Ahogy
elhúzta a függönyt, a napfény élesen az arcába vágott. A parkoló kocsik tetején
még csillogott az éjszakai eső. Robusztus felhők távolodtak az ég peremén.
A
lejtős utcán a pályaudvar felé nárciszok világítottak a kerítések tövében,
piros tulipánokkal vegyesen. Egy jukka éles leveleinek tövében mozdulatlanul
ült meg az esővíz.
Ostobaság
volt ez az út; másfelől, ha nem utazik, a hiány később kellemetlenül sajoghat.
Különösen, ha vesztenek; bár a föltételezés is abszurdnak tűnt. Akkor nyilvánvalóan
ezermilliárdoktól esik el az ország. A magyar anyagiak tárgyában könyörtelen.
De
tényleg ökörség: Redruth-London majdnem 500 kilométer. Plusz a végtelen
ácsorgás a sorban, egyetlen rohadt voks miatt. A peronokat összekötő felüljárón
föltorlódtak az utasok, Tóth csak már lefelé menet látta, nyűtt öregasszony küzd
lihegve járókeretével. Ősz ember segítette, oldalról fogta a könyökét, nem
gyöngéden, inkább kíméletlenül.
Egy
trapéznadrágos lány bőröndjén nagy fehér betűkkel az állt: THIS BAG BELONGS TO
ME. Narancssárga mellényes nő terelte nagy hangon a vonal mögé az utazókat.
Befutott
a szerelvény.
Tóth
keveset utazott vonaton, és ilyen vagont még nem látott. Az üléstámlák fölött mindenütt
színes fények égtek, ismeretlen rendeltetéssel, a kocsi gyakorlatilag üres volt.
Helyet
foglalt egy ablak mellett.
Egyenruhás
asszony tolta csörömpölve szervizkocsiját az ülések között.
Ragyogó
mezők mellett robogtak el, mintha tisztára sikálták volna őket, ölyv szállt
szemmagasságban. A télvégi fák ágai csupaszon meredeztek. Tóth lehunyta a
szemét. Reggel pillanatra bekapcsolta a TV-t: holttestek villantak föl előtte,
megkötözött kezű civilek, szertehányt hulladékként hevertek az aszfalton. Egy öregasszony
minduntalan elrántotta fejét a mikrofon elől, fiát a kertben érte találat, és a
vénség nem tudta bevonszolni a házba. A fagyott földdel sem bírt, hogy eltemesse,
végül két szőnyeggel letakarta, a kutyák ellen. Amint fölemelték a szőnyeg
szélét, a kamera tapintatosan csak egy vibráló foltot mutatott.
Tóthot
most ezek a képek bizarr magabiztossággal töltötték el. A magyaroknak mindig volt
érzékük a vesztes oldalra állni, de a helyzet ezúttal kristálytiszta; Tóth elképzelni
sem tudta, hogy az eseményeket lehet más optikán keresztül is szemlélni.
Szélkerék
emelkedett elé, egy zöld bozótossal borított dombtető mögül tűnt elő váratlanul.
Az iromba lapátok lassan forogtak. A tájat 600 éves sövények szabdalták változatos
geometriai alakzatokká, a cserjék közé ékelt fák ágai csontkezekként nyúltak a magasba.
Kérgük alól mindenfelé apró rügyek törtek elő; virágzó gyümölcsfa rózsaszín
foltja úszott el, talán cseresznye, bár e gyümölcs erre legföljebb apró,
kesernyés bogyóvá érik.
Liskeardnál
megálltak. A falun túl elhagyott kohók kéményei szakadtak ki a sziklás
talajból. Tóth háta sajgott, minduntalan testhelyzetet kellett váltania. A
peron hosszában zömök pálmák sorakoztak,
sokszögű betonteknőkben jácintok, fokföldi ibolya és azálea szórta színeit.
Kalauz
kérte a jegyét, fekete egyenruhájában inkább gyászhuszárra emlékeztetett.
Nyugdíjasok sétáltak egy golfpálya mentén, majd a domboldalon hatalmas, vörös
ló állt, gazdája ismeretlen okokból négykézláb ereszkedve gallyakat szedegetett.
A mezők aljában barna tavakká állt össze a talajvíz.
Tóth
hol az ablakba könyökölt, hol térdére hajolt. Arra gondolt, biztos van értelme
a sínylődésnek; hajszállal mindenképp több, mint a semmi. Emlékezett rá,
gyerekkorában a magyarok évekkel tovább éltek, mint szomszédai; mára fordult a kocka.
Újabban visszafogta kapcsolatát az otthoniakkal, mindenki csak panaszkodott, esetleg
valamit vagy valakit vádolt; inkább a nemes magány. Az ember néha vacakul érzi
magát, ez az élet rendje.
Szakadéknyi
mélységben ásatag majorság húzódott meg. Udvarán szürke kutya állt, feje
világítóan fehér volt, bár úgy csüggesztette le, mint aki végnapjára készül. Egy
asszony köhögni kezdett átellenben, Tóth előkotorta kabátzsebéből a maszkját.
Fehér sziklák pöttyöztek egy valószerűtlenül zöld mezőt, csak a közelbe érve vált
nyilvánvalóvá, valójában birkák legelésznek a domboldalon. A völgyet kanyargó
patak szelte ketté, medrében fehéren fodrozódott a víz. Partján a rideg
fatörzseken borostyán kúszott bokorként a magasba.
Tóth,
amint figyelte a tájat, arra gondolt, ezek a fák sokkal pontosabban, legalábbis
érvényesebben képviselik a világ lényegét, mint ő, különösen a magányos
szavazata. Fácánok ácsorogtak egy horhos alján, három rozsdás folt. Másfelől
van olyan erkölcsi minimum, amin nem tanácsos átlépni; az ember könnyen a világ
végén találja magát.
Egy
erdő szélén viskó állt, talán ól. Körülötte kecskék, bivalyok és sirályok
legeltek, bibliai békességben. Tóthnek már fájt a szeme a sok élménytől: behunyta,
de ekkor meg olyan szédülés fogta el, hogy inkább kinyitotta megint. Hagymaföld
mellett haladtak el: mintha zöld borosta ütött volna ki a talajon.
Minden
előjel nélkül a tenger tűnt föl, kéken veszett el a végtelenben. Gazdagságot
árasztó villák köves teraszain borszínű ponyvákat lobogtatott a szél. Itt
északabbra már ritkult a kénsárga, tüskés bozótos, a távoli legelők zöldjét
cédrusok és aleppói fenyők sötét foltjai tarkították. Egy északi kertben még teljes
virágjában állt a magnólia.
Exeternél
két utas felállította, hevesen mutogattak. Helyjegyük volt, Tóth csak most
látta, ülése fölött a lámpa már pirosan világít. Fölállt, de csak nehezen
talált új ülőhelyet. Percekig kapaszkodott egy üres ülés fölött: itt is pirosat
mutatott a lámpa, de végül nem törődött vele.
Azon
rágódott egyre, miért kell a magyarnak mindig a vesztes oldalon megragadnia. Fácánok
futottak a fűben, a kakasok nyaka kéken szikrázott. Matuzsálemi fa állt egy
tisztás közepén, tekergő törzsével olyan volt, mint egy haldokló görcsbe
szorult ökle. Árnyékában anyajuhok legelésztek, lábuknál nyúl nagyságú
újszülött bárányok botladoztak; a látványtól Tóthnek eszébe jutott, húsvét
közeleg. Egy dombtetőn a tömött fűcsomók úgy emelkedtek elő, mint amikor egy
zöld arcot szemölcsök borítanak el.
Elvétve
szántók tűntek fel, a barázdált fold okkerszínű volt, nem fekete, mint otthon, aljukban
óriás, iszapos foltokban kavargott a talajvíz. Tóth kabátját lábai közé gyűrte,
tenyerébe támasztotta homlokát. Egyre gyötrelmesebb volt az út. Alagúton
száguldottak keresztül, az üvegben váratlanul feltűnt az arca: elkapta a
tekintetét.
Eszébe
ötlött, fölhívja volt feleségét, de inkább letett róla. Anyját tárcsázta, de a
telefon csak hosszan, nyomasztóan kicsöngött. Kinyomta. Mind gyakrabban állították
föl, sorházak követték egymást apró, kormos hátsó kertekkel, már London környékén
jártak. Bástyaszerű templomtonyok emelkedtek a háztetők fölé, kátrányos falú
viaduktokon kanyarogtak. Hangárok, majd egyre több magasépület tűnt fel, végül
befutottak a Paddingtonra.
Tóth
még nem járt itt, s bár tudta, hogy a pályaudvar egy mesefigura névadója, a
maciszobrok tömege mégis megdöbbentette. Elképzelte a Keletit, tele puli- meg
csodaszarvas-szobrokkal – tulajdonképpen nem is volt borzalmas látvány.
Innentől
viszont minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egyből megtalálta a District Line
peronját, a befutó szerelvény is jó irányba tartott. A West Bromptonon kiváló
érzékkel fordult a szavazóhelyiség épülete felé. Benn, egy tágas teremben
gyorsan elhelyezte pár keresztjét, kibújt a fülkéből, mosolyogva fordult ki a
nemzetiszín zászlóval ékített kapun. Furcsamód leginkább üresnek érezte magát.
Útja
végére ért.
De
még volt ideje a visszaindulásig; ha úgy vesszük, kevés, bár bizonyos
értelemben túlságosan is sok. Elindult a forgalmas utcán, őgyelgett céltalanul,
kezét a zsebébe dugva; csak ment az orra után, és kisvártatva meg is érkezett
oda, ahová útja ténylegesen vezette: a fulhami temetőbe.
BROMPTON
CEMETERY: ez volt szürke betűkkel a magas kőre írva. Belépett. Hirtelen mintha harang
borult volna fölé, minden átmenet nélkül a csend világába érkezett.
Végtelen
hosszan, mint egy dísszemlén, ősöreg sírok sorakoztak. Csak a messzi távolban,
a kőpusztaság túloldalán tűnt fel a ravatalozó épülete. A kőfal túloldalán a
Chelsea kék-fehér stadionja ezúttal durva anakronizmusnak hatott.
Tóth
korábban úgy vélte, minden temető egyforma, és most élénken vette számba a
különbségeket. Minden egyes sír egyforma barna volt, mintha mindent, a kelta
kereszteket, a rogyadozó kriptákat, a ferdén a talajba süppedt kőlapokat ugyanazon
meredek, agyagszín sziklafalból fejtették volna. Hazulról ismerős kereszt-formát
alig látott, annál több drámai szobrot: kőkatonákat, karjukat az ég felé táró
kőasszonyokat, sőt akadt sír, melynek alapján csak egy hatalmas, megmunkálatlan
sziklatömb állt, mintegy az alant pihenő néhái jellemszilárdságát jelképezve.
Lehajolt,
betűzgetni kezdte a sírfeliratokat. Nem volt könnyű dolga, errefelé nem volt
divat az aranyozás, az öreg kővésetek feketék voltak az időtől. Úgy tűnt, a
bejárattól távolodva időben is észrevehetően előre halad, az 1800-as évektől
egész az új évezred küszöbéig.
Elgondolkozva
lépegetett a temető gerincét alkotó allén.
Önkéntelenül
is az elhunytak életkorát kezdte számolgatni: noha látott néhány aggastyánt, az
elhunytak lényegében mind fiatalabbak voltak, mint ő. Ott tolongtak körülötte, repedten,
barnán, csupa elfonnyadt, semmibe múlt élet: és mind hamarabb vonták ki a
forgalomból, mint ahogy ő most a porhüvelyüket szemlélte. Szégyenkezve lődörgött
a kövek között. A “colonel” a “2731. battalionból” például 43 évesen hunyt el, remélhetőleg
csatában; most ott feküdt a kő alatti csöndben, és a sír elhanyagolt állapotát
tekintve évtizedek óta senki nem látogatta. Vagy ott volt egy 37 éves édesanya,
ura és négy gyermeke gyászolta, a kőbe vésve, hogy emlékét mindörökké megőrzik,
bár a jelek egyáltalán nem erre utaltak. És ez így ment majdnem mindenütt: bizonyára
mind kisebb-nagyobb terveket szőtt még élő koponyájában, hogy aztán a sok
elképzelés nyomtalanul elszivárogjon a talajban.
Egy
bizonyos Dr John Snow-nak például az a meghökkentő ötlete támadt, hogy a kolera
tisztátalan vízzel terjed. Személyesen szervezte meg a negyed vizvezetékkel
történő ellátását. Ezzel már az első évben valószínűleg ezrek életét mentette
meg, pár évtized után mégis elfelejtették az emberek. Ma városlakók milliárdjai
jutnak vezetékes vízhez, tehát évente tízmilliók maradnak életben a kolera
takaros görcsei helyett, e sokaság mégis rég elfelejtette, kinek köszönheti újranyert
életét, sőt többségükben még e maradék életnek örülni is elfelejtettek. Az egészen
biztos, hogy sohasem hallották John Snow nevét, amint Tóth sem hallotta soha.
Sőt,
folytatta töprengését, tekintélyes részük mára maradék bizalmát is elvesztette
a vezetékes vízben, és inkább kristályvizet cipelnek haza, nagy műanyag
palackokban, amitől egész testük megtelik műanyaggal, s onnantól inkább különböző
orvosaikat látogatják, hadakozván furcsa tüneteivel e sok plasztikember, az
életfogytiglan plasztikgondolataikkal és plasztikfeledékenységükkel.
És
még csak a gondolatmenet felszínét karcolgatom, nyugtázta.
Így
járta végig Tóth sorban az úrinők és úriemberek sírjait: megannyi családi
kriptát és bedőlt urnaoszlopot, felidézni próbálván az elhunytak örök emlékezetét,
noha igazából csak barna követ talált a sok emlék helyén. A temető végefelé ráadásul
fiatalabb sírokra lelt, egyre több idegen névvel: egy lengyel pék, özvegy
lehetett, 31 éves korában halálozott el, 2 gyermeke és szülei siratják, vagy egy
cirill betűs fakereszt alatt bizonyos Pável pihent, a fához fémlemezt
csavaroztak, arra gravírozták a fiú fényképét; jóképű srác volt, Lacoste
pólóban üldögélt egy asztal mögött és nevetett, felsőteste alapján valószínűleg
gyúrt.
A
kerítés végében az utolsó sírocska már 2005-ből származott; neve alapján
Afrikából eredt a kislány, 5 éves korában vitte el ismeretlen betegsége. Az
apró hantot piros szalaggal kerítették körül, s egy alvó rózsatő tövéhez
támasztva plüssmacik ültek; esőáztatta, koszos mackók, leginkább a pályaudvaron
látott Paddington-macikra emlékeztettek.
Tóth
az órájára pillantott. Túl sokat időzött itt; sietve vágott át a temetőkerten
újra, míg meg nem csapta fülét a város mozgalmas lármája megint. Egy
Sainsbury’s Extrában szendvicset vett és üdítőt. Az első útszéli padon
elfogyasztotta. Ennie kellett. A választási eredményekre már a vonaton klikkelt
rá, hazai idő szerint 11 órakor; első pillanatban el sem hitte a számokat. A
listás szavazatok aránya különösen sokkolta.
Kibámult
az ablakon.
Liskeardnál
álltak megint, még nagyjából 40 perc, és hazaér. Vesz egy zuhanyt, kibont egy üveg
sört. Esetleg még egyet. Képsorok villantak föl előtte újra, egy szétbombázott
pályaudvar, a törmelék között piros maci hevert; biztos minden nemzetnek vannak
jobb és rosszabb periódusai.
Hirdetmény
zökkentette ki gondolatmenetéből, jókora plakát: “John Snow bádogosmester. Príma
ácsmunka! Elsőrangú ereszcsatornák és tetőlemezek!“
Tóth
elmosolyodott.
Létezik,
hogy a doktor úr újrakezdte? Vagy elkezdte a nevén valaki más; akit persze újra
elfelejtenek, de a nevén mindig újrakezdi valaki. Persze biztos lehetett volna észszerűbben
csinálni, jobban hangsúlyozni, amit kell; hogy lehet több örömmel élni. De ez
van. Otthon is biztos újrakezdik. Ha nem, akkor is mindig akad valami érdekesség,
ami persze nem kárpótol semmiért, csak megesik az emberrel.
Tóth
már nem volt annyira felindult. Zuhanyt venni például jó lesz. Bár az is még
legalább egy óra.
Másfelől:
mi az, “egy óra”?
Kibámult
az üvegen. A szerelvény zökkenve lódult meg a hűvös cornwalli éjszakában.