Amikor Ady a soros

Ady Endre egy felhő szélén lógázta lábát. A nap fénye hullámokban tört át a vastag párarétegen. Egy rakásban ült az egész páholy: Csáth, a Jászi, a Schöpflin Aladár; Kossuth és gróf Andrássy odébb ostábláztak.

Ady külön húzódott. Élete rövid és szenvedélyes volt, és néhány dolgot a végére kétségkívül megbánt. Évekig minden hajnalban kapatosan meglovagolta az Operaház szfinxét: jó, ennek sportértéke volt, ilyen paralízises lábbal. De azt bánta, ahogy végül útjára bocsátotta Brüll Adélt: távollétében, ráadásul egy egész világ előtt, versben. A másik soha nem épült föl a sokkból. Többé nem találkoztak.

Vagy mindenkinek van hasonló története?

Csak azt nem bánta, hogy minden ízében, utolsó sejtjéig magyar maradt, szenvedélyesen, néha kivagyi módon: az ilyesmi gyógyíthatatlan.

Dél felé járt A nap szürkén lebegett a felhők fölött. Ady mulatságosan közel hajolt a párához.

Ujjával firkálgatni kezdett a lebegő vízcseppekbe.

„Napsugarak zúgása, amit hallok. Számban nevednek jó íze van: szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, Istenem. Köszönöm, hogy éreztem az életemet, köszönöm a kétséget, a hitet, a csókot és a betegséget, s hogy nem tartozok senkinek - hogy te voltál élet, bú, csók, öröm, Istenem, s hogy te leszel a halál: mind köszönöm.”

A friss lapokat kezdte olvasgatni. Rég találkozott saját nevével, most érdeklődve bukkant egy cikkre; ráadásul bájos, fiatal hölgy írta. De ahogy végére ért, csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

Nem változik semmi, gondolta. Nil novi sub sole, ahogy a Prédikátor mondta.

Hány ilyen írást olvasott száz év alatt!

Hangtalan mozgott a szája.

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: Úgy szeretnék gyáván kihúnyni, S meg kell

maradnom Herkulesnek. Milyen hígfejüek a törpék: Hagynának egy kicsit magamra,

Krisztusuccse, magam megtörnék. De nyelvelnek, zsibongnak, űznek S nekihajtanak

önvesztükre Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. Szeretném már magam utálni, De,

istenem, ők is utálnak: Nem szabad, nem lehet megállni. Szeretnék fájdalom-esetten

Bujdosni, szökni, sírni, fájni. De hogy ez a csürhe nevessen? A sok senki, gnóm,

nyavalyás, talmi, jó lesz egy kis hódolás és csönd: így nem fogok sohse meghalni!”

Babits huppant mellé. Mióta megszabadult iszonyú torokfájdalmaitól, valósággal joviális személy lett.

- A marhák: olvastad? Megint zsé-lapoznak! Pedig a Nyugat visszatérés volt; visszatalálás az ősök szabadabb, bátrabb, európaibb szelleme, egyszóval mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé!

Móricz is odaült közéjük. Ő a legmagyarabb faluban, Tiszacsécsén született. Derűsen megveregette a költőtársak vállát, majd bűntudatosan fölsegítette a 165 cm-es Adyt. Letakarította róla a vizet.

- A tehetségtelen emberek néha megvadulnak. Ez van. Erdély históriájából számos példával szolgálhatok.

Ady, aki erősen rövidlátó is volt, de hiúságból nem viselt szemüveget (állítólag ennek köszönhette két híresen hatalmas szemét), mutatóujjával tovább firkált a semmibe.

„Neved sem értem, Istenem, De van két, árva, nagy szemem, S annyi bolondot látok, 

Hogy e sok bolondságból Nagy ijedelmemben, Uram, hozzád kiáltok. Próbáltam

sokféle mesét, De, hajh, egyik se volt elég: Szivemben, idegimben Kiabáló, nagy

lárma Téged keres, Fölség, Isten, a tied minden.”

Arcán a mosoly békés volt, mint egy csecsemőé; vagy halottaké, akiktől már nem lehet elvenni semmit, hisz mindenük az utódaiké.

Az ember, akiből pénztárca lett

Élt egyszer egy szegény ember és a felesége. Igazából nem voltak szegények, csak mindig többet akartak.

Egy este az asszony tervezett egy jó kis gázpacsót, de nem volt otthon andalúz hagyma. Hogy a Jóisten tegye a pipogya urát ide meg oda!, gondolta mérgesen. Tele volt már a cipője a nélkülözéssel.

Épp hazaérkezett az ember.

- Ha tudnád, anyjuk, mi történt! Vége a szegénységünknek.

- Ugyan ne fitogtasson már! – förmedt rá az asszony.

- Már hallgass ide. Ahogy jövök hazafelé, mit látok az út közepén? Benn rekedt a sárba egy apró kis kocsi. A kocsi előtt két mókus, benn meg egy kis királynő ült, aszongya nekem: „Jó ember, segítsd már ki ezt a tragacsot a sárból! Nem bánod meg.”

„Már hogyne segítenék!” – mondok, azzal megcsippentettem a kis verdát mókusostul, és kikaptam a sárból.

Hálából töviről hegyire kikérdezett, van-e feleségem, hogy gazdag vagyok-e, ilyesmi. Mondok, én biz’ szegény vagyok, mint a templom egere.

 „No, ha szegény vagy, mondd meg otthon, kívánjon az asszony három dolgot, és az rögtön teljesülni fog.”

- Ne tréfáljon már kend – prézsmitált egyre az asszony.

- Csak próbáljuk meg. Kívánj valamit.

- Ó, bárcsak egy nagy rőfös kolbász kerülne ide! De olyan, amit a druszád töltött.

Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy lábos, akkora rőfös kolbásszal, hogy lelógott a szélén.

Álmélkodott az ember.

- Másodjára már valami okosabbat kívánjunk!

Rágyújtott egy Hungáriára, hogy stimulálja az agyát. Hát amint benyúlt a tűzbe lángot venni, olyan ügyetlenül tette, hogy leverte a lábost.

- Ó, maga balfék! Változna inkább egy puszta teli bugyellárissá!

Ahogy kimondta, dagadni kezdett az ember nyaktól lefelé, és egy degesz buksza lett belőle.

Megörömködtek, azon nyomban rendeltek a Costesból marinált malachúst, desszertnek meg napraforgófagylaltot. Attól kezdve nem volt határa gyarapodásuknak. Bútort vettek, házat garázzsal, bele merdzsót; szereztek a tárcában dagadó pénzből szántót és szőlőt, ásványvízpalackozót és szállodaláncot. Elég volt bármit megkívánniuk, a bugyelláris azonnal kiadta az árát.

Történt egyszer, hogy az ember véletlenül egyszerre két Davidoffra gyújtott rá. A nikotintól úgy megstimulálódott, hogy ráébredt, nem tudja, honnan ered az a töméntelen pénz.

Megneszült, mi lesz, ha a pénzforrás egyszer mégis csak igényt támaszt a jussára.

Istenkém, mi legyen. Odakiáltotta az asszonyt, az olvasta a Lokált, és eszébe jutott, hogyan tűntek el Al Capone mosodáinak tulajdonosai. Meg volt pár önállósodó Putyin-stróman esete is.

Hamar megkeseredett a mazsolás nugát a szájukban.

Volt még egy kívánságuk, addig nem tudták eldönteni, mit kérjenek: volt már yachtjuk Pireuszban, a gyerekek médiaportfólióval játszogattak a kisszobában.

- Csak ezt a bugyellárist vegyük le a nyakam alól - nyögött az ember. Eszébe jutott az utolsó jelenet a Sebhelyesarcúból, amikor Al Pacino a véres medencébe zuhan.

De az asszony csak tépegette, kapirgálta a bőrt.

- Ezt itt jól körbe lehet vágni. Kicsit legfönnebb a nyaka alól lecsippentünk.

Az ember húzódozott, perlekedni kezdtek: az forszírozta volna a dolgot, de az asszony csak orrolt.

- És a lyány zrt-je? A fiú erőművei??!

Végül azonban bele kellett nyugodnia, hogy a bugyelláris váljon vissza szerelővé. Ahogy kimondta a szót, rögtön lelappadt az ember dereka megint.

Bánatukban a kolbászmaradékot befalatozták. Hamar megbékültek, és attól fogva szegénység miatt többé nem civódtak. Dolgoztak, lett új kocsijuk, csinos Duster, a lányok újra a fonóban daloltak.

Tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Levezetés 2 (az ún. független gondolkodók lyukra futása)

„Szabadság ott van, ahol szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha e feltétel teljesül, minden más már ebből következik.” George Orwell

Tavasz van. Az égen felhők sodródnak változatos alakzatokban, az Andrássy út fái halványzölden hajladoznak. Az árnyékban még mindig sokan el-elvonulnak, támolyogva a választási sokktól. Furcsa mód a mamelukok sem dörzsölgetik diadalittasan a szemüket, az intézményeket holnap is működtetni kell. 

A választásokat jórészt behúzta a rendszer, igaz, rengeteg helyi piszkoskodás és „szakszerűtlenség” mellett (jóindulatú verzió). A párt-agitprop tobzódik. Ugyanakkor, ha a tényeket nézzük, csodálkozva tapasztaljuk, hogy a belföldi szavazók között a „kormányváltók” egyértelmű többséget alkottak. Ha az egyéni körzetekben... Stb.

E hetvenkedő, pocakos bagázs egyébként bármikor tollpiheként elfújható volna. A technikát cseh polgárok 30 éve bemutatták (nota bene, nagyságrendekkel fajsúlyosabb rezsim ellen). Ehhez azonban 80-100 ezer állhatatos emberre volna szükség, akik 2-3 hétig ténylegesen nem mozdulnak ki a város egy adott pontjáról. Közben persze akár jól is érezhetik magukat: dalolgatnának, beszélgetnek, virágot osztanak a rend őreinek… Az időjárás is ideális.

Igaz, olykor esik az eső.

A Vencel téri események mögött azonban anno hosszú évekig épített szellemi háttér állt. Vonzó és okos személyek tömege, akik közmegegyezése még később is jó ideig kitartott: egész jól megszervezték például egészségügyüket vagy az oktatást. (Részünkről sajnos soha nem mutatkozott különösebb érdeklődés az északi technikák iránt.)

Arra meg, hogy egy nem zsákutcás társadalom hogyan reagál a korrupció eszkalálódására, épp manapság Pozsony mutatott meglepően hatékony példát. A magyar média, valószínűleg a távolság miatt csak érintőlegesen foglalkozott a kérdéssel.

A mi valóságunk időközben iszonyúan bonyolulttá deformálódott. Főfoglalkozásként címkéket ragasztunk egymásra, ami kiváló alkalmat ad a feszültség levezetésére (és/vagy a civakodásra). 

Másfelől azonban, ha megkapargatjuk, voltaképp két kérdésre kellene választ találni:

1/ „Parlamentáris szisztéma” alapján működjünk, vagy a jelenleg tapasztalható abszurd, sokak számára mégis „erélyesnek” tűnő kézivezérléssel, 

és

2/ Európához csatlakozzunk, vagy tovább szimatolunk mindenféle ázsiai rendszer hátsója körül.

Nyilvánvaló, hogy aki e két kérdésre hasonló választ ad, már egyfajta sorsközösséget alkot. Függetlenül attól, egyébként honnan jön, milyen az ízlése, milyen a ruházata: ugyanott él, és ugyanoda kíván tartani. Érzékeli, amint csúszunk a régióban lefelé: félő, tíz év múlva felvidéki és erdélyi véreink cipőjét pucoljuk majd.

Sorsközösséghez azonban néhány közös idea is szükségeltetik. Ilyen lehetne például, hogy Valóság nevű nagybátyánk még él, és nem csupán sikeres és kevésbé sikeres narratívák nyüzsögnek körülöttünk: ebben az esetben ugyanis lehetne közös múltunk, melyet megvitathatunk. Nem így csak téblábolnánk a mindenféle folyton utunkba emelkedő, különös tárgy között, mint az Alzheimeresek. 

Érdemes lenne például megvitatni, a rendszerváltást hol csellóztuk el. Mert valamikor, valami történt. Bizonyára nem is egyszer. A kérdés tagadása, s alternatívaként a rendszerbe történő, frusztrált beilleszkedés haszontalan. Jelek szerint mindenkinek eljön az ideje. 

Minap terítettek csak ki például egy „ellenzéki”sajtóterméket (épp az volt soros; vicc). Egy úgynevezett oligarcha birtokolta. A lap főszerkesztője sajnos még az érzelmes búcsúszámban sem kívánta elmesélni, milyen körülmények között adott el, saját személyűleg, egyetlen napsütötte délelőtt 14 bedöntött céget anno egy útlevélnek (a dolog azért érdekes, mert a cégek egy részét történetesen a mostani miniszterelnök és a házelnök alapította). 25 éve történt, jogilag rég elévült az ügy. A közös múlt viszont közös ismereteket igényelne. Közéleti szereplőinkről permanens mód nincs valós tudásunk, csak pár szervült szlogen, melyeket reflexből ismételgetünk.

Szombat esténként meg csak bosszankodunk, hogy a következő nemzedék mint ügyetlenkedik: legföljebb darabosan artikulált érzelmeit képes kifejezni, vagy a mi diszfunkcionális paneleinket ismételgeti. Egy részük mérgében ráadásul a fürdővízzel együtt az egész fürdőszobát igyekszik kiönteni, ami ugyancsak nem túl bölcs dolog.

Pedig olykor úgy tűnik, a fiatalok mintha hajlandóságot mutatnának lejönni a Facebookról, ami mindig ritka és értékes pillanat. Az ember egyrészt folyton bajba kerül, ha közlekedni kíván a városban, másfelől viszont üdítő látvány, hogy a gyerekek átmenetileg érdeklődni kezdenek saját jövőjük iránt.

Ilyenkor, elvileg visszatérő utcai megmozdulások zajlanak a városban, óhatatlanul az ember eszébe jut egy népszerű pesti tévécsatorna. Teoretikusan igenlő válasszal rendelkezik mindkét fent tételezett kérdésre. Mellesleg hatalmas archívuma is van. Óhatatlanul felmerül a kérdés, a tévétörténet mennyire nézett adása lenne, egy autentikus összeállítás 2006 őszének - utcai - eseményeiről. Már ha bárki még egyáltalán emlékezik rájuk. És persze ha a csatornának van némi önreflexiója.

Na és ha marad az ügyhöz adásideje.

A kérdés ugyanaz: mint kezdjünk múltunkkal? Legjobb volna messzire hajítani, csak minduntalan előbukkan, a legváratlanabb helyeken, mint egy PET-palack.

Vajon emlékszik még valaki, hogy pár évtizede még létezett párbeszéd magyar és magyar között? Ki magyarázza meg, hogyan szenvedtünk végül teljes nyelvi/kommunikációs  vereséget, s lépésről lépésre hogyan fogadtuk el a mai, blőd diskurzus előírásait? Gyerekeink pelenkában vagy általános iskolásként élték meg azt az időszakot.

Ki osztja meg velük a maga tudását?

Emlékszik még valaki, hogyan adta ki az ún. független magyar értelmiség nagyja gebinbe rendszerváltáskor a közélet formálását – mintha egy országot nem lakossága működtetne? Azóta egyre ingerültebben figyeli releváns szellemi háttér nélkül maradt, szerencsétlen politikusai bénázását, miközben azon álmélkodik,  hogy egy harsogó, amorális, de nagy munkabírású társaság óriás bibircsókként a fejére nőtt. 

És hogyan válhatott a nemzet pofozózsákjává mindenki, aki nálunk jobb kedvű társadalmak technikáit próbálta importálni. Tényleg olyan ügyetlen volt? Esetleg túl gazdag? Vagy csak rosszul gesztikulált?

Ha egy társadalom mindig, mindenben csak gyanúsat lát, miközben megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nemcsak múltja nem lesz, de jövője sem. Tapos egyhelyben, a ragacsos jelenben, egyre vacakabb közérzettel. 

Az a nép, amelyik nem hisz magában és mindig mindent csak megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg. Diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.

Újrakezdeni újévkor és választások után szokás. Miért ne lehetne mostantól egy a tábor, fölötte csinos, színes zászlóval? A magyarokat föltehetőleg több dolog köti össze, mint ami elválasztja. Ezt minduntalan elfelejtjük. 

Gyerekkoromból való: két ember áll a folyó két partján, és az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?” 

Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!” 

(P.S. A bűnözőket meg persze tessék elfogni és elítélni. A jogszolgáltatás képviselői nem lehetnek hivatásos bűnpártolók.)

Köszönöm, hogy végigolvasták e teljesen dilettáns elmélkedést.

Szomorú ügy

Az ifjú Szilárdka páratlan adottságokkal született. Kéthetesen szobatiszta volt, félévesen saslengést mutatott be a járóka korlátjába kapaszkodva, sőt édesanyja szerint már magzat korában Mahler-dalokat dúdolt az anyaméh félhomályában (bár ez utóbbi inkább anekdotikus közlésnek tekinthető).

Beszédfejlődésében sajnos némileg elmaradt, konkrétan három éves koráig nem volt hajlandó megszólalni. Édesanyja egy nagy közműcég vezetőjeként dolgozott, korán vissza kellett térnie a munka világába. A család amúgy is Teslára gyűjtött.

Az elfoglalt pár egy közeli magán-bölcsödébe íratta a gyereket, így viszont csak a dajka és pár pelenkás ágytárs lett tanúja Szilárdka első megszólalásának. Pedig a verbális antré kétségkívül egyedire sikerült. Egy nap a csoport valami kétes eredetű szerves maradványt kapott tízóraira, amit Szilárdka joggal nehezményezett: lesöpörte a tálkát az asztalról, és váratlanul felkiáltott:

„SOROS”!

A jelenet viharos tetszést aratott.

A gyermek beszédfejlődése e ponton azonban megakadt. Sashegyi, speciális óvodába íratták, logopédus csiszolgatta, naponta kranioszakrális foglalkozásokon vett részt, jógázott és hetente kétszer kilovagolt a Svábhegyre, de minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult. Jóvátehetetlen kommunikációs nehézségei mégsem támadtak, ugyanis imádta a csilis csokit, így középsőtől ő volt a legerősebb az óvodában, és mivel mégsem ruházott meg mindenkit, legalábbis nem minden nap, e veleszületett tapintat rokonszenvre hangolta környezetét. Ha megszidták, mert mondjuk nem fogyott tányérján a püré, vagy az óvó néni egyéb okból ráripakodott, csak annyit kiáltott: "Soros!", és a riposzt működött.

Óvodás kora utolsó napján is megható sorosozó rigmussal búcsúzott apró élete meghitt színhelyétől.

Általánosban tovább javult a helyzet. Édesapja az ügyészségen dolgozott, ami lökést adott népszerűségének. Tanárai amúgy is emlékeztek még a Soros-félék évtizedes sanyargatására, és egy olyan jellegű kérdésre, mint „mennyi ánégyzet meg bénégyzet”, kétségkívül megfelelő válasz, hogy: „Soros!”. A helyzet a történelem vagy fizika tanulmányozása kapcsán sem változott lényegesen.

Szilárd kitűnő eredménnyel végezte el a patinás budai gimnáziumot is, majd - pályaválasztásában az apai mintát követve - jelesen abszolválta az európai hírű jogi egyetemet. Csak a végén támadt némi purpárlé, amikor édesapja az ügyészi irányt kultiválta volna, Szilárdka azonban úgy érezte, túl erős benne az igazságérzet, és inkább a bírói életpálya mellett döntött.

Némi feltűnést keltett első tárgyalása. Valami ágrólszakadt migráns került a széke elé, a vád tízéves fegyházbüntetést javasolt. Szerencsétlen kurd kétségkívül, amikor a szomjúság ellen ecettel töltött tonikos palackot kapott egy határvadásztól, azt a vigyorgó egyenruháshoz vágta, ami vitathatatlanul hatóság elleni erőszak, plusz brutális terrorcselekmény. Ennek ellenére némi mozgolódás támadt, amikor Szilárd másodfokon tizenhat évre emelte a migráns büntetési tételét.

Az ifjú jogszolgáltató fejét szigorúan a magasba szegte, és indoklásként érces hangon csak annyit kiáltott: „SOROS”!

OV a bazárban

(NA JÓ, MOST UTÓLAG BELÁTOM, OPTIMISTA VÉLEMÉNY VOLT. DE GYSZER MINDENNEK ELÉRKEZIK AZ IDEJE.)
A szerk.)

Egy véletlen kapcsán postaládámba került Orbán Viktor utolsó évértékelő beszéde, melyet 2018. február 18-án, a Várkert Bazárban mond majd el.

Ezúton szeretném megosztani Önökkel.

„Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszöntöm Dalma asszonyt is. Püspök uraknak köszönöm a kitartó társaságot, és engedjék meg, hogy hangot adjak afeletti örömömnek is, hogy a nemzeti oldal színe-java változatlanul itt van velünk: üdvözlöm Mészáros, Vajna, Garancsi és Habony urakat. Látom a Tiborcz Pista borzas üstökét is: jól összekasztotta bajszát az OLAF-fal!

Ez a magyar virtus.

(Taps.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy ezúttal rögtön azzal kezdjem, ahová a szónokok többnyire pedig beszédük végére jutnak el, vagyis mondandóm lényegével. Látom Balog Zoli szemében az aggodalmat, de megnyugtatom, nem lesz galiba. Nálunk mindenki fegyelmezetten leadta a telefont a ruhatárban.

(Egyetértés.)

Az a tény, kedves barátaim, hogy mi most ismét együtt lehetünk, az emberben azt a gondolatot ébreszti, hogy minket nem fog se golyó, se a vas. A furfangos magyar nép példás megértéssel fogadja javaslatainkat. Normális ember nem kíván terrorveszélyben élni, sajnos nálunk ez a veszély ab ovo alacsony, így nem kis feladat folyamatosan magas hőfokon tartani az emberek bizonytalanságát. De Magyarország jó okkal bízhat bennünk. Kemény munkával nap mint nap attraktív ellenségképpel szolgálunk.

Működésünket mindenkor a keresztény értékek feltétlen tisztelete jellemzi: felebaráti szeretet, jámborság és irgalom.

Ne nevetgéljenek!

Ez a kormány olyan véderőművet állított föl a muzulmán inváziós erő feltartóztatására, hogy egész Európa csodájára jár. Egy ország olyan szilárd határok nélkül, mint a tojás héja nélkül. Megtanítjuk kesztyűbe dudálni az agg kaszinókapitalistát és rafinált jogszabályok mögé menekülő sleppjét!

(Tombolás.)

A magam részéről eltökélt vagyok a lakosság állhatatos tájékoztatásában.

(Dübörgés.)

Másfelől persze nyilvánvaló, hogy egy tízmilliós ország számára nem okozhat gondot 1300 ágrólszakadt befogadása.

(Hümmögés.)

Mindegy. Hölgyeim és Uraim, Magyarország az utóbbi évtized sikertörténete. 2009-ben, a nagy krach második évében a magyar gazdaság 6 százalékkal töpörödött, most a növekedés 3 százalék felett van. A cseheknél ez a szám csak 5 százalék, a románoknál 8. A régiós államok irigyen tekintenek ránk. Össztermékünk nagy hányadát finn, ír és luxemburgi szavazópolgárok dobják össze, bár mi nem koldulunk, csak elvesszük, ami nekünk jár.

Nem tudom véka alá rejteni véleményemet, üstökösszerű fölemelkedés kapujában állunk!

Megint izegnek. Kétségtelen, mára, ha hátul benyomok egy gombot, bármiről, bármeddig teljes meggyőződéssel tudok szónokolni… A Habony tiszteletlenül csak szlogenofonnak nevezi a gégefőmet.

(Nevetés.)

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. Az ember néha hajlamos a cipőt hibáztatni olyankor is, amikor a lába a hibás. Ha hideg fejjel körbenézünk a Kárpát-medencében, kevesen tagadhatják, az elmúlt időszakban Magyarország sajátos helyzetbe került. A gazdaság az uniótól vadul lehívott pénzek segítségével növekszik, de a szegénység is nő. Az emberek is egyre izgágábbak. Mi a rossebet akarnak? Alaphelyzet, hogy kiemeljük zsebükből a jutalékunkat.

Itt egy ember a zakómat huzigálja. Ne rángassanak!

(Moraj.)

Ugyanis ez csak a dolog egyik része.

Ne fészkelődjenek már! Megszokhatták, hogy minden szavam fordítva kell érteni. Gondoljanak Leonardo tükörírására!

Látom, ahogy a Zoli tekintete elfelhősödik. Na jó, sorolom tovább az eredményeket. Magyarország az EU gazdasági motorjává vált! A vidék virágzik, Budapesten is mosolyogva közlekednek az emberek. A jogszolgáltatás, a NAV vagy az ÁSZ példát mutatnak a Nyugatnak becsületes közszolgálati működésből. Talpára állítottuk az egészségügyet, az oktatást…

Itt most valaki azt mondja, azokat még nem. Egy sor itt nehezen olvasható. Mindegy, magunk részéről tovább erősítjük a nemzeti tőkét, ez túlélésünk fő záloga.

(Csibészes mosoly.)

Csak a Fidesz testesíti meg az ország akaratát!!

(Robajok.)

Nélkülünk a Soros-hálózat már rég megkezdte volna a migránsok betelepítését! Fidesz nélkül a magyar ember szétesik, mint az oldott kéve. Izzadtságszagú minden igyekezet, mely a mikiegér-ellenzék legcsekélyebb esélyét vizionálja!

(Dobogás.)

Kérdés persze, mi magyarázza a Fidesz – Kereszténydemokrata Néppártnak ezeket a politikai küzdelemben elért, ismétlődő diadalait. Sokan egyszerűen a magyar karakterre tippelnek. Magam inkább arra jutok, a sajátos politikai architektúra, politikai gépezetünk gyakorlatias üzemeltetése – a Cosa-Nostra és egy multi-level hálózat szerencsés keveréke - a magyarázat. Akik itt ülnek, egytől egyig tanúsíthatják, mi pontosan fizetjük az osztalékot.

Megint bökdösnek. Utoljára mondom, gyerekek, gondoljatok Leonardo tükörírására!

(Zsibongás.)

Magyarországnak végre nemzeti kormánya van, tisztességes és szerethető. Ha mi bukunk, deportálják a hívő embereket!

(Skandálás: nem hagyjuk!)

Sajnos, bevallom, időnként kishíján magam is belealszom a saját szövegeimbe. Szerencsére a nemzeti kormánynak sikerült fölszámolnia a korrupciót.

(Felhördülés.)

Megint ficeregnek. Mit nem értenek ezen? Jó, akkor mondom másként. Ahogy ereszkedtem le a Svábhegyről a páncélozott kocsival, hajolt lefelé a nap, és a Vérmező mellett elhaladva a félelmetes, végtelen puszta látványa egyszerre arra figyelmeztetett, milyen rettentő erőkkel kell manapság megmérkőznünk. Kivételesen nem arra az agg valutaspekulánsra gondolok.

Hölgyeim és uraim, most leteszem a papírt. Ne zsinatoljanak már! Én sohasem fogok olyan szót kimondani, hogy elbaltáztuk, legalábbis nem lesz a közelben mikrofon. Esetleg úgy fogalmazok, „nekiállunk korrigálni a próbaüzem gépházzaját”. Fürge marketingeseink már gyakorolják az ehhez szükséges mondatokat. 

Hallom, azt kérdezik, akkor most MI VAN? Hogyan lehetséges, hogy pénzéhes svindlerek bandájává torzult az egész, hajdan nemzetinek mondott társulat? Csupa zsebmetsző és váltógyáros ül velem szemben!!

Kérek egy pohár vizet.

Látom a Zolit, jól van no, megint korrigálok. Reset. E helyről üzenem a magyar embereknek, Magyarország páratlan jövő előtt áll! Ott van Paks, vagy hogy vasutat építünk a kinaiaknak. Magyarország hídfőszerepet játszhat az azeri-EU fogászati együttműködésben is.

(Széknyikorgás.)

Látom, kezdik kapisgálni. Bevallom, ma már én is úgy gondolom, a kétharmadot anno nem zavaros kinyilatkozásokra meg családi seftelésre kellett volna fölhasználni. Sajnos nem mindig politikusból lesz a legjobb szakács.

 (Csönd.)

Nem hinném például, hogy egy fasírtnak világítania kellene a sötétben.

 (Vihogás.)

A fő kérdés mégis, hogyan jutottunk el idáig. Mert ha igaz, hogy minden magyar felelős minden magyarért, akkor lennie kellett egy pontnak, ahol valamikor valami rossz irányba fordult.

És akkor nekem kell kárhoztatnom a nemzetet.

Engedjék meg, hogy ezúttal én vádoljam önöket. Mégpedig a következetlenség és a szellemi restség legmélyebb vádjaival!

J’accuse!

Vádolom önöket, mert hagyták, hogy annyi szamárságot harsogjak. Ciklusokon át blőd széljárástani fejtegetésekkel vesztegettem az időt! De minél inkább nyomtam a meteorológiát, önök annál lelkesebben tapsoltak. Nemzetiszínbe csomagolva azt is készséggel elhitték, hogy keleten megy le a nap. Még utoljára is segítettek, hogy megszerezzük a médiumok kétharmadát, ami olyan, mint amikor egy rallyautóban leukoplaszttal leragasztják a műszerfalat.

Ezúttal juszt is én vádolom önöket.

Engem Önök kreáltak!

(Torokköszörülés.)

Most mit nem értenek ezen? Emlékezhetnek, 2002 és 2010 között mindent elgáncsoltunk, amit az aktuális kormányzat csinált, válogatás nélkül szapultuk az egész szakramentumot. Egy kutyaólat nem lehetett felhúzni obstrukció nélkül. A magyar 2010-re rosszhiszemű, gyanakvó, Európa talán együttműködésre legkevésbé képes nemzete lett. Erre én nagy garral meghirdettem a nemzeti együttműködés korszakát. De közben rég lejárattuk a legtöbb racionális technikát. Erre jött még a Habony, a Rogán, s végül habnak a Mészáros.

Gratulálok! Az egész nemzet elbóbiskolt, mint egy ittas traktoros.

Mostanra az egész világ irracionális lett. Miénk a jogszolgáltatás, a sajtó, az egész ország egyetlen marketingfelület, és akkor mi képtelenek vagyunk abbahagyni ezt az úri murit! Csak evickélünk egyik skandalumtól a másikig

(Csönd.)

Sajnos a Fidesz mai derékhadát alkotó brigantik eleve egy bizonytalan eszmeiségű, zavaros programú pártba ültek be. A folyamatot csak erősítette a személyi kultusz fojtó légköre. A vitákat fölváltotta a vak igazodás igénye, közben az egész pártot megfertőzte az eszeveszett szerzésvágy passziója. Jött a cégszerű mutyigyár a teljes apparátusával.

Az a néhány, eredetileg elismerésre méltó kvalitású fideszes, akit korábban kreatív elmének tekintettek, mára politikai erőként megszűnt. Maradtak a mamelukok meg az amorális automaták. Politikai értelemben nem maradt konstruktív szárny a Fideszen belül.

Mit lehet kezdeni egy ilyen párttal, pupákok? Csupa Döbrögit és ájfónos kasszafúrót látok ülni magammal szemben!

(Tiltakozás.)

És ezen nem változtat, ha az ölünkbe pottyan esetleg még négy év… Mára egyetlen programpontunk maradt, a hatalmi viszonyok konzerválása. A magunk előtt görgetett problémák meg egyre dagadnak, a nyugdíjkérdés, az oktatás, az egészségügy…

De az már a következő turnus dolga lesz.

(Kisfiús mosoly.)

Igaz, akkor pocskondiázhatunk kedvünkre megint.

(Bizakodó sóhajok.)

Ne örömködjenek, mamelukok! Az ugyanis mégsem megy, hogy életstratégiák épültek ki tízezrével, amelyek a politikai pártállásra alapozott működést, a lojalitásra alapozott családi életet jelentik. Amikor a politikai kapcsolatok mindent megoldanak. Magyarországon ma vannak családok, ahol a családfőt még nem látták a gyerekei dolgozni, mert folyton Michelin-csillagos kifőzdékben vigad a cimboráival, meg a Chelsea meccseire utazgat charter gépeken. Hacsak azt nem tekintjük munkának, hogy valaki ülésekre járkál, utána meg a szabónál ül.

Ezen változtatni kell.

Olyan rendszer kell, melyben a győztesnek nem igaza, hanem feladata van. Olyan rendszer, amiben az ország egyik fele nem tornyosul otrombán a másik fölé, ostobák!

Ez azonban együttműködés nélkül nem megy. Az együttműködés leginkább a mesebeli varázsfűhöz hasonlítható, amellyel összeragasztották, és ismét életre keltették a királyfit, akit előtte hét darabra vágtak. Alapvető, hogy többé magyar a magyarnak világnézeti okokból ne vessen gátat! A maga területén mindannyiunk érdeke, hogy véget érjen ez a szervült, esztelen marakodás.

A nemzetnek újra el kell sajátítania az együttműködés művészetét. Sajnos az elmúlt időszakban leszoktunk erről. Józan ésszel felfoghatatlan, ami az utolsó két évtizedben Magyarországon történt.

Ha körülnézek, azok az országok tudják leginkább megoldani a problémáikat, amelyek képesek félretenni az ideológiai vitákat, és a józan ész nevében megegyeznek. Magyarországnak is végre el kellene indulnia egy irányba. Dűlőre jutni fontosabb, mint az ideológia. Az emberek rendszerint gyakorlati problémákkal találják szembe magukat, rossz a munkahely, kevés a fizetés, kórházba került a gyerek: ezt csak összefogással lehet megoldani. Fájdalom, de ideológiai vitákkal nem.

Kívánom ezért mindannyiuknak, hogy, ha úgy alakul, folytassák akár nélkülem is ezt az együttgondolkodást. Kétségkívül hosszú volt a produkció, amit a nagyérdemű számára bemutattam, de nem vagyok elégedetlen. Magam részéről szép emlékeket őrzök erről az időszakról.

Valaki megint rángatja a nadrágomat.

(Zsivaj.)

A basáskodás hosszú távon csak a leépülés záloga lehet, fafejek!

(Hümmögés.)

Mégiscsak fölteszem a szemüvegem. Most látom csak, rossz szöveget adtak a kezembe… SKANDALUM!!

(Legyintés.)

Talán csak nem gondoltam kellőképp végig a dolgot. Azt mondják, idővel hosszúak lesznek a napjaim és magányosak.

 (Széknyikorgás.)

Most mit bámulnak, uraim? Csak szabad es gondolkodó emberek alkothatnak szabad társadalmat. Ha a gondolkodás zavaros, zavaros az érzékelés, ha zavaros az érzékelés, zavaros lesz a helyzetértékelés, a zavaros helyzetértékelés pedig hibás döntéseket szül, amik rossz tettekben végződnek. Kihagytam valamit, Zoli?

(Torokköszörülés.)

Örüljünk, hogy legalább viszonylag enyhe volt a telünk.

Kérem a páncélozott kocsit.”

#MeeToo (Maszkulin verzió)

Manapság nem csak nőkre vonatkozik a #metoo, úgyhogy én is kiteszem. Nem kell egy bántalmazáshoz okvetlenül színésznőnek lenni. 

Visszaélés az visszaélés.

A magam részéről 21 éves koromban nyári munkára Párizsba utaztam, lényegében Az Utolsó Metró forgatására akartam besunnyogni. Franciául nem beszéltem, de az ember soha ne adja fel. A főszereplő Catherine Deneuve volt, és arra emlékszem, hogy volt egy vacsora, ahova engem a Truffaut elhívott, mert összekevert valakivel, és végig petit biberonnak hívott. Mai napig arcomba szökken a vér, ha erre gondolok.

Nem mesélem el, még a gyerekeimnek se. A szülőanyámnak se.

Csak most, hogy az Asia Argento kiborította a bilit, az ember fejébe özönlik az egész.

Például egyszer odajött hozzám a Deneuve, és azt suttogja, szeretné kikérni a véleményem. A tekintetén látszott, hogy ki akar használni, valami szakmai kérdés ürügyén föl  is csábított a Radissonba, aztán a hotelszobában akaratom ellenére széttárta a lábaim és előzetes beleegyezésem nélkül orális szexet hajtott végre rajtam. Persze kötelességemnek éreztem, hogy engedjek, egy ilyen prominens díva. Később viszont bosszúból rendeztem egy filmet a vasas szakszervezetnek, ott a főszereplőt ugyanígy inzultálja egy százötven kilós trafikosnő. A gigantikus dudáival majdnem megfojtja, és utólag derül csak ki, micsoda sérüléseket okozott a szerencsétlen fiúnak.

A borzalom azóta ráégett a retinámra. Még számos nőre emlékszem, amint rám rontottak, megerőszakoltak, orális szexre vagy behatolásra kényszerítettek. A Raquel Welch például arra próbált rávenni, hogy pucéran pózoljak neki, parókában, miközben ő lassan lehámozza magáról a ruháit. Persze nem sikerült neki.

Vagy csak néhányszor.

Később a Jane Fonda egyszer félhomályban akart aerobikozni velem, diszkózenére föl-le ugrált, közben a melleivel paskolgatta az arcát. Gülü szemekkel bámulta a videóit, ez okozott neki perverz örömöt, hogy ott van egy férfi, aki valamit csinál vele, miközben ő stíröli a saját ugrabugrálását.

Az Anita Ekberg meg egyszer a Four Seasonsban vacsoránál hosszan a térdemen nyugtatta a kezét. Azt is elárulta

, hogy otthon maszturbál, bár azt mondják, ez már privát szféra.

Szarok rá!

Állítólag vannak ivadékai is.

Azokra is!

De a legjobb, amikor odajött hozzám a Pamela Anderson, és azt mondta, bejárhatok a Baywatch tömegjeleneteire. Persze dobtam egy hátast. Tényleg nagy ász lehetek, ha a híres Pamela kikéri a véleményem. Szünetben mindig a Sunset Boulevardon sétáltatott, és néha vett nekem fagyit. De aztán egy idő után mindig úgy alakult, hogy kettesben maradtunk a Miramarban, ami egy pöpec szálló, és az volt, hogy erővel rányomta a fejemet a nemi szervére. Én valamiért nem húztam el, hagytam, hogy megtörténjen.

Rosszul esett, de csak most ért le a tantusz, hogy traumatizált.

Anyám szerint naiv voltam, de azt hittem, hogy ez ilyen. Benéztem. Meg olyan is volt, amikor Pamela orális szexet kezdeményezett; pont ezért találkoztam újra vele, hogy kiderüljön, mi ez az egész. Én akkoriban azt gondoltam, az ilyen szörnyűségnek egyszer csak át kell fordulnia valami csipkefinom romantikus kapcsolatba, úgyhogy utána még vagy nyolcszor visszamentem.

Végül mondtam a Pamcsinak, inkább menjünk fel hozzám, és ott csináljuk, de nem akart feljönni.

Ez volt az a pont, amikor végképp be tudtam fejezni. 

Utána feneketlen depresszióba estem, totál elvesztettem a tájékozódási pontokat. Azzal senki nem törődik ebben a szexista világban, milyen egy férfi lelke: törékeny, mint egy harangvirág. És micsoda iszonyú remegések támadnak, amikor evolúciósan beindul! A letargia azóta is gyakran visszatér, mindig olyankor, amikor kiszolgáltatott helyzetbe kerülök. Nem csoda, hogy ilyen gyanakvó lettem a hatalommal rendelkező nőkkel szemben.

Beszélni kell erről: a kiszolgáltatottságról, hogy az emberek tudják, az éremnek mennyi oldala van.

Amikor a héten véletlenül megláttam Pamelát a Brossban, akkor kavarodott fel bennem újra az egész. Hogy ki kell írnom magamból, különben csak agonizálok, és így kell élnem mostantól már mindig, mindenféle illatos testek és gyöngéd érintések emlékétől összezavarva.

Alig harminc éve történt. Legfőbb ideje kiteregetni a szennyest! Amit ez a felajzott némber művelt a sikoltozásaival: a Pamela! Az ilyeneket ivartalanítani kell, mint a bagzó kecskéket. Lehetőleg még 12 éves koruk előtt. Szikével kivágni az ivarmirigyüket! 
Szigorúan, félreértések elkerülése végett, idézek.

Nehogy már fontoskodó feminák terrorizálják a fél világot!

Szerencsére van egy barátom, a Kevin S, azt ajánlotta, hogy olvassak el egy könyvet. Katharina Blum elveszett izéje, vagy mi a címe. Aszongya, utána becsülni fogom az újságíró társadalmat, hogy milyen szépen felgöngyölítik ezeket az ügyeket.

Vagy fuldokolgassak szépen kis fekete-fehér ketrecemben tovább.

Felüljáró-irtók

„A rossebbe!”, dörmögte maga elé a főváros pedig többnyire választékosan fogalmazó vezetője, amikor sokadszor kért pénzt metrófelújításra kormányától.  A kabinet támogatás helyett felajánlotta, hogy szívesen finanszírozná a Nyugati téri felüljáró elbontását.
Szakemberek cáfolják, hogy ez bármikor dugókat okozna.

A mindig elegáns városvezető a tegnapi kormányülést követően, a 3-as metró felújításával kapcsolatosan tartott sajtótájékoztatón vetette föl, hogy ideje megszüntetni a Nyugati téri felüljárót. Úgy hírlik, a Rottenbiller utca alatt is teljes hosszában közúti alagút várható. A Nyugatinál a leglogikusabb megoldás egy hagyományos, manuálisan vezényelt, szintbeli kereszteződés lenne.
A főpolgármester hozzátette, a városszépítő álmokra van már terv, melyek még Orbán Viktornak is tetszenek.
Évek óta felmerül a Nyugati téri felüljáró bontásának ötlete. A BKK még 2014-ben egy nosztalgia-villamosvonal ötletével együtt fontolgatta a felüljáró eltüntetését, akkoriban arról is szó esett, hogy visszaállíthatnák a Bajcsyn a lóvasút-közlekedést. A döntést végül homályos forgalmi hatásvizsgálatokra hivatkozva elhalasztották. 
Egyesek szerint amiatt riadoztak, hogy a felüljáró bontása után csúcsidőben esetleg torlódások keletkeznének, pedig ez szamárság.
A BKK 2015 őszén végül úgy döntött, a közlekedési mérnökök krónikus kekeckedésére tekintettel a felüljárót egyelőre lélegeztetőgépen hagyják. Esetleg felújítják, a munka kezdetét 2016 szeptemberére ígérték. Sajnos nem lett belőle semmi, ahogy a vadiúj Belváros-Liget lóvasútról sem esik mostanában szó.
Egy Index nevű link hírportál linkjén most azt látom, a Nyugati téri felüljáró-kérdés rendezését még meg sem kezdték, legalábbis a te rvezéshezmég rajzasztalt sem vettek. Fenti kormányülésen viszont, ahol a polgármester hiába próbált pénz kunyerálni a kormánytól, cserébe felajánlották, hogy a felüljáró bontását a kabinet készséggel finanszírozza. Források szerint a miniszterelnök régi rögeszméje a felüljáró eltüntetése, a kommunizmus jelképének tartja.
A projekt jól illeszkedik a környező panelépületek felső szintjének bontási terveihez is. Az eljárás az áttüzesedett bolsi objektumokból végre kellemesen hűvös toronyházakat varázsolna.
Egyes vészmadarak szerint a felüljáró megszüntetése dugókat okozna, laikusok szerint a felüljárók lényege, hogy a keresztező útvonalat áthidalva akadálymentes közlekedést biztosítanak a füstölgő gépjárművek számára. 
Mások azt pedzegetik, a szóban forgó felüljáró elbontására nincs is "okvetlen" szükség, a Keleti pályaudvarnál belengetett hosszanti alagút pedig baromi drága lenne. Ráadásul tavaly építették át az egész Baross teret, alagút nélkül. 
A panelépületek letarolásának tervét az építész szakmából eddig senki nem merte kommentálni.
Megszólalt viszont Vitézy Dávid, a BKK ex-vezérigazgatója, aki jelenleg a Közlekedési Múzeum helyén keletkezett gödör igazgatója. A szakember Facebook-oldalán kommentálta a polgármester által kommunikált terveket. Az egyébként közgazdász végzettségű városmentő azt írja, a Nyugati-felüljáró bontásán már régóta túl kellett volna esni, az elképzelés tökéletesen illik egy világváros távlati terveibe. Hozzátette, mindez csak egy villamos-, esetleg lóvasút vonal Városligettől a Deák térig történő beiktatásával képzelhető el.
„Borzalmas volna, ha épp e tradicionális közlekedési eszközök fejlesztése maradna el. Miközben a felüljáró változatlanul ott meredezik a Marx téren a francba! Az omnibusz terveit már 2014-ben kidolgoztuk, sajnos ott maradtak városházi fiókomban. Azt mindenki tudja, egy felüljáró lebontása mennyire jelentős forgalomcsillapító intézkedés. Okulnunk kellene Bécs, Pozsony vagy Tókió közlekedésének intő példájából. A bontás további előnye az autósok szívatásának új szintre emelése lehetne” – írta a nehéz sorból kikeveredett ex-politikus professzionális Facebook oldalán.