Haldoklók ereje
A rögbi Kihívás Kupa döntőjét idén is a Wembley-ben rendezték, a Wigan Harcosai hetvenezer néző előtt gyűrte maga alá a Warringtoni Farkasokat. A rögbi Angliában népszerű sport, mert tisztább, mint a foci, és valamiért ultráktól is mentes. A meccsek látogatása családi esemény, ezúttal is nagyapák és unokák tömegei tomboltak a lelátón.
A döntő aznap hosszú csönddel kezdődött. A légy zümmögését is hallani lehetett. Rob Burrow-ra emlékeztek, a Leedsi Orrszarvúak legendájára, aki négyéves haláltusája végén pár napja távozott a másik világba.
A 165 centiméteres „hooker (sarkazó) a liga legalacsonyabb játékosaként hosszú éveken át a válogatott oszlopa volt. Háromszor választották az Év Hookerének, és nyolc bajnokságot nyert az Orrszarvúakkal. Utolsó meccsén, már a diagnózis birtokában, öt percet játszott, aznap este egész Leeds az utcán búcsúztatta. Nem vonult el a nyilvánosságtól, hanem állapotát fölvállalva testének négyéves, szakadatlan sorvadása közepette sok millió fontot gyűjtött össze, részben kutatásra, részben egy csúcsminőségű ápolási otthon létrehozására.
Negyvenegy évesen halt meg, motoneuron-betegségben. A baj lényege ilyenkor az izmokat beidegző nagy motoros sejtek megállíthatatlan pusztulása. Nálunk inkább ALS-nek nevezik. Jelen tudásunkkal gyógyíthatatlan, átlagos túlélése három év. Az angolszászoknál már számos celebet gyűrt maga alá, a leghíresebb talán Stephen Hawking, bár az ő esete megmagyarázhatatlan, valamiért 55 évvel élte túl diagnózisát.
*
A betegség az USA-ban is közismert, Lou Gehrig, minden idők talán legnagyobb baseball-játékosa a második világháború idején, harminchét évesen halt bele. Ő számos, a mai napig élő statisztikai rekordot tart; hét szezonban választották az Év Játékosának, és pályafutása során állítólag összesen 48 hibát vétett. Észak-Amerikában azóta minden júniusban megtartják a Lou Gehrig-napot: a ligák összes csapata egyazon időpontban lép pályára, és minden játékos vörös 4-ALS csuklópántot visel.
A bevételt a Nemzeti ALS Társaság számlájára utalják. E szervezet az ország minden körzetében, állami, szövetségi és helyi szinten működve ügyel a betegekre, azzal a deklarált céllal, hogy „az érintettek minden napja az utolsó pillanatig élhető maradjon”.
A magyar kulturális hagyomány a hasonló állapotokkal szemben visszafogottabb, nevezzük nevén, könyörtelenebb. A Kárpát-medence mélyén talán kevesebb a fény. Mindenképp nehezebben vernek gyökeret az együttérzés társadalmi technikái: a főutcákon nem látni jótékonysági boltokat, az ilyen szervezetek társadalmi súlya is csekély, a lakosság töredéke áldoz jótékonysági célra (Hollandiában évente a polgárok kétharmada, Máltán 64, Ukrajnában 49 százaléka tesz így). Az ápolásra szoruló beteg gondozásáért immár alkotmányba foglalt módon a család felelős. Aki haláltusáját vívja, azt kórházi falak mögé rejtjük az idegenkedő tekintetek elől (e kórházi falak is újabban egyre kevésbé tartanak, de e pár bekezdés nem az egészségügy lassú pusztulásáról szól).
E néhány szakasz egy fiatal, jóvágású értelmiségiről kíván szót ejteni: amatőr sportember, akit talán rendszeres fizikai aktivitása miatt egyre inkább zavart, hogy bizonyos mozdulatai ügyetlenebbé válnak. Lehet, hogy pár izom lassú fogyását is észrevette, a rostok furcsa remegését, annyi bizonyos, hogy egy idő után orvoshoz fordult.
A magyar ellátást még mindig összetartják a hagyományai, így végül a diagnózis is megszületett. Ebben a pillanatban azonban e fiatal férfi szemben találta magát a ténnyel, hogy élete java hirtelen a háta mögé került; hogy záros határidőn belül meg fog halni.
Az ALS rövidítés, mely a kórisméje volt, halálba torkolló állapotot takar.
A szóban forgó fiatalembernek, foglalkozása szerint jogász, az első napok megdöbbenése után – egyébként kevesek számára adatott tárgyilagossággal – sikerült szembenéznie prognózisával. Mivel világéletében maga rendelkezett élete dolgairól, úgy döntött, nem akar hosszas leépülés után, kiszolgáltatottan meghalni; és mivel egyben tájékozódni képes értelmiségi volt, arról is tudomást szerzett, hogy a világ számos pontján létezik intézményes megoldás hasonló helyzetekben.
Hazája sajnos nem volt e kitüntetett pontok között.
Mint megtudta, a Föld 17 országában (plusz az USA 10 tagállama), amennyiben a többi lehetőség elveszett, és az illető kéri, létezik az élet befejezésének jogilag szabályozott, orvosilag felügyelt és emberséges formája. Jogos kérdés, állhat-e az orvos bármilyen körülmények között a másik oldalra; a kezdő doktor, amióta világ a világ, két dologra esküszik föl: az emberi élet megóvására és az emberi szenvedés enyhítésére. Mindkettőre, minden körülmények között.
De mi a teendő, ha e két alapelv egymással ellentétbe kerül?
*
Az orvosi szakma mára úgyszólván bárkit, bármeddig képes életben tartani. Amennyiben életnek nevezhető pusztán a szívműködés, vérnyomás vagy a legfontosabb szervek működésének fönntartása. Gyakorló orvosok százezrei naponta szembesülnek a helyzettel: hogy az életet még lehet nyújtani, de e megnyert idő már csak fájdalmat, szégyent és megpróbáltatást kínál a betegnek.
Ki dönthet arról, hogy e két, egymással ellentétbe került alapelv közül melyiket részesítsük előnyben? Az egyén? A család? Egyáltalán, ki veheti a bátorságot, hogy megrövidítse egy másik ember életét?
Másfelől ki tilthatja meg, hogy egy emberi lény fölkeljen a rá mért, számára örök szenvedés ellen?
A gyakorlatban az egyén és a társadalom dönt, közösen – már ahol a társadalom hajlandó kiszenvedni magából a szabályozás részleteit. Nálunk a kérdés kapcsán pillanatnyilag Isten neve hangzik föl a legtöbbször mint végső érv: hogy ő lenne az, aki megítélhet mindent. Elvégre az ő dolga megítélni élet és halál kérdéseit.
Ez az álláspont egyetlen apróságról feledkezik meg: hogy Isten kezéből már az első vakbélműtéttel, vagy például minden egyes ampulla antibiotikummal kivesszük a döntést. Kinek jutna eszébe kikapcsolni a mobilját, ha összeesik valaki az utcán, csak mert a kihívott mentőautó esetleg újraéleszti az illetőt, kirántva a Mindenható által az imént rámért halál torkából?
Jogos fölvetés, hogy Isten valószínűleg nem rendezi el részletesen az összes egyén minden pillanatát, hanem teret ad a sorsnak és az emberi akaratnak.
Ebben az esetben viszont, ha napjaink high-tech eszközeit is Isten engedélyével birtokoljuk, ergo a mentőtiszt tevékenységére szintén az ő fölhatalmazásával került sor, milyen alapon vitatjuk el a Mindenható várható engedélyét pont az életvégi állapotokban?
Egyetlen szerv akad, melynek visszafordíthatatlan károsodása után a maradék lényt már nem tekintjük élőnek, ez az agy. Az agyhalott elveszíti jogát saját szervei fölött. Még működőképes többi szervét más, segítségre váró betegekbe ültetik át, és nem nagyon szokás megkérdőjelezni e gyakorlatot. Hiszen az ember több szöveteinek puszta működésénél: gondolatokból, érzésekből, örömből és fájdalomból, emlékekből és célkitűzésekből áll; agykéreg nélkül pedig nem érez, nem gondolkodik, nincsenek emlékei. Még szenvedni sem képes.
De mi történjen, ha az agy működése még pislákol? Sőt, ha esetleg más szervek zavara ellenére még működésének teljes birtokában van, noha a jövőben már csak gyötrődni képes?
A Teremtő irgalmas, és valószínűleg ellenszenvvel tekint az emberi szenvedésre. Ugyanakkor végesnek alkotta meg az életet.
Aki könnyelműen azt állítja, hogy „mindig az élet pártján áll”, beleértve annak meghosszabbítását mindenáron, az a gyakorlatban a szenvedést, mérhetetlen mennyiségű fogyatkozó élet tömérdek fájdalmát pártolja.
Mi Magyarországon mégis kitesszük rokonainkat – és magunkat – ennek a hosszas kínlódásnak. Álszentségből? Intellektuális lustaságból? Isten iránt érzett föltétlen tiszteletből? Rövid utánajárás után kiderül, az ENSZ 17 tagállama (plusz az USA 10 állama) e speciális dilemmában már segítségül hívta az isteni eszközöket. Nem kívánja, hogy bármely, technikailag még meghosszabbítható élet a hátralévő időben puszta, hetekig-hónapokig húzódó gyötrelemmé váljon; vélhetőleg úgy tartják, Isten a Purgatóriumot halott lelkek számára teremtette, és nem pártolná, hogy e Paradicsomba vezető, szenvedéssel teli eljárást orvosi rafinériáink birtokában már itt, a földön, megsokszorozva realizáljuk. Aggastyán agysérültekkel terhelt intenzív ágyakon, tartós ápolási osztálynak nevezett elfekvők vizeletszagú csöndjében vagy a rendszer által cserben hagyott családi otthonokban.
Az érintett országok szabályozása távolról sem egységes, hiszen kultúrájuk is különböző. Kis részük engedi az „aktív eutanáziát” (tehát hogy az orvos saját kezével segítse át a reménytelen életet a túlvilágra), mások az „asszisztált öngyilkosság” mellett döntöttek (amikor az érintett nyom meg egy gombot vagy üríti ki a gyógyszerész által mixelt barbitálos poharat), a többség azonban az élet kioltása helyett az életvégi állapotok emberséges, kiszámítható menedzselésére alkotott szabályozást. Egyetlen közös pont, hogy nem hunytak szemet a – medicina haladásával csak egyre szembeötlőbb – kérdés fölött.
Jelen írás hőse, a jóképű jogász váratlanul szembetalálkozva saját rideg diagnózisával, kezdetben talán csak önnön élete méltóságát kívánta megőrizni a lehetőségért folyamodva, hogy adott ponton orvosi segítséget kérjen. Elvégre diagnózisát is orvosok állították föl. Végül sokkal tovább jutott: betegségének stációit nyilvánossá avatva az életvégi helyzetek – szívünk szerint inkább került – homályos zugaiba engedne minket bevilágítani, ha hagynánk. Bizonyos értelemben Isten fiának hajdani, híres vállalkozását idézi, elvégre az is a sokaságról igyekezett levenni a szenvedést saját kálváriájával.
A magyar társadalom válasza egyelőre felemás. Jó része valószínűleg értesült a kezdeményezésről, sokakban bizonyára szánalom is ébredt. Ugyanakkor az egyetlen párt, mely a kérdést programjába emelte, az iménti választásokon alig kapott voksot (szemben például egy másikkal, melynek képviselői a Parlamentben gyáván, viszolyogva és tekintetüket elfordítva léptek túl a jogász tolókocsis alakján). Remélhetőleg olyan hely is kevés akad a világon, ahol hasonló helyzetben valaki nyilvánosan pár doboz Xanax bevételére biztatná honfitársát. Annyi látszik, a magyar társadalom változatlanul fogékonyabbnak bizonyul a szónoklatokra, hülye ijesztgetésre és romantikus zászlólengetésre, mint saját, húsba vágó problémáira.
Teszi annak ellenére, hogy Magyarországon ma évente mintegy 140 ezer ember hal meg, és durván kétharmaduk de facto lassan, hitvány kínok között. (Hosszú betegségének végére érve, vagy akut bajban, amikor az orvosok elsőre ugyan megmentik, de közben visszafordíthatatlan szervkárosodást szenved.) Ez évi 80 ezer (nyolcvanezer) fő. Keringésük, légzésük, bélműködésük orvosi eszközökkel még fönntartható, de prognózisuk egyértelmű. Az uralkodó politikai elit azonban „az élet pártján áll”, esetleg kezelőorvosuk sem véli helyesnek, hogy „Isten dolgába avatkozzon”, így e személyek sorsa heteken-hónapokon keresztül több-kevesebb fájdalomcsillapítás, míg biológiai órájuk végül lejár.
*
A szóban forgó sármos, fiatal jogász nem orvos volt, így nem biztos, hogy ismerte a palliatív medicina összes irányzatát (beleértve az „aktív eutanázián” túli skálát). Akire tartozna, a magyar orvosok kamarája tisztában van a problémával, azt fontosnak is tartja, de a pillanatnyi közbeszéden ez kevéssé látszik. Igaz, a közbeszéd alakítása nem orvosi feladat. A regnáló politikai elit belátása viszont tökéletesen hiányzik, és úgy tűnik, más szereplők számára is kazalnyi aktuálisabb kérdés akad, tengernyivel több klikkelést eredményezve, mint a saját rokonaik (sőt saját maguk) kései sorsán való elmélkedés.
Más szóval, hogy mi lesz a magyarok életvégi jussa.
Ez okból a szerzőt sem a változtatás idealista szándéka motiválta, csupán egy hajdan vállas, sikeres, és távozásában is hallatlan lelkierőt fölmutató fiatal férfi sorsán töprengett el. Legföljebb némi aggodalmat ismer be, hogy e vállalkozás, hiába a nyilvánossá avatott testi hanyatlás, nyom nélkül tűnik tova. Mint annyi más.
