Levezetés (az ún. független gondolkodók lukra futása)

 „Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy 2x2=4. Ha ezt megtehetjük, minden más már ebből következik.”

                                                                                                                             George Orwell

Itt a tél. A káderdűlők meredek utcái lefagytak. Boss-zakós férfiak boronganak flexibilis lakásaik mélyén, mert mindenki a karórájukat firtatja; álmos mamelukok dörzsölgetik a szemüket: Magyarország mára elveszítette tekintélyét a világban, a kormányzat folyamatosan rombolja saját renoméját, mint részeg huszár a kuplerájban. Kihűlt iskolákban zúgolódó nénik figyelik kényszeredetten, amint szeppent bakfisok pisilni próbálnak, plusz praktikus vasárnapi zárvatartás. Ez van.

A keleti szél lohad, a beáramló EU pénzek ellenére is a kontinens sereghajtói közt kullogunk. Közben a miniszterelnök inverz Robin Hood-ként a szegények zsebéből emeli ki a filléreket, hogy hadurak számláira csoportosítsa. 
Talán ismerik a viccet: az új vendéget megvágja a borbély, zavartan próbálja kiengesztelni.

– Khmmm… Elnézést, uram. Járt már nálunk? – Nem. A lábamat a háborúban vesztettem el.

A társadalmi diskurzus foszlányokra szakadozott, a közélet abszurd panelek foglya. Az ország megosztott, középen poros barikád emelkedik: két oldalát a megszokás „jobboldalnak” és „baloldalnak” címkézi (sajátos gyakorlat olyan tájon, ahol a kormánypárt nyilvánvalóan bolsevik gyakorlatot folytat jól fejlett személyi kultusszal, államosítási görcsökkel, a finánctőke állandó egzecíroztatásával. Na jó, a Munkásőrség nem hord fegyvert, csak menetel).

Míg a rendszer űzi a maga sajátos gyakorlatát, az értelmiség kitartóan címkéket ragasztgat egymásra. Pedig lényegében egyetlen kérdés vár eldöntésre: kézi vezérléses üzemmód mellett egy (vagy több) ázsiai hatalom komornyikjává válunk (A), VAGY Európában folytatjuk, elfogadva annak társadalmi-politikai technikáit (B).

Sokak szerint a kérdésre értelmesen csak B válasz adható. Azonban vitatott, egy szétkartácsolt világban fölírható-e még egyáltalán értelmes képlet. Egyesek szerint kézzelfogható valóság mára nincs is, csak párhuzamos, sikeres és kevésbé sikeres narratívák.

Kézenfekvő volna e nézet híveinek ehelyütt azt tanácsolni, hazafelé menet forduljanak szembe a körúton az első hatos villamossal, hátha sikeresebbnek bizonyul a narratívájuk, de ne tegyük. Éljünk egyszerűen a föltevéssel, valóság létezik. Ebben az esetben marad hely a józan ész számára. Léteznek érvényes állítások, sőt talán erkölcs is van; de akkor lennie kell erkölcstelenségnek is. Az érvényes állításokkal szemben érvénytelen is van, az ilyesmit tradícionálisan hazugságnak nevezik, és némelykor akkora, hogy kis híján rárogy a szónokra a plafon.

A roskadozó mennyezet e tél végén jelek szerint a fiatalabb nemzedéknek is szemet szúrt. Márpedig ha egy országban a fiatalok lejönnek a játékkonzolokról, többnyire elkezdődik egy új történet; elkezdődik a jövő, amely, mint rendszerint, lehet sikeres és sikertelen.

Itt azonban szeretnék visszakanyarodni az alapkérdéshez. A józan ész azt várná, aki fent B választ adott, az a polgári halmaz attól kezdve egyfajta közösséget alkot. 
Azonban kérdés, lehetséges-e még Magyarországon ún. „oldalakon” átívelő közösség, ésszerű együttműködés a barikád két oldalán szervült társas magány helyén. Egy ilyen közösség tagjai ugyanis nem intézhetik el vállrándítással, ha hajdani bálványuk egy repedező hordón követhetetlenül forog, azonban ennek fordítottja is igaz, és ha bárki, esetleg ízlésünktől távolabb eső módon, de érvényes kijelentéseket tesz, annak rokonszenvünkre mindig tudnia kell számítania.

E ponton pedig lehetetlen említés nélkül hagyni az ún. "független magyar értelmiség" és médiájának napjainkra gyémánt szilárdságúvá jegecesedett gyakorlatát. E kiművelt emberfők sokasága még a rendszerváltás pillanatában kiadta gebinbe a közélet formálását választott politikusainak, és azóta ingerülten figyeli e magukra hagyott figurák egyre szánalmasabb téblábolását. A bosszankodás frusztrációba, az idővel valódi agresszióba váltott. Tehetségek tömegét darálta le mára ez az ingerülten zakatoló rendszer. Jó ideje mentális panellé vált például egyes urak válogatás nélküli szidalmazása: divattá vált javíthatatlan balféknek, torzsalkodó rittereknek nevezni őket, csupán mert a szisztéma rendje szerint  rivalizálnak egymással. Trendi nagy hangon elmondani őket mindenféle lúzernek, impotens alaknak, miközben a másik oldalról vadul ekézzük őket hanyatló renoméjuk miatt. Közhellyé immár, hogy a politikusi szakma en bloc egyetlen trágyadomb, amiből - igaz, némi logikai bakugrással - egyenesen következik, hogy a svindlerek és mamelukok kormányának pillanatnyilag nincsen alternatívája.

A panel lassan megkötött. Ha azonban az ember a tényekre is vet egy pillantást, meglepetésre feltűnik, hogy a rövid távú adósságkezelést leszámítva 1990 óta minden korábbi kormányzat jobban teljesített gazdasági téren, mint a jelenlegi. Ha a lakosság közérzetét, vagy mondjuk egyes állami intézmények működőképességét tekintjük, a különbség még szembetűnőbb.

Ha pedig morális perspektívából nézünk körül, nincs rá jobb kifejezés, könnybe lábad a szemünk.

A helyzet persze minduntalan változik. Manapság például olyan idők járnak, amikor szinte lehetetlen konkrét napirenddel kilépni az utcára, mert gyülekező fiatalok akadályozzák a közlekedést mindenfelé, szellemes tábláikat látva egészen átmelegedik az ember lelke. A tömeget figyelve azonban egy idő után feltűnővé válik, milyen széttartó módon űzik egyébként szimpatikus tevékenységüket. Szónokaik darabosan artikulált érzelmeiken túl legföljebb a rendelkezésükre álló, szervült paneleket ismételgetik, noha kétségkívül oly ártatlanul, az ember szíve belesajdul. 
Egyetlen dologban azonban közmegegyezés alakult ki: aktív vagy nyugalmazott „politikus” (még ha akát korábban okadatolhatóan éveket tett is hasonló ügyekre) megszégyenülés nélkül nem jelenhet meg az ilyen megmozdulásokon.

Félő, hogy úgy járunk, mint az egyszeri ember, amikor megkérdezték tőle, miért sárgarigó a sárgarigó. 
Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó?

Bocsánat, ha adomákkal fárasztom Önöket.

Mindenképpen kérdés viszont, nem aggályos-e egy szakma egészét megkérdőjelezni. Nem volna-e célszerűbb arra figyelni, ki mit mond, és nem arra, ki mondja. Főleg pedig, hogy róla mit mondanak. 
Lassan kifejezett intellektuális bátorságot igényel, megkísérelni tárgyilagosan számba venni az eltelt 25 évet; ki tévedett valóban, és ki az, akit inkább csak egy karaktergyilkos gépezet számolt föl; ki tette lóvá a nemzetet, és ki maradt véletlenül, ne addja Isten, esetleg, netántán feddhetetlen.

Címkéket egymásra ragasztani kétségtelenül könnyebb.
          Azonban ha egy társadalom mindig és mindenkiben csak gyanúsat lát, mialatt megtagadja saját múltjának feldolgozását, idővel nyilvánvalóan se múltja nem lesz, se jövője. De nem is lehet, míg legjobbjai rendre bedőlnek saját zsigeri impulzusaiknak; kevés elégedetlennek lenni, ha helyette csak ködös ábrándokban reménykedik az ember. Az a nép, amelyik nem hisz saját magának, amelyik mindig mindent megkérdőjelez, végső soron saját magát kérdőjelezi meg; diszkreditálja az ellenkezés esztétikáját, és hosszú időre aláássa saját teremtő és utánteremtő művészetét.
          Demokráciákban a politikai rendszert ugyanis hivatásosok működtetik, ahogy a vonatok elé kapcsolt mozdonyokat sem úrvezetők kormányozzák. Azonban ezek a sajátos figurák nem boldogulnak az utasok tevékeny együttérzése nélkül. Ráadásul mi választottuk őket, egytől egyig, 25 éven keresztül. Tessék magunkba nézni.

Nincs más választás, fel kell kelni a betegágyból, kijönni a kórtermekből, elhagyni a temperált folyosókat. Különben marad a szokott vircsaft: a tanárok elégedetlenkednek, az orvosok külföldön néznek körül, a nyugdíjasok sportosan otthon fagyoskodnak. A trafikosok jó esetben taxizgatnak. Az eladók vasárnaponként keresztrejtvényt fejtenek a lukas radiátor mellett.

El kell hinni, hogy a táj, amely hátunk mögött elterül, előttünk is folytatódik, és a romlás napjaiban is arra emlékeztet: minket több dolog köt össze, mint ami elválaszt. A magyar munkát akar, amiből tisztességesen meg lehet élni, lehetőséget a családalapításra, és azt szeretné, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen elszegényedést. És hogy a bűnözőket fogják meg és ítéljék el - akár a politikusokat, ha törvényi segédlettel családi zsebre vágnak N milliárdot.

Bizonyára ismerik a történetet, két ember áll a folyó két partján. Az egyik átkiabál a másiknak: „Mondja, hogy jutok át a túlsó partra?” Mire a másik: „A túlsó partra? Hiszen ott áll!”

Köszönöm, hogy végigolvasták e dilettáns, a közélet kérdéseiben teljesen tájékozatlan elmélkedést.

Évadértékelő

Johnny N’Dvad, M’wabai miniszterelnöke szenvedélyes értékelő volt, aki sohasem tartóztatta magát a karakteres fogalmazástól. Ezen a fülledt februári reggelen R’wanzori legforgalmasabb aluljárójában ütötte föl tanyáját, hogy megossza véleményét népével.

A mikrofonállványt a non-stop újságos előtt helyezték el. A biztonságiak hamar megtisztították a terepet a sorban álló betűfalóktól. A világosítók bevilágosítottak, a hangosítók hangoltak (utóbbi némi nehézségbe ütközött, mert épp a hajléktalanok soros begyűjtése zajlott: az aluljáró csöndjét vad ordítozás, halálsikolyok és a rakoncátlan ellenszegülés más zajai verték föl).

A Z-típusú átvilágítását sikeresen abszováló sminkes szakavatottan levakolta a miniszterelnököt. Celluxszal megnyerő állásba rendezte az elbitangolt vonásokat.

Jupiterlámpák fénye árasztotta el a műveleti területet.

- Ma reggel közös korcsolyázáson vettem részt árvagyerekekkel – kezdte az interjút a kormányfő. Az izzadtságban fürdő slepp felhördült. - Elmondtam nekik, ez az év szüleik számára a csökkenő adók és növekvő bérek éve lesz. Nehezen összekuporgatott vagyonkájuk egyre többet ér. 2014-ben, úgy néz ki, sikerül végre levernünk a lakatot M’wabai kapujáról.

A mikrofonállvány bólintott, a személyzet is szakszerűen tapsolni kezdett. A lelkesedésben Jupiter-lámpák zuhantak a kövezetre. Távolabb egy oszlopnál Kalasnyikov koppant. 
Lövések dördültek. 
A magasból pirosfenekű bólogatómajom zuhant alá.

- A rezsicsökkentés körülbelül egy százalékkal mérsékli a családok össz-megélhetési költségét. A gazdag, magasabb rezsijű családokét természetesen nagyobb mértékben. Minden épeszű m’wabai polgár képes fölmérni ennek jelentőségét. Szerintem ez a korszerű közszellem, ez a modern közgondolkodás. Mindaz, amit ma m’wabai életösztönnek nevezünk.

A mikrofonállvány csuklani kezdett, mert eszébe jutott, nemrég azt olvasta, hogy soha ennyi ember nem nyomorgott M’wabaiban. Kétségbeesetten próbálta  törölni memóriájából a hibás adatot. Ráadásul a valuta értéke negyedik éve folyamatosan zsugorodik a többi afrikai valutához képest…

Az állvány óriási levegőt vett, erősen igyekezett benn tartani.

- Bárki láthatja, akinek nem pörsenés nőtt a szeme helyén, hogy országunk nemzetközi tekintélye helyreállt. Munkahelyek százezreit, bocsánat, millióit teremtettük meg. Polgárainknak kiszámítható jövőt, példás biztonságot kínálunk – tette hozzá a miniszterelnök.

Egy hajléktalannak valahogy sikerült kiszabadítania magát a biztonságiak szorításából, a kamerák elé ugrott.

- Személyesen törted ketté az életem, Johnny! 20 év után kiraktak a saját cégemből! Csak hogy az ángyod golyvás húgának helyet csináljanak! – kiáltotta a fékevesztett alak. Rózsaszín nyelve felindultan csapkodott sötét arca közepén. 

– Egy százharminc kilós, vízfejű bakfisnak! 

Kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni a közbegyűjtők szorításából, dulakodás közben töltőtoll zuhant a földre. 

Aranynak tűnt, végén hatalmas rubinnal.

- Most mit bámultok?! – ordította a torzonborz otthontalan. – Az aranydiplomámhoz adták! Ha kell, éhen halok, de ezt nem adom el!!

- A kereszténynemzeti értékek elmélyítéséhez óhatatlan szükség volt az elmúlt négy év kitartó munkájára  – folytatta Johnny N’dvad. - Mi, tősgyökeres m’wabaiak hiszünk abban, hogy a jövőben még erősebbek és sikeresebbek leszünk. Úgy látom, lassan sikerült megfordítani a lelkekben már a feladás felé araszoló érzéseket.

A mikrofonállvány a szája szélébe harapott. Képtelen volt kitaszítani agya egy hátsó rekeszéből egy felmérés eredményét, miszerint mára M’wabai a legdepressziósabb ország Afrikában, közhangulat szempontjából a szaharai kísértetvárosok is megelőzik.

- Elfelejtetted fikázni az Uniót, Johnny – súgta egy csíkos hajú kommunikációs tanácsadó hátulról.

Csimbókos hajú öregasszony állt a közelben. Meghallhatta a tanácsot, mert ahogy a kijárat felé toloncolták, hátrakiáltott.

- Ti még a rabszállítót is uniós pénzből lízingelitek, kóficok!

Fehéren villant a haja, szeme villámokat szórt. Betuszkolták egy nyúlketrecszerűségbe.

- Pontosítok: az uniós pénz cirka 80 százalékából – mosolyodott el Johnny N’dvad. – 20 százalékot visszatartunk, személyes költségekre.
Arcára kisfiús derű ült ki. Az egyik rosszul aládúcolt vonásból vakolatdarab vált le.

Odafent hatalmas erővel megzendült az ég.
- Mennünk kell – mordult a miniszterelnök idegesen. Megnyalta a szája szélét. Torkig volt már ezekkel a minden délután menetrendszerűen jelentkező, özönvízszerű felhőszakadásokkal. 
Hóna alá  csapta a mikrofonállványt. 
Autogramvadász tanti állította meg. A miniszterelnök tolláért nyúlt, sietősen aláfirkantotta a nevét. 
Színarany íróeszköz csillant az államférfiúi kézben, zománcdíszítéssel: a vége egyetlen hatalmas, tiszta, vérvörös rubin volt.

A födémen vadul dobolt az eső. A víz patakokban szakadt a kijárók lépcsőin lefelé. Johnny fürgén lesöpörte magáról a csápoló karokat, sebes ügetésbe váltott. 
A lámpák kialudtak, az aluljáró félhomályba borult.

Csak egy kis klottgatyás klapec vette észre, hogy a testőrök gyűrűjében tovasiető kormányfő valójában mintha meztelen lenne: pocakja remegett, púderezett tokája hevesen hullámzott, deres himbi-limbije csüggedten fityegett. Pucér talpak csattogtak a kőlapokon.

- Toljad már a mikrofon-sérós valagadat be a tyúkszaros helikopterbe, de gyorsan! – ordította fentről egy türelmetlen hang. 

Szakadt a víz, mint a pokol tornácán. Az égen tébolyult, lila felhők száguldoztak.

A téren csak néhány elvakult Krishna-hívő maradt, vakító villámcsapások fényében maracuja-pecsenyét osztottak a végtelen sorokban kígyózó polgároknak. A bevett Krishna-vircsaft zajlott, a kis, klottgatyás klapecra nem figyelt senki. 
Az kis ideig toporgott, végül vállat vont, és zsebre dugott kézzel odébb állt.

A három kismalac

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, ne lábatlankodjanak többé otthon.

Elhatározták, építenek maguknak egy házikót.

Vígan dalolva útnak indultak. Amint így mentek-mendegéltek, összetalálkoztak Hófehérkével, aki épp egy csomó zsúpszalmát cipelt.

A legkisebbik malac megszólította:

- Hófehérke, add nekem a szalmádat! Hadd építek belőle csini kis házikót!

A jószívű teremtés boldogan adott volna, a malackát azonban testvérei hátulról még időben farba rugdosták,  Hófehérke ugyanis köztudottan inkompetens, tehetségtelen és hiteltelen nőszemély volt. Az emberek rég megcsömörlöttek tőle.

- Inkompetens a radai rossebb! - ordította dagadt nyaki erekkel Hófehérke, és azzal próbált védekezni, ő csak egy irracionális narratíva foglya. A malackák azonban kinevették.

– Korrupció! – kiáltották gúnyosan.

Hófehérke, mint akit szíven döftek, rogyott szalmája mellé.  

– Ezt nekem mondjátok, malackák?! Tudom, hogy gyarló, sőt sokak szemében határozottan taszító némber vagyok – Hófehérke hangja siralmasan remegett –, különösen Rachel Zegler fellépése óta. Mégis, könyörgöm, csak EGYETLEN konkrét példát mondjatok, amikor én a magam vagy családtagjaim zsebébe csúsztattam volna, egyetlen piculkátokat is. Ismétlem: ÉN, személy szerint! Konk-ré-tan! Miközben a farkas a szemetek lopja ki nap mint nap.

A malackák azonban jól lehurrogták Hófehérkét, leköpdösték, majd bosszúsan tovább botorkáltak. 

Ahogy így menének, baktatának, összetalálkoztak Micimackóval. A bundás alak egy csomó deszka alatt roskadozott.

A kismalac őt is megállította:

- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat! Építeni szeretnék egy házikót!

Testvérei azonban hátulról megint rángatni kezdték, és elmagyarázták, lényegében Micimackó teszetosza kormányzása vezetett a jelen helyzethez, az erdő lepusztulásához. Annak például személyesen ő az oka, hogy a farkas ilyen nagy mellénnyel grasszál mindenfele.

- Katasztrofális alak! Balfék! – tajtékzottak. – Egy kecske vezetését nem bíznánk rád! - A középső toporzékolni is kezdett. - Lúzer!!!

Micimackó csöndesen maga mellé támasztotta a deszkákat, és a maga sajátos, reszketeg hangján megjegyezte, a malackáknak érdemes volna végiggondolniuk, mikor nyomorogtak utoljára ennyien az erdőben. Mikor ment tönkre évente ennyi cserjeszinti társulás, vagy hogy mikor ment föl ennyire a gyökérsüveg ára. Végül arra kérte kritikusait, tárgyilagosan válaszoljanak, csupán egyetlenegy kérdésére: Az ő katasztrofális kormányzása alatt

a/ a malacok fő tömege (vö. medián!) jobban élt-e vagy rosszabbul, mint ma

b/ épültek-e a tömegesen lakások, vagy inkább manapság épülnek 

c/ több malacka született-e, vagy kevesebb

d/ az erdő adóssága hogyan aránylott a lombkoronatömeghez, versus jelenlegi helyzet (különös tekintettel az erdei főbank munkásságára - d/1!)

e/ miképp alakult a nyugdíjas disznók vásárlóereje

f/ derékba törte-e az állam bárki életét, ráadásul minden józan ok nélkül

g/ megszállták-e akkoriban komisszárok a civil élet minden szfé…

Micimackó ebben a pillanatban elkövette a szokásos hibát, és levegőt vett. Látszott, ha rajta múlik, meg nem áll „z”-ig, ami kétségkívül ijesztő perspektíva volt. 

A három malacka csak legyintett, és lebiggyesztett ajkakkal ballagott tovább.

Amint ide-oda kolbászolva dalolgattak, a rekettyés szélén összetalálkoztak Pókemberrel. A maszkos figura rozsdás taligájával rakat téglát tolt.

A legkisebb malacka szeme reflexesen fölcsillant.

- Téglás bácsi, add nekünk a tégládat! Szeretnénk építeni egy helyes házikót!

- Hogyne adnék, kedveskéim – mondta a Pókember, mert igencsak megtetszett neki a három kis malacka, és ízibe nekik ajándékozta összes tégláját.

A malackák ebben e pillanatban újfent gondolkodóba estek.

- Te Pókember – szólalt meg az egyik -, úgy látjuk, te nem csapod le a Házban elég brutálisan az égbekiáltó mutyik magaslabdáját. Hogy nem rogyasztod rájuk az egész szakramentumot. - Még a legnagyobb disznóságok után sem! - vágott közbe a másik. - Attól tartunk, te egy pipogya alak vagy, Pókember. Tudod mit? Dugd föl a tégláidat.

A piros trikós tutyimutyi figura dadogni kezdett, hogy persze lehet, hogy erőtlen, de mi mást tehetne, ha a malacoktól csak ennyi szavazatot kapott. Ráadásul a média a kormány agitprop koholmány-kohójává vált, amelyik redakció meg esetleg nem, ott pedig csak fikáznak, egyfajta vélelmezett, abszurd kiegyensúlyozottság nevében egyenlőségjelet tesznek harácsolás és barkácsolás, pagony és habony, rezsihalandzsa és a polgárok kihűlt melanzsa között. Úton-útfélen mindennek elmondják szegény Pókembert, miután meg azon ekézik, hogy renoméját veszti,  persze nyilvánvalóan amatőr, szakszerűtlen elerőtlenedése miatt.

De a kismalacok a vállukat vonogatták. - Oldja meg, kolléga! - Azzal otthagyták. Énekelve, táncikálva kóboroltak tovább.

Az erdő szélén egyszerre elébük penderült a farkas.

-Huhh!! – ijesztett rájuk szellemesen. - Gyertek ide, kedves malackáim, hadd kapjalak be benneteket! Ha volna, már rég szétromboltam volna a házikótokat is.

Berezelt a három kismalac, bár színleg hetykén odakiáltották a farkasnak:

- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be!

Az vállat vont, és unott arccal marcangolni kezdte őket. A legnagyobbat körfűrésszel oldalasnak hamar szétszedte, mire a másik két kismalac fürgén Micimackó háta mögé menekült. Szerencsétlen valamiért pont arra bóklászott, sebeit nyalogatva.

- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabáltak ki malacok a kétesen széles vállak mögül.

De a köpcös alak még csúnyábban visszakiabált:

- Gyertek csak ide, kismalacok, hadd kapjalak be benneteket! Aki nem jön, annak rögvest rojtosra rugdosom a zrityóját!

Ezúttal csak a legkisebb kismalacnak sikerült elszaladnia, lihegve bekopogtatott a Pókember téglaházának ajtaján. A farkas azonban fölmászott a házikó tetejére, és a kéményen keresztül beugrott a szobába; a tűzhelyen épp hatalmas fazékban víz lobogott, a farkas a forróvizes fazékba hajította a malackát, nemzetiszín fedőt helyezett a mulyára, majd léhűtőibe kapaszkodva pálinkás butykosokkal a kezükben táncolni és énekelni kezdtek.

- Málé a kis malac, dilinyós! Porhanyósra süti az anyós!

A farkas azóta is boldogan él, ha meg nem halt. Nagy, privát lakot emeltetett a pusztában, vasárnaponként tagbaszakadtan végiglátogatja bizalmasait, koloniál kastélyaik légkondicionált teraszán szilvóriumot szopogatva s jókat nevetve a pórul járt malackákon.

A Nagy M’wabai Ellenzéki Találkozó

Johnny N’dvad tizenhetedik éve kormányzott M’wabaiban a professzionális hamiskártyások magabiztosságával. Az egészségügyi ellátás elemeire esett szét, a közlekedés füstölgő zűrzavarrá vált, hűbéresek dúlták az országot, az emberek mégis változatlanul kedvelték a kormányfőt. A miniszterelnök ízes anekdotákban bővelkedő beszédei sikerrel tartották ébren a lakosok nemzeti önérzetét. Tízezrek fakadtak könnyre péntekenként, amikor heti szózata végeztével a kormányfő belefújt az ötméteres Nemzeti Vuvuzelába (hagyományos tswana dialektusban: lepatata mambu). Az öblös hang szívszakasztó egyszerűséggel terült szét a hőségtől remegő város felett, vigaszt nyújtva a nyomorküszöböt kóstolgató polgároknak, a konyhák félhomályában kuporgó, tenyeres-talpas asszonyságoknak s a kocsmák előtt ágyékkötőben csikkre vadászó, fekélyes testű állástalanoknak egyaránt.

A választások közeledtével a lakosság egy részében mégis éledezni kezdett a remény. Az ellenzéki pártok is kényszerű tapogatózásba kezdtek egymás irányába, a M’wabai Alapszabályzat értelmében ugyanis minden, a kormánypártra leadott szavazat öt (egyes körzetekben hat) ellenzéki voksnak felelt meg, így e tömörülések vezetői joggal érezték, elérkezett az ideje egyfajta laza együttműködésnek.

Egy borongós pénteki napon a főváros Limpopo-bozóttal benőtt főterén összeült a tizennyolc m’wabai ellenzéki párt elnöke, hogy megvitassák az ésszerű együttműködés részleteit. A találkozón részt vett egyebek között a M’wabai Szárnyaszegett Predatorok, a Durcás Koporsószökevények, a Together2024 és még számtalan csoportosulás vezetője. Még a Folyvást Csak Ekéző M’wwwwwwabaiak (6W) képviselőjének is helyet szorítottak a gnúürülékkel táplált tábortűz körül.

- El kell döntenünk, mi legyen a vezérelv, ami köré együttműködésünk szerveződik – vágott rögtön a közepébe a Durcás Koporsószökevények kiült kosztümös elnöknője. – Szerintünk a lényeg a parlamentáris rend védelme: azé a szisztémáé, amely Afrikát hosszú évszázadokra naggyá tette. Ez a társadalmi forma megakadályozza például, hogy egy hagymázos hordószónok pacal utáni lázálma másnapra automatikusan kétharmados törvény legyen.

- A second hand politikai hullák maradjanak csendben! – mordult föl a Folyvást Ekézők pártjának képviselője, egy különben nagy tudású, bár holdvilág külsejű sinológus.

- Mi csak hitvány karaktergyilkosság áldozatai lettünk! – fortyant föl a decens, sajnos itt-ott már kopaszkás Durcás-vezetőnő. – Egyetlen bűnünk, hogy azokat az államigazgatási technikákat akartuk bevezetni, melyek például a szomszédos Nigert oly gazdaggá tették.

- Elegünk van a korrupt politikusokból! – rikoltott közbe a Legyen Minden M’wabai Párduc elnevezésű, értelmiségi csoport elnöke. – Az országot makulátlan civilek irányítása alá kell vonni. Sikeres kormányzás csak akkor lehetséges, ha az olyan lejáratott politikai fogalmakat, mint például „kormány” vagy „parlament”, csírájában annuláljuk.

- Szerintem azt beszédjük meg először, ki legyen a miniszterelnök – vetette közbe békítőleg a Szárnyaszegett Predatorok vezetője. – Nézetünk szerint legjobb, ha M betűvel kezdődik a neve – tette hozzá ravaszul.

Szomszédja, a Together2024-es szeme alatt rángani kezdett az izom.

- Egy miniszterelnök-jelöltnek el kell tudni számolnia az összes ingatlannal, ami a vagyonbevallásán szerepel. A négy öröklakással, nem beszélve bizonyos szántókról. Johnny hallatlanul ügyes, ha ki kell csinálni valakit.

- Johnny N’dvad a legnagyobb rabló az országban, ezt mindenki tudja. Strómanjai aratják a fél országot.

- Én szóltam – vonta meg vállát fáradtan a togetheres férfi.

- Te beszélsz, akinek a kormányzása alatt virágzott a korrupció?!! – rikácsolt közbe egy karvalyarcú Folyvást Ekéző.

- Talán ha egyetlen konkrét korrupciós ügyet, csupán egyetlenegyet volnál szíves említeni – jegyezte meg elkínzottan a Together2024-es.

- M’WABAI TÖMEGKÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT!! – kiáltotta diadalmasan a karvalyképű.

- Egy: a M’wabai Tömegköz ügyéhez a kormánynak nem volt semmi köze. Ráadásul volumenében legföljebb fél ezrelékét képviseli annak, ami jelenleg az országban zajlik. És minden m’wabai párt benne volt, ismétlem, mindegyik. Legföljebb eltérő ügyességgel kommunikáltuk. Azt az apróságot most nem említem, hogy azidőtájt még volt tömegközlekedés.

- Az a baj a politikusokkal, hogy mindent kimagyaráznak! A múlt figuráinak nincs helye a közéletben! – verte a földet maga mellett a karvalyarcú.

Vitapartnerének arca egy pillanatra vörössé vált, mint a Nyanza-tó evezőslábú rákjai.

- Nehéz politikai egyeztetést folytatni valakivel, aki a folyamatból makacsul ki akarja rekeszteni a politikusokat. A rendszert működtetni kell valakinek.

- Ezekkel képtelenség megegyezni. Nem vagyok hajlandó egy asztalhoz ülni velük!! – ordított föl a Folyton Ekéző, és kirohant.

Pár Párducos követte.

Csönd támadt.

- Hol van itt asztal? – kotyogott közbe egy addig hallgatag szakszervezetis. Visszatekerte a laposüveg kupakját.

- Szépen halad az egyeztetés. Azt javaslom, jövő héten folytassuk – igyekezett oldani a hangulatot újra a Szárnyaszegett. – Nekünk, tudjátok, csak egyetlen feltételünk van: az „M” betű!

Kényszeredetten elmosolyogtak. A Nagy M’wabai Ellenzéki Találkozó résztvevői lassan szedelőzködni kezdtek. Eleredt az eső, kövér cseppek patakzottak a barna vállakra és sötét koponyákra.

Távolabb rotang-pálmák koronája hajladozott a szélben: leginkább ürességbe markoló, könyörgő kezekre hasonlítottak.

Az árvízi helyes

Frau Merkel komoran bámult a zúgó habokba. Egy hete vette át az árvízi védekezés irányítását; alig aludt, a keze remegett, gyomra liftezett, az állandó készültség mégis valahogy egyre feszesebbre vonta arcvonásait.

Az Elba vadul örvénylett lábai előtt.

- A munkának az a lényege, hogy minél több homokzsákot megtöltsetek – fordult a körülötte állókhoz ellentmondást nem tűrő hangon.

Összeráncolt homlokkal nézegette adjutánsával a veszélyes szakaszokat a térképen.

- Öblözet – szólalt meg. Kérdőn a fő katasztrófa-sameszra pillantott. – Mennyi ez még?

- Amíg fel fog jönni.

- Akkor addig rakjátok – zárta a diskurzust. Pökött.

Megigazította haját, majd beleszagolt svejfolt katonai esőköpenyébe.

- Az állomány mostantól a vacsorát hajtja végre. Aztán megint lokalizáció. Gátat fel nem adunk!

Odaintett egy fotóst, hogy csizmát válthasson. – Basszus! Egy óra múlva Perlebergben kell lennem! – csapott erős dörrenéssel a homlokára.

Fél lábon ugrálva hordozta körül neheztelő pillantását a feketén örvénylő Elbán.

Wittenbergben kiadta az utasítást, hogy két veszélyeztetett utcából további 25 személyt ki kell költözni otthonából, s a Bundeszivilschutz helikoptere már repítette is Bad Wilschnack felé. Itt a kancellár asszony a Terrorelhárítás (Terrorische Verhütung) munkatársai segítségével ellenőrizte a munkálatokat. Szerencsére rendjén talált mindent.

– Úgy látom, a fenyők vonalától lefelé a szél veszélyezteti az élőerős védekezést – jelentette ki gondterhelten sajtótájékoztatóján. – Úgy tűnik, a csatában még várnak ránk meglepetések. – Szemrehányóan utasította tisztiszolgáját, aki azonnal korrigálta sminkjét.

- Tudják, rohanok Pritzwalkba – vetette oda természetes mosollyal a riportereknek. – Az új kefekötő-üzem beruházása 500 munkahelyet jelent majd a lakosoknak. A jelenlegi politika folytatásával néhány éven belül utolérhetjük akár Magyarországot is.

Az éjszakát egy katonai pajtában töltötte, a helyi legényekkel pajtáskodva. Hajnalban már Dömitzben tekintette meg az árvízi védekezés állását. – Mindenkiért meg kell küzdeni – magyarázta a védvonalra kirendelt tudósítóknak.

- A munkavégzés során felhevült testet a megáradt folyó vizével hűsíteni tilos! –pördült meg váratlanul, egy rakoncátlan helybelire ripakodva. Haragosan igazította meg dekoltázsát.

- Másfél óra múlva feltétlenül a Boinzenburg melletti Telzeuban kell lennem. Sajnos nem tekinthetek el attól, hogy polgármesterük egy rohadt szocdem. Vele szóba sem állok.

Ordonáncára kacsintott.

– Szerencse, hogy a korábbi, túlmozgásos kancellárok ideje lejárt. A külhonból szított szivárgások ellenére, úgy kalkulálom, lassan lábat moshatnak az emberek.

A vérszomjas filoszok legendája

Az április brutális hónap M’wabaiban. Az időjárás kiszámíthatatlan, az utcákon negyvenkilós, könyörtelen Krupszkaja-kutatók kergetnek nemzeti érzelmű sorozatgyilkosokat. Sötét sikátorokban szlavisztika-szakos brigantik állnak gyanútlan nyugdíjasok útjába, mindenféle savakért könyörögve.

Ezekben a napokban történt, hogy Johnny N’dvad, az ország miniszterelnöke elhatározta, megszűnteti országában a vízdíjat. Az embereknek szükségük van jó hírekre.

Másnap reggel Miguel W’rga, a máskülönben kompromisszumkészségéről híres pénzügyminiszter szokatlanul dacosan toporgott a parlamenti dolgozószoba szőnyegének szélén.

- Tudod te, Johnny, hogy az ország vízműveinek 90 százaléka önkormányzati tulajdonban van? Pár hét , és elkezdenek bedőlni.

- Te folyton akadékoskodsz, Miguel. – A miniszterelnök fáradtan dörzsölgette barázdált homlokát. – Az emberek igenis kajálják, ha csap alatt hűthetik a maracujasört. És ez a fő.

- De közben leszoknak a takarékosságról. Már így is a legtöbb vécé folyik az országban. A szerelők meg panaszkodnak, hogy éhen halnak, mert az emberek nem javíttatják a latrináikat… Lassan leszoknak arról, hogy megbőröztessék a csapjaikat.

Kétségtelenül zord idők jártak. A Statisztikai Hivatal hónapról hónapra komorabb számokat közölt, a templomok előtt hosszú sorok kígyóztak meleg ételre várva. A hidak alatt állástalan tanárok gyülekeztek. A kiakolbólított vízügyesek nyúlgátakon húzták meg magukat.

- Hagyd már, Miguel. – A miniszterelnök átmenet nélkül fölugrott, lehajolt, és megigazította a rinocéroszbőr szőnyeg ráncait. – Mindjárt kezdődik a meccs. Krikettet szeretnék nézni.

A pénzügyminiszter homlokának közepén sötét, omega alakú ránc jelent meg. Némán hagyta el a szobát.

Pár hétre rá a főváros összes vécéje valóban zubogott, mint a N’yanza-vízesés. Egyesek közben azt kezdték suttogni, hogy a nigeriek csempészni kezdték az olcsó m’wabai vizet: hibrid lajtos kocsikkal lopják át a határon, és gyerekek agymosására használják.

A szomszédos ország állami tévéje kétségtelenül barátságtalan rajzfilmsorozatot indított. A rövid epizódokban zombi-képű kiskölykök Johnny N’dvadot simfelték üveges tekintettel.

Undorító – jegyezte meg a miniszterelnök. A tévé előtt bóbiskolt éppen. A Niger-M’wabai krikettmérkőzést adták, sajnos a nigeriek 437-25 arányban vezettek.

Johnny dühösen messzire köpte ezüst fogpiszkálóját.

- Az a legnagyobb baj, hogy te adod nekik a muníciót – jegyezte meg Amali’e asszony, aki ebben a pillanatban lépett a szobába. Négykézlábra ereszkedett, hogy összeszedje a mosogatnivalót.

A miniszterelnök tűnődött, elhelyezzen-e egy maflást az asszony arcán, de végül türtőztette magát. Kinézett az ablakon: a magasban hamuszín, komondor formájú esőfelhők vonultak.

A baj sosem jár egyedül, a statisztikák egyre meredekebb, sajnos negatív előjelű növekedésről adtak számot (csak a munkanélküliségi adat maradt megnyugtatóan pozitív tartományban). Tetejében a következő kormányülésen a belügyminiszter bejelentette, hogy a migrációs helyzet eszkalálódik: agymosott kisdedek szivárognak át a határon, és egyesülve a helyi bölcsész-hordákkal rettegésben tartják a lakosságot. Egy pocakos szociológus például lefejelt egy bőrfejűt, olyan erővel, hogy annak gyönge ökle szilánkokra tört. A robotmozgású óvodások maszkszerű arcukkal verik ki a rendőrök kezéből a gumibotot.

A miniszterelnök fel-alá járt a félhomályos Gnú-teremben.

- Veszett világ – gondolta. Estére járt. Az ablak négyzet alakú, sápadt árnyat nyomtatott a falra.

Átellenben, a Lumumba tér betonján lánykórus kuporgott, agresszív Lacrimosa-variációkat dúdoltak. Zuhogott az eső, a jellegzetes zeneakademista-szemüvegeken félelmesen csillantak meg a vízcseppek. Vészjóslóan csordultak végig a mindenféle tücsköt-bogarat követelő, erőszakos transzparenseken.

Elegem van ebből a permanens gyűlölködésből – hajtotta be Johnny megbántottan a spalettákat. Sóhajtva zuttyant vissza a fotelbe. A falat vízszintes csíkok árasztották el: mint egy börtönkerítés lécei.

– Kész katasztrófa. Legjobb, ha mozgósítom a katasztrófavédelmet.

Mobilja után nyúlt, hogy B’ökö N’d nagyurat, a katasztrófavédelem vezetőjét hívja, de a Vertu fegyelmezetlenül odébb csúszott remegő ujjai elöl. Harmadjára sikerült csak megragadnia.

Miközben tárcsázott, a képviselői szárny mellékhelyiségei felől fülsiketítő bugyogás hallatszott. A megvadult utca hangjai a csukott ablakon keresztül is beszivárogtak: gépies arcvonású óvodások fosztogatták a kirakatokat, az Alaptörvény utcában két elszabadult nyelvész a helyi zöld-fehér krikettklub keménymagját üldözte.

A telefon hosszasan csöngött, de senki nem vette föl. Johnny újra és újra tárcsázott. Dobogó szívvel hallgatta a ritmikus hangot: mintha a magányos világegyetem búgott volna a zafírtokos készülék mélyén.

Ebben a pillanatban a Radetzky Mars friss hangjai harsantak föl. Miniszterelnöki SMS érkezett.

„Segítünk! Semmiképp ne hagyja el magát! Ha úgy érzi, elfogyott az üzemanyaga, váltson bátran új szlogenre!”

Johnny N’dvad csibészesen elmosolyodott.

A madár éve

Johnny N'dvad, M’wabai miniszterelnöke évértékelő beszédéhez készülődött. Utolsót gargalizált népművészeti elemekkel díszített maracuja-butykosából, szolgálatkész ruhakefék lesöpörték válláról az ellenszenves, fehér szemcséket.

Megköszörülte torkát.

A csomópontok villanyoszlopaira szerelt, rozsdás megafonok felhördültek.

A főváros, R’wanzori lakossága ekkor már hónapok óta patkányvadászatból és platánlabdacsok gyűjtögetéséből tartotta fönn magát. Elcsigázott hordák rótták a parlagfüves sugárutakat, békét és eleséget keresve.

A magasból zaj érkezett, nyomában egy kiégett LED.kijelzővel. Egy gyönge alkatú, pohos peregrinus az aszfaltra rogyott. A fővárosban fél éve szűnt meg a tömegközlekedés, a felszíni ágazatot benzinhiány bénította meg, a metróalagutakat kisiklott kocsironcsok zárták el.

- Hölgyeim és uraim! – kezdte beszédét a miniszterelnök. – Ami engem illet, már látom a fényt az alagút végén. - Jóllakott keselyűk köröztek a magasban. – Az elmúlt év a nekirugaszkodás esélyét kínálta a nemzet számára, a következő években robbanásszerűen bővül a nemzeti össztermék. Ciklusom végére több munkahelyet teremtek, mint a lakosság bruttó létszáma, beleértve a csecsszopókat és aggastyánokat.

Egy transzformátorház tövében állástalan médiamunkás keveredett dulakodásba egy menyétarcú férfival.

– Ez az én gilisztám! – kiáltotta az ex-hírolvasó tajtékozva. Kirántotta a proteinben gazdag húsdarabot a másik, csonttá soványodott alak kezéből.

Johnny N’dvad tovább taglalta kormánya sikereit. Vékony jégen fut tovább, de kormánya kitart gazdaságpolitikai hitvallása mellett. Ez a józan ész parancsa. Gyakorlottan olvasta föl beszédét, ügyelve a zöngés és zöngétlen hangzók arányára.

– Már csak az ellenzék permanens áskálódását kell helyére tennünk. Akkor rövid időn belül az Afrikai Unió vezető tényezőivé válunk – emelte föl hangját a miniszterelnök. - Minket követ majd teljes Afrika.

Az elmocsarasodott főtér pocsolyái lustán remegtek a hőségben. Ragyás traverzeken bólogatómajmok tapsikoltak.

Vérbe borult fiatalok tódultak a térre, kimerülten rogytak le egy gyommal fölvert járdasziget szélén.

– A belügyminiszter kastélyánál jártunk. Visszavertek minket – morogta egyikük, fogait köpdösve. Alvadéktól ragacsos haját igyekezett kiszabadítani a homlokát kettészelő sebből. Sziszegett.

- Lehet, hogy mégis be kellett volna vezetni az ingatlanadót? – kérdezte egy hontalan. 

Nagyokat harapott a kezében tartott szarvasbogárból. 

Többen morogtak.

- Az ingatlanadó csak bolsevik trükk volt. Arra szolgált, hogy éleződjenek a társadalmi feszültségek – hadarta a médiamunkás. A fekete körmű csontváz ingerülten nézett rá. Dobolt pálcikaszerű ujjaival. Láthatólag még bosszantotta az elveszett giliszta.

- Higgyél nekem, sztrovacsek – ismételte a volt híradós, akit megenyhítették a szervezetében szétáradó ásványi anyagok. – Ennek az országnak mindig ez volt a tragédiája. Hogy a vezetői képtelenek ésszerű alternatívával előállni.

Hanyag mozdulattal megigazította török nyaralásából származó Armani-kendőjét.

Patkányvadász-egység tért vissza, nyársakon kezdték forgatni a zsákmányt a tűz fölött. Perzselt pióca illata is terjengett.

- A számok azt mutatják, pozitív fordulat előtt állunk – kiáltotta egy megafonból a miniszterelnök. - Pillanatokon belül robbantjuk a gazdaság motorját. Brutális sikerek várnak ránk.

Egy rongyokban kuporgó hajdani közgazdász fájdalmas feljajdult.

- Az ország csak akkor lehet erős és sikeres, ha az állam-berendezkedéshez az állami szolgálatot teljesítők odaadása és becsülete társul – folytatta Johnny N’dvad. - Hölgyeim és uraim, láthatják, valóságos tündérmese ölt testet figyelő szemeik előtt. Tudniuk kell, tabudöntő intézkedéseink nélkül már rég összeomlott volna a nyugdíjrendszer. 
Gyakorlottan olvasta a sorokat, a papír meg sem rezdült a kezében.

– A rokkantnyugdíjasoknak e helyről üzenem: az önsajnálat legyengít és felpuhítja a csontot. Gyávává aszalja a jellemet!

Mutáns pillangók kergetőztek rozsdaette villamosvezetékek körül.

- El kell hinnünk, csak karakterrel és ambícióval rendelkező országok tudják naggyá tenni közösségeiket. E helyről is azt üzenem: összefogásra, a polgárok és a kormány teljes körű együttműködésére van szükség! Hogy a költőt idézzem: „Semmit rólunk, nélkülünk!”

A vármegyeházára ebben a pillanatban páva szállott fel, farktolla trópusiasan vörös volt. Talán egy diák cigarettájának végéből fújta föl a szél. Vagy tábortűz felől sodorta magasba. Ki tudja?  
Dekoratív, büszke páva volt.

- Nap-szédítő tollak, Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap...

Szakadt ülepű, bölcsész-kinézetű fiatalember motyogott a járda szélén, fekete Zara nadrágja merő mocsok volt. Láthatólag az egykori ELTÉ-ről vetette erre sorsa.

- Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra, / Vagy itt ül lelkünk tovább leigázva, / Vagy lesz újra értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad minden a régiben, bús magyar élet… - suttogta maga elé a csak általa ismert folytatást.

– Tisztelt hölgyeim és uraim! – A magasban Johnny N'dvad tervezte zárni beszédét. - A magam részéről szilárdan hiszek abban, hogy a nemzetünk elleni támadások hátterében bankárkommunista összeesküvés áll. Pszichológiailag fel vagyok készülve rájuk.

Szűnni nem akaró vivát remegett a hangszórókban.

- Vagy nem lesztek végre semmi, vagy ismét ködbe mentek, / Beteljesítői régi, vad intelmeknek...  
A vékonyka egyetemista szinte mársírt. Mélyre hajtotta a fejét.

Senki nem nézett a magasba.
Fásult képű tűzoltó tűnt föl, nyögve fölkapaszkodott a tetőre, a madárhoz lépett. Két nehéz vedret cipelt magával. Büszkén körülhordozta pillantását, majd csebrei tartalmát boszorkányos ügyességgel a tollas tüneményre zúdította.