Utolsó történet Johnnyval

 

(Bizarr)

Johnny N’dvad rajongott a múltért: mélyből világító politikai példaképe érthetően Caligula volt, az antik államférfi látványos építkezései és az államkasszát érintő, praktikus lépései roppant imponáltak a jóvágású politikusnak. Korábban foglalkozott Augustus és Marcus Aurelius munkásságával is, de hamar meggyőződött róla, a hatalom pipogya gyakorlása csak fölös kitérőkhöz vezet. (Augustus jelmondatától például, miszerint “A jó pásztor nyírja a juhot, nem nyúzza”,  állítólag pillaremegéses rohamot kapott.)

Szép őszi este volt, Johnny a teherautó-lakkal dukkózott fő-fűkunyhóban ejtőzött. A carrarai komódot a legszűkebb konzulensi kör vette körül, a legendás belsőhármas: Fatty, a Horda harcsabajszú vezére, a csalafinta Kids R’oogan, és persze maga a főni. 

A mezőn pár lojális gnú és tulok legelészett. Bomló dög fölött foltos hiénák vonítottak.

- Lassan körmünkre ég a zebra-kérdés – csapott a napirendi pontok közé Fatty. Hangja sajátosan remegett. Mindez szokatlan megvilágításba helyezte az őszülő harcost. 

De Johnny csak ásítozott, talpát vakargatta a szöges bőrsaru alatt.

- A zebra őshonos állat, csak ápolgatjuk őket. Már ha patavész törne rájuk.

Közben azon rágódott, vajon hogyan járt volna el Al Capone a helyében. Beleverné a sok mocskos médialakáj arcát saját hasi sebeikbe? Micsoda idők! Az öreg szeszcsempész is ideál volt, jelmondata: “Rájöttem, hogy nem tudom megváltoztatni a világot, ezért úgy döntöttem, inkább kihasználom”, a könyvtár-kalyiba arany vécécsészéjének talapzatára is fölvésetett.

Bosszúsan rázta meg fejét.

– Mégsem hagyhatjuk annyiban, Fatty. Holnap a legnagyobb zebrát kinevezzük konzulnak. Éjfélkor megjelenik a közlönyben. 

- Zseniális – bólogatott a belsőhármas.

- Vegyetek méretet a faráról, hová üljön a parlamentben.

– Csakis mellém, csakis mellém! – rikkantotta Kids. – Az a baj – kapcsolt árut rögtön -, hogy Donald nem akarja visszaadni a turistaengedélyem. Mi legyen?

- Hja, ha faliújságon tárgyalják ki a hadititkaikat… De szerintem javulni fog a helyzet – titokzatoskodott Fatty. 

Cinkosan összemosolyogtak.

- Vegyük a komolyabb ügyeket.  Mi van a költségvetéssel?

- Basszus, zuhan.

- Nem baj. Nullázzuk a multik árrését. Meg lehetne adóztatni az esküvőket is.

- Vagy be lehetne tiltani a nevetést? Halálbüntetés terhe mellett! Még föltűnik, a lakosoknak mennyire lóg az orra.

- Jó ötlet.  

Johnny elgondolkodva csavargatta saját orrát.

– A háborúra hivatkozva bezárhatnánk a magtárakat. Megüzenjük a népnek, éhínség következik. Aki tud, jegyezzen békekölcsönt.

Már cikáztak agyában a gondolatok. Mint a régi szép időkben! Feje búbján kopasz volt, homlokán két szarvszerű dudorral: halálos bűnt követett el bárki, aki felülről tekintett rá (sőt az is, aki bármilyen okból kimondta a szót, hogy kecske).

Tekintélyét bőrszínű, nadrág fölött hordott úszógumi emelte még inkább ki.

Április volt, Crossed Eye rituális föláldozásának hava. Nyugtalan őszi idők. A lázongó pénzügyért amúgy sem szerette, ha tehette, sértegette, elpuhult kéjencnek csúfolta, máskor trágár mozdulatokkal nyújtotta csókra a kezét. Adatvédelmi okokból mégis egy nímandt kellett oltárra vonnia, azt a birkát is utálta: amikor egyszer jelszót kért tőle, tréfából az ágaskodó dákójú Priapos nevét adta meg.

Ezt nevezik történelmi mélységű poénnak. 

Johnny műveltségének köszönhette, hogy a legtöbb helyzetre talált megoldást. Ezért igyekezett kerülni az áprilist, és főleg a márciust; a félhomályos folyosókat, a gyanús üzeneteket, ismeretlen gárdisták csörtetésének zaját... Ilyenkor golyóálló helikopteren közelítette meg még a helyiséget is, ahová a legtöbb király gyalog jár.

Mélázott a bárdolatlan bambuszkanapén, kezében saját apró, rézzel futtatott szobrát forgatta. Ilyenből az egykori kolostor minden szobájában tartott egyet, a harmincméteres eredeti a Nemzeti Stádium mellett állt: aranylemezekkel burkolt, márvány kolosszus, amint hívei körében egy krikettütővel dekázgat. (A művész sportolás közben ejtette foglyul a pillanatot, kishíján nem volt szíve levágni a kezét.)

Azon tépelődött, cirkusz még jut a népnek, de a műsor helyenként már szinte öncsonkításnak hat. Kenyérből meg egyre kevesebb akad, a fafejű nigeri bürokraták gáncsoskodnak, a kölcsön lassan aranyáron, Donald meg csak ígérget, egy szavát nem lehet komolyan venni. Jó, elfoglalt, egy birodalom gatyába rázása nem nudli. Csak közben a helótákat folyton a zigótákkal, súlyadót a mérvadóval keveri, hajlakkot a kéjlakkal... 

Szóval recseg-ropog minden.

- Mártsuk azt a B-kategóriás mamelukot aranyba. Alacsony dermedéspontú anyag – törte meg a hosszúra nyúlt csöndet Kids. Ja, a bankügyre utalt vissza. – A görcsbe fagyott testet kiállíthatnánk az oroszlánok mellett, az aulában. Olyan lesz, mint Han Solo, az egyik epizódban. Már elfelejtettem, melyikben.

Fatty csak a bajszát csűrte-csavarta, a nemzetközi kriptobolsevizmus fenyegetésétől szemei vérben úsztak, lassan olyanok voltak, mint két, a feje elején kidagadó cékla. Homlokán a vastag bőr meg-megrándult, mint mindig, amikor kapcsolatot próbált teremteni a normalitással.

Nagy nehezen megenyhült.

- El van fogadva. Özvegyét, kit hűtlen itt hagy, jól megkorbácsoljuk. A fiát is megerőszakolhatná valaki.

Összepillantottak. Láthatólag mindnek beugrott valaki, bár nem biztos, hogy ugyanarra gondoltak.

- Hallottátok? Donald végre megegyezett az oroszokkal – váltott topikot a vénség. - A szásák elvonulnak Ukrajnából, Donald meg Grönland alól. De nem lesz belőle semmi. A répafejű csak vámol.

- A vám olyan adó, melyet a határokon átnyúlóan fuvarozott termékekre vetnek ki – szólt közbe sarkából a kotnyeles W’rga, a bolond. - Mértékét az importáló ország szabja meg, és ő is fizeti, az importáló cég, vagy a fogyasztó. - A mamlasz körmét rágcsálta. Sámliján kuporgott, beolvadva környezetébe, akár egy darab tégla. Persze szava is annyit ért.

- Fake news – morogta Johnny. Már Poppeán merengett, az emlék éles késként hasított hirtelen elméjébe.

Legyintett.

– Minden csak nüansz.

Kedvenc felesége volt, de terhesen könnyelműen hasba rúgta, bosszúból a nő, amikor a TEK kegyelmi osztaga az ügyet lezárni odaért, azt kérte, először a méhét szúrják át. A szervet, mely ivadékaiknak életet adott... Johnny tekintete elborult. 

A hátralévő időt inkább verseléssel és énekléssel fogja tölteni, határozta ebben a pillanatban el. Esetleg emlékiratai szerkesztésével. Az ötlet fölélénkítette. Tollforgatással meg táncikálással, hárfával - igen! Csupa olyasmivel, ami kreatív. 

Aranyköpései már rég átszivárogtak a népnyelvbe. A sok talpnyaló erre megint szervilista szobrok tömegét tervezi fölállítani a köztereken… Ostobaság.

Minden csak hiúság.

Csak még a gazdasági minisztert, ezt a mini-Senecát kell száműzni valahogy, esetleg gyöngéden öngyilkosságra ösztökélni... Lassan keveredtek össze a kígyózó gondolatok a fejében.

Megrázkódott.

- Ki kell végezni pár gyanús oligarchát, és kész. Ha okosba csináljuk, kiegyensúlyozza a költségvetési hiányt.

Már nem tudta, Kids hangját hallja, vagy saját gondolatait. Ügyes fiú, teli ötletekkel, csak folyton lehúzza az aktuális nő. A legújabb is, a brillekkel kivert cipőkanállal… 

Mindenesetre jobb, mint mindig új adókat kivetni. Havonta egy vagyonelkobzásos per, fényűző kivégzésekkel... Kajolni fogják az emberek.

- És ha mégis keresztre feszítjük őket? Amikor leszáll az alkony, meggyújtva éjszakai lámpásul is szolgálnának. Karbonsemlegesség.

Na végre! Sikerült berúgni az ötletágyút. 

Johnny fölpattant a kerevetről.

- És ha indulok a következő olimpián? Egyedül persze, a döntőben. Megnyerném a kocsihajtást.

 A tervre Fatty élénken fölvetette fejét. A főni beindult! De végül elkalandoztak gondolatai, a hosszúkás felső szerv újra lehorgadt.

- Az ifjú pályatársak folyton elvetik a sulykot.

Szeme már lángolt a feje tetején. Ő maga egyszer, most tisztán emlékezett rá, elbóbiskolt Johnny egyik koncertje alatt; az első sorban! Máig emésztette a lelkiismeretfurdalás, éjszakái lucskosak voltak a halálfélelemről. Most már ez van. És hiába remélték, Donald képes lecsillapítani végre az impulzív csiszolatlan gyémántot, csak figuráz.

Bár Johnny tavaly elutasította a császári címet. A kérges szívet újra elöntötte a remény.

Viszont a keddi gyaloglásoknak sincs még vége... Új gondolat villant az eszébe. A nép körében népszerű, rituális vonulásokat Johnny kezdetben nem vette komolyan, hiányzik mögüle a fegyveres erő, hajtogatta. De már a kegyurak is csak rángatták az istrángot. A véget persze csak a mamlasz W’rga látta, a bolond, állítólag megálmodta egy nehéz vacsora utáni éjjelen.

Még Johnnyt is nehéz sejtelmek fogták el olykor, mindig jól tanult, talán ez volt a baj. Pontosan emlékezett mindenre. Hogy Caligulát szitává szurkálták egy fénytelen sarokban, Nérót is véres öngyilkosságba hajszolták, skarlát kabátként rogyott a porba. 

Utolsó mondata állítólag így hangzott: A nagy Manitura, micsoda művész vész velem! Legalábbis a bolond ezt állította.

Valójában, ahogy egy épp arra szántogató gazda mesélte, a földön vérében fekvő Néró, amikor megpillantotta a kivont karddal közeledő katonatisztet, először azt hitte, megmentésére jött, és így fogadta: „Ez aztán a hűség!”

 

(Utóirat. Johnny N’Dvad váratlan bukását követően több mint egy évig tartó polgárháború kezdődött, mely csak a Meglepetések Évének végén, Vespasianus győzelmével csillapodott. Állítólag a köznép még sok helyen, főleg a rabszolgáktól lakott zsákfalvak mélyén változatlanul gyászolta a császárt. E maradék népszerűségre apellálva több ál-Johnny is feltűnt az elkövetkező években: az első a Kacagányos Kétfarkúak idején, egy másik Pátosz Brutusz alatt, a harmadik – az USA-ból kapott támogatás miatt persze a legveszélyesebb – pedig  az Egységes Állam Születésének évében.

A perifériától eltekintve azonban a köztudatban Johnny N’Dvad emléke – akit a parlament fölé rendelt szenátus kisvártatva kiátkozott – mint kegyetlen zsarnok (barbarus tyrannus) maradt fenn. A politikus megítélésén a Gaia Rulez Respublika diadala is sokat rontott, némely apokrif iratokban egyenesen Afrikai Antikrisztusnak ábrázolják. Személyisége ugyanakkor számos alkotót ihletett meg: szerepel Von Leyen Asszony Receptkönyvében, sőt Che How W’aarga  másnaposan egész regényt írt róla. Sokak szerint darabosan, de találóan sikerült ábrázolnia, mint lesz a cingár, folyton abuzált vidéki kisiskolásból fővárosi böllenkedőbajnok, borotvaeszű, bár sajnos anyagias, míg végül a baljós árnyak teljesen elhomályosítják látását.

Abban konszenzus alakult ki, hogy Emphaticus fellépéséig saját kortársai nem nagyon tudtak mit kezdeni a dagi főnök megítélésével. Némely források szerint afrikaszerte még sokáig népszerű volt (leszámítva saját honfitársait). Halála után elterjedt, hogy valójában nem is halt meg, ezért az afrikai kontinens különböző pontjain még sokáig feltűntek magukat Johnnynak kiadó, köpcös szélhámosok. E mozzanatot, a „csalásra épített császárság” problematikáját dolgozza fel M Öcsény híres történelmi regénye is, az “Mi a franc hangzott el Őszödön?”.

„Nem volt olyan rokona, akit bűnnel be ne mocskolt volna”, írja Emphaticus találóan. „Antoniát, Claudius lányát megvádolta, hogy felkelést szervez ellene, és megölette, csak mert Poppaea balesete után nem akart hozzá férjhez menni. Hasonlóképp gyilkoltatta meg öszes vérrokonát, akik tagsági kártya vásárlása révén kerültek rokonságba vele. Közöttük volt az ifjú Aulus Plautius, őt kivégzése előtt meg is becstelenítette, utána odavetvén: „Most menjen oda, anyám, és csókolgassa az utódomat”.

Később elhíresztelte, hogy a fiú valójában anyja szeretője volt, aki császári hatalmat ígért neki. Mostohafiát, Rufius Crispinust, Poppaea előző házasságból hozott gyermekét horgászás közben egy rabszolgával vízbe fojtatta, mert azt hallotta, hadvezéresdit játszik. Tuscust, strómanja kölykét, Dubai helytartóját azért száműzte, mert a nyári medencék vizében megfürdött. Senecát, tanítómesterét is a halálba kergette, pedig bankszámlájának lenyúlása után szentül megesküdött, hogy „inkább választaná a halált, minthogy mestere ártalmára legyen”. Burrusnak, a testőrség parancsnokának torokfájás elleni gyógyszer helyett mérget küldött; gazdag szabadon bocsátott rabszolgáit, akik minden vagyonához hozzásegítették, ételükbe, italukba szórt méreggel sorban eltette láb alól.

„De nem elégedett meg azzal, hogy szónoki művészetéről csak saját országában tegyen tanúbizonyságot. Elutazott Achaiába is a következő okból: a városok, melyek retorikai versenyt szoktak rendezni, elhatározták, hogy a citheraénekesek összes győzelmi koszorúit elküldik neki. Oly boldogan fogadta e megtiszteltetést, hogy azokat, akik a koszorúkat hozták, nemcsak elsőnek engedte színe elé, de bizalmas barátai asztalához ültette őket, és amikor egyikük megkérte, hogy énekeljen valamit vacsora közben, majd énekét túláradó lelkesedéssel fogadták, kijelentette: “egyedül a türkök tudnak zenét hallgatni, egyedül ők méltók az én művészetemre”. Útnak is indult, és mihelyt Antalyánál partra szállt, Juppiter (vö. Janus Hamrak) oltáránál mutatta be elsőnek csalafinta énekművészetét.”)