Egy
decemberi délután az Óbudai temető sírkertjének egyik kéttonnás sírköve nagy
robajjal feldőlt. Kettényílt a sír, és az üregből előmászott Bibó István (1911-1979).
Arcán
zavar tükröződött, mint aki nem érti, miért támadt föl.
A
fagyos időben alig tartózkodtak a temetőben, de egy hölgy, aki nemrég
elvesztett urát látogatta, meghallotta a robajlást, és odasietett.
Az
idős férfi leverte magáról a földet. Örömmel konstatálta, hogy közvetlenül mellette
nyugszik Göncz Árpád: együtt ítélték őket életfogytiglanra 1958-ban.
A
gyászruhás asszony megkérdezte, mi történt.
-
Minden rendben van - felelte lakonikusan Bibó István.
-
És nem fázik egy szál szemfedőben? – aggodalmaskodott az asszony. Szatyrában,
talán a temetői csönd ellen zsebrádió szólt.
Szenvedélyes
szónoklat hallatszott.
-
Leginkább inni vágyom - nyilatkozott az ex-halott.
Az
asszony megkínálta egy kis Fonyódival.
“Nem
kérünk a Gyurcsány-terrorból!”, harsant a szatyor mélyén.
-
Ki az a Gyurcsány? - kérdezte Bibó.
-
Hazaáruló – morogta az asszony. - Az ördöggel is összefogna, hogy Mária kezéből
kivegye az országot.
“Soha
nem látott méreteket öltött Brüsszelben az ideológiai nyomásgyakorlás”,
hallatszott a nylon aljáról. “Ostromolják Magyarországot.”
-
Mi az, hogy “Brüsszel”? – kérdezte Bibó István. Körülnézett, merre lehet az
Örkény Pista sírja, de hamar belátta, mégsem nyugodhat az egész banda ugyanott.
-
Elnyomók. Liberálissá és meleggé akarnak pofozni minket.
-
Tehát kimentek az oroszok? – kérdezte örömmel Bibó István.
-
Igen. Most más megszállók vannak.
Az
asszony szája késpengévé vékonyodott.
-
A magyar egy magányos nép, rokontalan; csak magára számíthat - mormogta.
“A
baloldaliak rárontottak a nemzetre 1956-ban, és rá akarnak rontani most is. Mindig
az ország ellen szervezkedtek. “
Bibó
nagyot nyelt.
Csöpögve
eleredt az eső. Körben a temető nyirkosnak és kietlennek tűnt, mintha az egész
táj elmocsarasodott volna.
-
Anno másképp gondoltam… - töprengett félhangosan Bibó. - Nem fog megázni? -
kérdezte hirtelen.
-
Ugyan - felelte az asszony.
“Akik
1956-ban a Sztálin-szobrot ledöntötték, azok a magyar nép ugyanolyan fiai
voltak, mint mi most ezen a téren”, hallatszott a szatyor mélyéről.
Bibó,
aki korábban szerette az esőt, egyszerre dideregni kezdett. A borostyánlevelek
hegyéről szenvtelen pergett a víz.
-
Jól értem, hogy tényleg megcsinálták a Duna-menti föderációt?
Az
asszony a szája szélébe harapott.
-
Nekem semmi ilyen liberális simli nem kell – szakadt ki belőle.
Újra
szünet állt be a társalgásban.
-
No, meséljen már valamit! – szólalt meg a föltámadott férfiú. - Hát nem történt
56 óta semmi jó?
-
A fejlődés soha nem áll meg – válaszolta a nő. – Úgy hallom, megnyertük az
államadósság elleni harcot. A gazdaság is szárnyal. Mi magyarok vagyunk, nem
hülyék.
Hallgattak.
A
nylon alatt imaláncot hirdetett valaki egy zenész fölépüléséért.
A
föltámadott visszanézett az üregre, mely még nem zárult össze teljesen mögötte.
“Ma
ugyanolyan, a keresztény kultúrát fenyegető német kihívással kell szembenézni,
mint 1944-ben”, harsogta a szatyor.
Bibó
nem várt többet, elköszönt.
-
A viszontlátásra – mondta, és elkezdett visszakapaszkodni a sírba. Fejében már az
új fejezet járt, amit föltétlen az “Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem”
című könyve végére kell még illeszteni.
A
síremlék visszazárult.
-
Mi történt? - kérdezte a hölgytől egy arra hajtó taxisofőr. - Csak nem mászott
az öreg vissza?
-
De bizony - csóválta fejét a nő. - Pedig egész jól eldiskuráltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése