsa tűrhető volt. Jogszabálypuhítóként dolgozott: ugyanis amikor a lakosság pénzét egy-egy új “törvény” segítségével a fiskálisok zsebébe csoportosították, e jogszabályokat a külföld irányába puhítani kellett. Ezen túl követnie kellett a világsajtót, és ha talált egy genderügyi színeskét, azon a mamelukok hetekig verték a hisztit.

Egy éjjel azt a mondatot kellett lefordítania: “Sarkalatos törvény tiltja a joggal való visszaélést.” Gulliver nem értette a kifejezést. Poros fóliánsokba temetkezett, míg megtudta, azokat az eseteket nevezik így, amikor egy jogszabályt társadalmi rendeltetésével ellentétes célra használnak (különös tekintettel “a nemzetgazdaság megkárosítására”, “egyes személyek törvényes érdekeinek csorbítására” vagy “illetéktelen előnyök szerzésére”).

Kérdéssel fordult a munkavezető mamelukhoz. Az hidegen csak rátekintett, és annyit sziszegett: “Hazaáruló!”

Gulliverer elbizonytalanodott, hiszen hazájától több ezer mérföldre, idegen földön tartózkodott. Békítőleg a helyi alaptörvényt idézte: “Mindenkinek joga van a gondolat szabadságához.”

A Boss-zakós mameluk erre már rákiáltott: “Bolsevik!!”

Gulliver, hogy tovább csitítsa, megint idézett: “Senki tevékenysége nem irányulhat a hatalom kizárólagos birtoklására.”

A mameluk addigra már ordított: “Ballib brüsszeli zsoldos!!!” Nyakán kidagadt az ér.

Különös diskurzus alakult ki: amikor Gulliver azt mondta, “Jogállamról beszélünk, ha egy országot értelmes törvények szabályoznak, és azok mindenkire, egyformán érvényesek”, a mameluk azt bömbölte: “Soros!!!!”

GULLIVER: “Mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül intézzék.”

MAMELUK: “Dzsurcsani-báb!!!!!”

GULLIVER: “Aki mást tartósan tévedésbe ejt vagy tévedésben tart, és ebből haszna származik, bűncselekményt valósít meg.”

MAMELUK: “MIGRÁNS!!!!!!”

Sajátos licit keletkezett, mely, ha ultiról lett volna szó, hirschkontra után talán Fedák Sáriig is elvezethetett volna, de Gulliver nem tudott ultizni. Bíróság elé állították: az nagylelkűen megkimélte életét, és megelégedett azzal, hogy kitolatja a szemeit.

Hosszan idézhetnénk még a kalandokból, melyek során Gulliver elkerülte a szemkitolást, de szerző ettől hely híján most eltekint. Annyit szögez csak le, hogy Gulliver végül hazajutott; holtáig szórakoztatta egy bristoli kocsma közönségét hihetetlen történeteivel, melyek közül azonban hallgatósága ez utolsót tartotta a leghihetetlenebbnek.

A látogató

 

Egy decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).

Arcán zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.

A fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben, de egy hölgy, aki nemrég elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett.

Az idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.

A gyászruhás asszony megkérdezte, mi történt.

- Minden rendben van - felelte lakonikusan Bibó István.

- És nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában, talán a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.

Szenvedélyes szónoklat hallatszott.

- Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.

Az asszony megkínálta egy kis Fonyódival.

“Nem kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.

- Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.

- Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből kivegye az országot.

“Soha nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”, hallatszott a nylon aljáról. “Ostromolják Magyarországot.”

- Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.

- Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.

- Tehát kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.

- Igen. Most más megszállók vannak.

Az asszony szája késpengévé vékonyodott.

- A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat - mormogta.

“A baloldaliak rárontottak a nemzetre 1956-ban, és rá akarnak rontani most is. Mindig az ország ellen szervezkedtek. “

Bibó nagyot nyelt.

Csöpögve eleredt az eső. Körben a temető nyirkosnak és kietlennek tűnt, mintha az egész táj elmocsarasodott volna.

- Anno másképp gondoltam… - töprengett félhangosan Bibó. - Nem fog megázni? - kérdezte hirtelen.

- Ugyan - felelte az asszony.

“Akik 1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai voltak, mint mi most ezen a téren”, hallatszott a szatyor mélyéről. 

Bibó, aki korábban szerette az esőt, egyszerre dideregni kezdett. A borostyánlevelek hegyéről szenvtelen pergett a víz.

- Jól értem, hogy tényleg megcsinálták a Duna-menti föderációt?

Az asszony a szája szélébe harapott.

- Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle.

Újra szünet állt be a társalgásban.

- No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt 56 óta semmi jó?

- A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta a nő. – Úgy hallom, megnyertük az államadósság elleni harcot. A gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem hülyék.

Hallgattak.

A nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy zenész fölépüléséért.

A föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.

“Ma ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni, mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.

Bibó nem várt többet, elköszönt.

- A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az új fejezet járt, amit föltétlen az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” című könyve végére kell még illeszteni.

A síremlék visszazárult.

- Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott az öreg vissza?

- De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.

A kis trafikoslány esete

 

Kegyetlen hideg volt, ami lényegében nem mond ellent a kurrens klímaelméleteknek. A Népszínház utcában szakadt a hó. Belepte a járdán parkoló öreg Golfokat és Fiestákat, vattaszerű pelyhek szűrték meg az éjszakai villamosok zaját.

Polett a pult mögött ült, az arcát piszkálgatta. Lábujjait idegesen mozgatva öreg papucsában. A barna fólia repedéseit szemlélte, amely hermetikusan elválasztotta a külvilágtól, török Kors csizmái a falat támasztották a sarokban. Polett nem érezte magát otthon a boltban, de a pult mögött nem látni, és voltaképp alig volt már forgalom Karácsony este. Néhány foghíjas addikt, jellegzetes nyócker alakok, cigiért, sörért vagy a magányt kiválóan oldó cseresznyepálinkáért tévedtek be, meg az a pár szingli. Ennyi.

A papucsot még Anya hordta, míg el nem vitte a mellrák. Apa nyolc trafikot üzemeltetett, de valamiért ragaszkodott hozzá, hogy Polett is a pult mögé álljon. Főleg mióta kimaradt a média szakról. A munka összetartja az embert, hajtogatta egyhangúan: Boss zakós, őszülő ember; ült a Költő utcai villában és havonta egyszer lekérdezte a számlaegyenlegét, meg néha telefonon egyeztetett a boltokat felügyelő korábbi trafikossal.

Kilenc múlt. Polett akár zárhatott is volna, de semmi hangulata nem volt áttaxizni a városon, hogy az este hátralevő részében az új nő műkörmeit és fonnyadó dekoltázsát csodálja, szolgálatkész csevegést imitálva az ötméteres fa alatt.

A falra mindenfelé “Elfüstölt esélyek” kampányplakátokat ragasztottak. Polett most a szemben lévőt nézte, a saját arcát: mintha az ember saját képmásában találhatna vigaszt. Ezis  Apa ötlete volt, hogy ő is a kampányarcok között legyen, igaz, eleinte Polett is jó ideának tartotta, állítólag Naomi Campbell is állami plakátarcként kezdte.

Polett elfintorodott. Apa rengeteg energiát fektetett az ügybe: meccsekre járt meg csápolni végtelen gyűlésekre, de végül ennyi lett belőle: egy fölismerhetetlenné fotosopolt arc, kiragasztva pár ezer barna, plasztikkal elsötétített boltocska falára. Más nem történt. És most már valószínűleg nem is fog, gondolta Polett szokatlanul tárgyilagosan.

Kilépett az utcára. Mostanában ritkán látni havat. A hideg levegőn reszketni kezdett, hópelyhek tapadtak gondosan lakkozott, hosszú szőke hajára. Nem törődni vele! Az ablakokból világosság áradt, megannyi családi otthon fénye, Polett legalábbis minden ablak mögé boldog, ragyogó szemű családokat képzelt. A hó cukormázként vonta be a várost, rideg csöndet árasztott magából, hogy a lány csaknem belesüketült.

Egy idő után visszahúzódott a boltba. Fölágaskodott, lehúzta maga mögött a redőnyt, leoltotta a villanyt. Sötét lett, majd fokról fokra alig észlelhető, sápadt derengés támadt: mint egy sírban.

Visszaült a pult mögé. Kihúzta az egyik fiókot. Öngyújtók akadtak a kezébe; előkotorta az egyiket, és meggyújtotta.

Sárgán lobogott a láng, fényes volt és meleg, Polett boldogan tartotta fölé a kezét. Ha behunyta a szemét, mintha egy kandalló vagy réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne…

Az öngyújtó váratlanul megadta magát: kilobbant a láng. Eltűnt a kandalló, a vaskályha, Polett ott ült megint a fénytelen sírban.

Másik öngyújtót keresett, majd még egyet, meggyújtotta és egy vizespohárba állította őket. A fény a falra hullt körben, és olyan világosságot árasztott, hogy Polettnek hunyorognia kellett.

Egy helyen átmenet nélkül átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg. Polett beláthatott a szomszéd lakásba: gyűrött arcú emberek ültek egy terítővel letakart asztal körül, öten vagy hatan, s láthatólag nem tudtak mit kezdeni egymással. Pedig mindegyikről szinte sütött az erőfeszítés. Tányérok és evőeszközök csillogtak a terítőn, a földön mindenféle ajándékszatyrok álltak, körülöttük frissen megbontott celofán. De ami a legcsodálatosabb, hogy a sok ajándék egyszer csak kiugrott a papírszatyrokból, és bukdácsolva, de határozottan szeretetteljesen áramolni kezdett Polett felé. A tárgyak nyakán még ott fityegett az árcédula, bár furcsamód semmit nem vett el az ajándékozás öröméből.

Ebben a pillanatban a két öngyújtó egyszerre azt mondta, “Kaputt”. Megint sötét támadt.

Nem maradt Polett előtt más, csak a puszta, hideg fal.

A lány új meg új öngyújtókat gyújtott, most már egyszerre hármat. A vajsárga fényben újszülött feküdt egy jászolban, és olyan gondtalanul gőgicsélt, mint akit legkevésbé sem érdekel, hogy Galilea rettegett helytartója éppen halálra keresteti (még ugyanebben az évben történt, hogy Heródes másik potenciális vetélytársát, felesége öccsét, Jonathant 17 évesen főpappá nevezte ki, majd galata testőreivel megfojtatta; Isten igazságosságát jelzi, hogy halálos ágyán Heródes bőrén elviselhetetlen viszketés támadt, beleiben alig elgondolható fájdalom, lábai megdagadtak, szeméremteste rothadni kezdett s haláláig férgek nyüzsögtek benne - és ezen az állapoton már sem a fegyverek ereje, sem a permanens szenvedés nem segített).

Polett elnézte a kisdedet. A jászol körül szalma és pár száradó rongydarab volt minden ékessége, de most ezek a díszek átmenet nélkül színesen világlani kezdtek: táncoltak a rongyok, megannyi semmiből előtűnt karácsonyi angyalka. Polett nyújtotta volna a kezét, hogy megérintse őket, de mind túl távol volt tőle.

Egy lángcsepp váratlanul a magasba emelkedett; lassan úszott, föl egész az égig, egyszerre tündöklő csillag lett belőle, forgott a mennyboltozaton, majd kivált a többi közül, s puhán lehullott, ragyogó fénycsíkot hasítva maga után a fekete égen.

Valaki meghalt, jutott Polett eszébe. Emlékezett rá, hogy Anya, az egyetlen, akit annak idején szerethetett volna, de sajnos ritkán sikerült teljes szívével szeretnie, utána meghalt, szóval Anya emlegette mindig: “Ha lehull egy csillag, nem támad üresség a helyén, csak új lélek áll Isten színe elé.”

Megigazította a poharat. A gyors mozdulattól az öngyújtók lángja föllobbant, és roppant világosság támadt a boltban. 

Polettnek megint össze kellett szorítania a szemét.

Amikor kinyitotta, a tiszta fényben Anya állt előtte, teljes valójában, és szelíden annyit mondott: “Jó estét, Polett.” Hívogatóan nézett rá, amitől a lány megriadt.

Anya!, kiáltott föl önkéntelenül.

Anya!!, kiáltott föl újra, már hangosabban. Anya, vigyél magaddal! Félek, ha itt hagysz, minden, ami most fénylik, elkerülhetetlen végigég; eltűnsz, mint a meleg kályha vagy a bátor kisded. Ne hagyj itt, Anya!

Remegő kézzel kotorászni kezdett a fiókban, újabb és újabb öngyújtókat gyújtani, de Anya megfogta a kezét. Polett megérezte az ujjait; minden erejével megragadta a csontokat, hogy marassza Anyát, amikor egyszerre megérezte körmeinek nyomását saját bőrén.

Odanézett: tenyere csurom vér volt.

Az öngyújtók addigra olyan fényességet árasztottak, mintha a nap sütött volna. Anya még sohasem volt ilyen szép, ilyen valóságos, ilyen erős. Átölelte Polettet, mint egy barátnő, és odasúgta:

“Nem jöhetsz velem, kislányom. Nincs arra semmi szükség.”

Karjára emelte lányát, mint könnyű hópelyhet, és felemelkedett vele, magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, unalom és fájdalom, csak öröm van és sajátságos csend.

Ahogy fölértek, lemutatott.

“Látod, mindenki ott járja a maga útját, külön-külön, mind egyedül, de a magasból nézve, látod? - mégis mind együtt halad.”

Polett többre nem emlékezett ebből az éjszakából. Másnap reggel a kanapén találta magát, amit még a kovid előtt vett a kiebrudalt trafikos; odaállította a bolt szögletébe, hogy aki akar, leülhessen.

Polett kipirult, égett, kigyúlt az arca. Sejtette, mennyi szemrehányás várja majd az elbliccelt karácsonyeste miatt, de ezen csak mosolygott. Az egész élet másként tűnt föl előtte; mintha néhány évek óta cipelt kétség megfagyott, szilánkokra tört volna e furcsa, nehezen magyarázható éjszakán.

Hosszan feküdt a kényelmetlen kanapén, lustán. Élvezte, mint sajog a háta. A pulton mindenfelé benzinszagú öngyújtók, mellettük fölborult a kormos üvegpohár. 

Polett egyszerre megint átlátott a falon: körülötte emberek hevertek mozdulatlanul, forgolódtak ilyen-olyan fekhelyeiken, ilyenek-olyanok mind, alapvetően mindegyik más: csupa sodródó gyufaszál.

“Néha melegedni kell.” Valamiért ez a három szó jutott az eszébe. Pedig a boltban egyáltalán nem volt hideg. Ebben a pillanatban ráébredt, tudja, mit akar; látta, mi vár rá, bár ha kérdezik, nem sok szót talált volna az élményeire. Amire emlékezett, hogy mennyi gyönyörűségben volt része az este; hogy milyen fényesség vette körül, amikor Anya karján kishíján elhagyta a világot.

Mi másra lenne még bárkinek szüksége?

Rovancs

 

Az asztalnál három azonos nemzetiségű férfi foglalt helyet. A mahagóni deszkán számlakivonatok tornyosultak. Szél rázta az ablaktáblákat, felhők sodródtak rotangpálmák tetejét súrolva (innen sejthető, Afrikában járunk).

Olyan színük volt, mint az öreg pávián fenekének.

A miniszterelnök idegesen turkált a papírtömegben.

- Nekem ne mondja senki, hogy a reptér ötlete halva született! Ez az egyik legdinamikusabban fejlődő szegmens. A múlt héten meg találtam egy csókát is, nem tudta megszámolni, hány cége van egy panel garzonban. Na!? Én is csak két kézzel.

- Szerencséd, hogy nem vagy asztalos – jegyezte meg Fatty L’ui. Hóna alá vágott egy átutalási bizonylatot.

- Ez az enyém!

- Tied a körösztanyád keresztcsontja! – hördült fel a bankelnök, aki anyagi ügyekben a legkevésbé sem ismert tréfát.

Hirtelen a zsebére csapott.

- Nem viszed onnan a kezed!!

A miniszterelnök szégyellős mosollyal húzódott vissza. Hosszú ujjai voltak, mint egy hegedűművésznek.

- Nem bírok a véremmel.

Röhögtek.

– Na, akkor az új vasút az enyém.

- Igen, de én meg kérem a nagytér díszburkolatát!

- Nem, tiéd a stadion. Ott van, sifrírozva!

Végtelen sorban következtek a tételek. A csillár fénylő rombuszokat vetített a falra.

Egy váratlan szélrohamtól megcsörrentek az ablaktáblák, víz csapott az üvegre. Mintha Isten lucskos szivaccsal törölgetne odakint.

Fatty, aki a legérzékenyebb volt közülük, tenyerébe támasztotta állát. Elgondolkodva bámult ki az ablakon.

- Gondoljátok, ezeket tényleg nem tudják majd ránk verni? Ha mondjuk egyszer nem leszünk itt…

- Ugyan. – A miniszterelnök ásított. – Az embereknek annyi eszük van errefelé, mint a barlangi mohának… Azt a brosst hagyjátok! Egy öregasszonyról csórtam! Stólában árult virágot az aluljáróban.

Cingár sajtómunkás lépett be, megköszörülte a torkát.

- Igaza van, interjút jött csinálni. Akkor mondom. Nemzetünk mára stabil ponttá vált egy forrongó világban. A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljesen megszokottá vált. Mi azonban mindig kikértük az emberek véleményét, az adók csökkennek, a fizetések nőnek. A kórházi hullák száma is szépen emelkedik.

Johnny a sajtómunkás arcát figyelte. Annak vonása sem rezzent.

- Akkor folytatom, diktafonkám. Én 30 éve elhatároztam, nem akarok egy vesztes család fiaként élni, és ennek a magatartásnak eljött végre a nemzetközi lehetősége.

Sajtós szaladt be, igazított a mikroporton. Vékony nő volt, ruháját övvel fogta össze. A feltűnő, aranyozott csat megvillant az égők fényében.

Katonák rohantak utána, riadtan kituszkolták.

- Hol tartottam? Ja. Egy identitás nélküli elit politikai rendszere alakult ki, pedig a kontinenst újra naggyá kell tenni. Ezt, kérem, okvetlenül hangsúlyozza ki. Hogy én nem engedem, hogy ellopják a pénzt! A cikkben kurziválja.

Nyerítettek. A bankelnök konyakot töltött.

Villámok szabdalták az eget.

- Bennem mégis támadt kevés aggodalom – jegyezte meg Fatty L’ui. – Biztos azért nyilatkozom annyit.

Olyan volt a homloka, mint a mangrove-fa kérge.

- Hülyeség. Mit gondolsz, minek annyi reptér? Ha kell, csak elszállunk. Huss, madár.

Vihogtak.

A miniszterelnök övcsattal kezdett játszadozni az ölében, nem lehetett tudni, honnan került oda. Bonyolult mintázatú fém volt, ragyogott a villámfényben, akár az olvasztott arany.